Háború és béke az olajfák alatt

„A népek mindig bölcsen cselekszenek, miután minden más lehetőséget kimerítettek.” — Abba Eban

Cikkem előző részében levezettem, hogy nézetem szerint miért reménytelen az oslói „békefolyamat” kétállami modellje, végül halvány reménysugárként a levegőben hagytam, hogy Ciszjordánia (Júdea és Szamária) bekebelezése önmagában nem veszélyeztetné a zsidó többséget, még akkor sem, ha az ott élő araboknak teljes jogú izraeli állampolgárságot adnának.

Járjuk hát kicsit körül az egyállami modellek dilemmáit is.

Úgy tűnik, hogy minden egyállami megoldásnak a „demográfiai ballaszt” a legérzékenyebb pontja.

Hogyan lehet úgy megőrizni Izrael zsidó nemzetállami jellegét, hogy közben az arab kisebbség jogait, emberhez méltó életét is biztosítani lehessen?

Nehéz kérdés, mivel nagyon specifikus kisebbségről van szó. Az izraeli és ciszjordániai arabok között, akiket divatos gyűjtőszóval palesztinoknak szokás nevezni, igen nagyszámban vannak olyanok, akik enyhén szólva is meglehetősen ellenségesek a zsidó állam puszta létezésével szemben.

A hogyan és miért keresése előtt érdemes rögzíteni a tényt, hogy 1948 és 1973 között elhúzódó, forró háborús konfliktusban az arabok háromszor támadtak a zsidó államra, és mindháromszor rajtavesztettek.

Ha Izrael meg tudta nyerni a háborút, vajon miért nem tudja megnyerni a békét is?

Ehhez röviden tekintsük át a háború és béke kérdését.

Háború és béke – az ötödik hadoszlop

Békét azok kötnek, akik előtte háborúztak. A háborúban pedig győztesek és vesztesek vannak. A háború után nincs szükség „békepartnerekre”, csak olyan valakire, aki a vesztesek nevében aláírja a kapitulációt. De facto ez történt Egyiptommal és Jordániával. Ez a két ország a békekötéssel kényszerűen elismerte a vereségét, és kötelezettséget vállalt arra, hogy felhagy a zsidó állammal szembeni ellenségeskedéssel.

Csak pont a palesztinai arabok nem adták fel. Őket évtizedek óta makacs ellenállásra dresszírozza a „nemzetközi közösség”, generációról generációra öröklik a menekültstátuszt, menekülttáborokba kényszerítve, külföldi segélyekre utalva esélyt sem kapnak arra, hogy bármikor, bárhol emberhez méltó életet kezdhessenek.

Ez az igazi gond a „demográfiai ballaszttal”.

Nem önmagában az arab kisebbség léte és számaránya, hanem ellenséges attitűdje akadályozza az ország harmonikus működéséhez elengedhetetlenül szükséges állampolgári szolidaritás és lojalitás kialakulását.

Ahhoz, hogy Izrael végre kiléphessen a palesztin terror és az arra válaszként adott kényszerű elnyomás reménytelen spiráljából, valamiképpen pacifikálnia kell ezt az ellenséges kisebbséget.

A béke megnyerése azt jelenti, hogy a legyőzöttek számára is perspektívikus jövőt kell biztosítani, ahogyan pl. a világháború Marshall-tervével tették a szövetségesek.

A legyőzötteknek is élniük kell a saját életüket, a történelem nem a háborúval ér véget, hanem a békével kezdődik el.

A jelenlegi törékeny status quo nyilvánvalóan sehová sem vezet, hiszen a veszteseket soha be nem teljesülő győzelem reményével áltatja, soha meg nem valósuló, életképtelen „palesztin állam” illúziójának a fogságában tartja. Ennek a krónikusan beteg frusztrációnak a csalhatatlan jele az izraeli hétköznapokat megmérgező terror, vér és halál.

Adott tehát egy ország, amely nem meri megnyerni a békét, és a de facto határai között adott egy ellenséges kisebbség, amely nem képes elveszteni a háborút.

A béke megnyeréséhez elengedhetetlennek látszik, hogy a győztesek fel merjék vállalni a győzelem esélyét és felelősségét, a vesztesek pedig belássák, és elfogadják a vereségük tényét, és szembenézzenek a következményekkel. A veszteseket pacifikálni kell.

Ennek az évtizedek óta tartó, generációkon átívelő konfliktusnak a feloldására két eszköz kínálkozik. Az egyik a kivándorlás, a másik az integráció.

Lássunk mindkét lehetőségre egy-egy kreatív, sokak számára talán provokatív példát.

