Sokak számára nagy meglepetést okozott Donald Trump bejelentése az „évszázad alkujáról”. Az előzetes várakozásokkal ellentétben egy kétállami megoldást vázolt fel az amerikai elnök, melyben egy demilitarizált, békés, gazdaságilag virágzó palesztin enklávé képével kecsegtet.
Pedig ez a terv teljesen logikus, és konzekvens következménye az amerikai elnök közel-keleti politikájának.
Trump áttekintette, hogy mi történt az elmúlt 71 évben, és rájött, hogy minden ki-volt-itt-előbb okoskodástól, nemzetközi jogászkodástól függetlenül itt egy befejezett, de lezáratlan háborús konfliktusról van szó, amiben az arab államok az agresszorok, a zsidók állama az áldozat. Az arabok 1948-ban, 1967-ben és 1973-ban háromszor is rátámadtak a zsidók legitim, ENSZ-mandátumra alapozott államára, és mindháromszor rajtavesztettek.
A világ bármely más részén ez vitathatatlanul azt jelentette volna, hogy az agresszor megpróbálta, nem sikerült neki, hát így járt, az agresszornak nem lehet igaza. De, mint tudjuk, a „nemzetközi közösség” leginkább a halott zsidókat szereti gyászolni, viszont nehezére esik szembesülni a magát és hazáját megvédeni képes, életerős és harcias zsidó képével.
A „nemzetközi közösség” inkább a valóságot hajlította a narratívájához, így lett az áldozatból agresszor, az agresszorból áldozat.
A „világ” évtizedeken keresztül tétlenül, sőt rokonszenvvel figyelte, amint Szaúd-Arábia, és az Öböl-menti arab államok dollármilliárdokkal finanszírozták a palesztin terrort, amely izraeli civilek ezreinek az életébe került, pokollá téve a zsidó állam polgárainak hétköznapjait, és soha nem mulasztotta el elítélni Izraelt minden erőfeszítésért, amit ennek a megakadályozására próbált tenni.
Csakhogy aztán történt valami, ami alapvetően megváltoztatta a felállást a Közel-Keleten.
Barack Obama 2015-ös felelőtlen atomalkuja következtében Irán síita iszlamista rezsimje teljes biztonságban érezve magát, elképesztő regionális expanzióba fogott. Egyfajta síita félholdként befolyási övezetet alakított ki az Indiai-Óceántól a Földközi-tengerig, Jementől Libanonig. És bár ez Európát nem izgatta különösképpen, a szunnita arab monarchiák életveszélyes harapófogóba kerültek.
Annyira életveszélyesbe, hogy Obama elnökségének a végére belátták: a környéken egyedül Izraelre számíthatnak az iráni veszedelemmel szemben. Így aztán a „palesztin ügy” egy csapásra lecsúszott a prioritások legaljára, és óvatosan elkezdték kipuhatolni, hogy tudnának valahogy a zsidó állammal valamilyen de facto szövetséget kötni. Ez nem olyan egyszerű dolog egyébként, mivel diplomáciai kapcsolatuk nincs, sőt többségük formálisan 1948 óta hadiállapotban áll Izraellel.
Donald Trump — és tanácsadói — nagyon pontosan felismerték, hogy „ez most valami más”, mint ami valaha volt, hogy az arab-izraeli ellenséges status quo hirtelen a feje tetejére állt.
Szinte senki nem emlékszik már, hogy az amerikai elnök 2017-ben Szaúd-Arábiában járt, ahol minden bizonnyal szóba került az izraeli-arab viszály és az iráni veszedelem kérdése is.
Arra sem sokan emlékeznek, hogy pár nappal Trump bejelentése előtt, miszerint Jeruzsálem Izrael fővárosa, a szaúdi herceg magához rendelte a palesztin hatóság elnökét, Mahmúd Abbászt, és ultimátumot adott neki egy olyan béketerv elfogadására, amely szerint palesztin államot kaptak volna a ciszjordániai A és B területek, valamit Gáza összevonásával, Abu Disz fővárossal, csak maradjanak már nyugton.
Abu Disz egyébként amolyan „Jeruzsálem-alsó”, Kelet-Jeruzsálem peremkerülete, amely palesztin fennhatóság alatt áll, tehát végső soron akár Jeruzsálemnek is tekinthető egy kis szemhunyorítással.
Abbász persze méltatlankodva visszautasította az ajánlatot, de ez komoly fordulópont a korábbiakhoz képest. Ugyanis ebből könnyen kikövetkeztethető, hogy Donald Trump 2017-ben a szaúdiakkal egyeztetve hozta meg a fővárosra vonatkozó döntését, nem valamilyen felelőtlen ötlettől, netán nárcizmustól vezérelve.
És láss csodát, elmaradt az előre meghirdetett világ-intifáda, pár nap alatt elcsendesült minden, nem kezdődtek buszrobbantások, öngyilkos merényletek.
Hogy miért? Mert a szaúdiak nem hajlandók tovább finanszírozni a „palesztin ellenállást”! Ugyanis az intifádához elsősorban nem öngyilkos merénylők kellenek, hanem nagyon sok pénz, politikai hátország, és motiváció.
Azóta jól megfigyelhető, hogy a „palesztin ellenállás” forrásai folyamatosan elapadnak, az USA megvonta a támogatását az egyik legfontosabb terrorfinanszírozó ENSZ „segélyszervezettől”, a UNRWA-tól, az olajsejkek is egyre kevesebb készpénzt küldenek, jószerével már csak az EU pénzeli őket, de az éppen hogy fedezi csak a korrupt Palesztin Hatóság oligarcháinak és a börtönben sínylődő gyilkosok családtagjainak kiadásait.
Ami kedden történt, az nem más, mint ezeknek a megváltozott feltételeknek a felismerése, és okos kihasználása.
Donald Trump világossá tette, hogy itt szó sincs valamiféle egyenrangú felek tárgyalásos megbékéléséről, hanem éppen ellenkezőleg, visszahajlította a narratívát a valósághoz. Nincs szükség a vesztesek beleegyezéséhez az új status quo-hoz, ahogyan a második világháború után sem kérte senki a németek beleegyezését a Marshall-segélyhez.
Micsoda véletlen egybeesés, a nagy terv szinte szó szerint megismétli a szaúdiak 2017-es ajánlatát: palesztin államot kaphatnak a ciszjordániai A és B területek, valamit Gáza összevonásával, „Kelet-Jeruzsálem” (ejtsd: Abu Disz) fővárossal, plusz ráadásként 50 milliárd dollár gazdaságfejlesztő segélyt.
Trump egyértelművé tette, hogy az arabok 1948-ban hibát követtek el, amikor a zsidó államot meg akarták semmisíteni, és ha most segítséget várnak, akkor viselniük kell a felelősséget a „tévedésért”. Azt is kimondta, hogy „ez lehet a palesztinok számára az utolsó esély.”
Az „évszázad alkuját” tehát akár egy 21. századi Marshall-tervként is fel lehet fogni, amely esélyt ad a legyőzött agresszornak, hogy szembenézzen a vereségével, és egy új, civilizált életet építhessen magának, miután a régi nem vált be.
Senkit ne tévesszenek meg az első, elutasító arab reakciók, mindenki a saját politikai szerepét játssza. Ma már senkinek nem érdeke, hogy lángra lobbantsa az intifáda lángját.
Ki hitte volna, hogy egyszer majd pont a Nobel-békedíjas Barack Obama palackból kiszabadított perzsa szelleme hozza el a békét az olajfák alá?