Kivándorlás: Az „ötödik hadoszlop” kitessékelése a zsidók államából

Ismerkedjenek meg Móse Feiglinnel, a libertárius-cionista, jobboldali Zehut párt vezetőjével. Röviden összefoglalva: radikális, vallásos politikus, aki az oslói „békefolyamat” elleni útlezárásos tiltakozásokkal vált ismertté a kilencvenes években, majd később Netanjahu legesélyesebb kihívója volt a Likud elnökségéért vívott harcban, melyből végül vesztesen került ki. 2015-ig a Likud parlamenti képviselője volt, azután kilépett, és saját pártot alapított, a Zehutot.

Kalandos életpályája során számos khm…. vitatható kijelentést tett többek között arabokra, homoszexuálisokra, nőkre, kitiltották az Egyesült Királyságból, de tény, hogy pártja a mostani választásokon eséllyel indul a Knesszetbe kerülésért, és akár királycsinálóvá is válhat a parlamenti matematika függyvényében. Akit érdekel, a Neokohn-on is olvashat erről izgalmas részleteket.

„Miért kellene nemzsidóknak beleszólniuk egy zsidó állam politikájába? Kétezer éven át a zsidók egy zsidó államról álmodoztak, nem egy demokratikus államról. A demokráciának az állam értékeit nem lerombolnia, hanem szolgálnia kell.”

– jelentette ki Feiglin egy interjúban 2004-ben.

A jelenlegi izraeli kormány sokak által vitatott nemzetállami törvénye sok szempontból Feiglin korábbi alkotmányozó elképzeléseinek felhigított változatának tekinthető.

Javasolta, hogy a Knesszet-et alakítsák át kétkamarás parlamentté, amelynek kizárólag zsidókból álló felsőháza foglalkozna a „nemzeti” ügyekkel, a helyhatósági választásokon összeálló alsóház pedig a regionális kérdéseket kezelné, és ebben az arab régiók képviseletei is helyet kapnának.

Feiglin az izraeli-palesztin konfliktust úgy zárná le, hogy a zsidó állam annektálna minden, 1967-ben megszállt területet, és kivándorlási alapot állítana fel az ott élő arabok számára. Erre az évek során több változatot is kidolgozott, a legutóbbi, jelenleg is érvényes elképzelése a következő öt ponton alapul:

  1. Júdea és Szamária teljes annektálása. Kizárólag az izraeli hadsereg, rendőrség és biztonsági erők gondoskodnának a rendről, izraeli zászló lobogna a közintézményeken.
  2. Júdea és Szamária arab lakosai, akik elfogadnák a zsidó állam kizárólagos fennhatóságát, és megígérnék, hogy nem üzennek hadat Izraelnek, teljes jogokat élvezve maradhatnának az otthonaikban, kivéve a nemzeti és politikai jogokat.
  3. Azoknak a palesztin családoknak, akiknek a 2. pont nem felel meg, pénzügyi alapot hozna létre, melyből kivándorlásukat támogatnák más arab országokba, hogy ott új életet tudjanak kezdeni. A programot a jelenlegi terror-elhárító intézményrendszer költségvetésének átcsoportosításából finanszírozná.
  4. Júdea és Szamária területén nagyszabású építkezésekkel segítené a zsidó bevándorlók letelepedését.
  5. Kampányt indítana a világ zsidósága számára, hogy költözzenek Izraelbe.

Integráció: Izraeli Szövetségi Köztársaság – kantonok

Feiglinnél az európai szem számára talán kifinomultabbnak tűnő elképzeléseket dolgozott ki négy, kevéssé közismert izraeli politikus és szakértő a „demográfiai ballaszt” pacifikációjára.

A terv Feiglinnel ellentétben a bizalomra épít, mindenkit megpróbál békénhagyni. Abból a feltételezésből indul ki, hogy arabok és zsidók képesek lesznek egy államban békességben megférni egymással, és a gazdasági egymásrautaltság idővel meghozza a prosperitást és a társadalmi mobilitást. A zsidó dominanciát a demográfia, és a kantonok elektori rendszerére épített, kétkamarás Knesszetben biztosítaná hosszútávon.

Ez a modell nagyon hasonlít egyébként az ENSZ híres/hírhedt 1947-es felosztási tervére, melynek volt egy kevéssé ismert aspektusa is:

a palesztinai zsidó és arab államoknak gazdasági uniót kellett volna alkotniuk — Plan of Partition with Economic Union.

A Federation Plan az alábbi fundamentumokra épül:

  • Júdea és Szamária teljes annektálása, az izraeli törvények és fennhatóság kiterjesztése a teljes területre.
  • Széleskörű nemzetközi konszenzus megszerzése a zsidó települések fennmaradásának garantálására
  • Teljes jogú izraeli állampolgárság felajánlása azoknak a palesztinoknak, akik ezt igénylik
  • Közös alkotmány elfogadása, a zsidó és arab állampolgárok többségének támogatásával
  • Szövetségi kormány megalakítása, az ország 30 egyenjogú kantonra osztása, melyben 20 zsidó, és 10 arab többségű közigazgatási egység (amiből 1 drúz kanton).
  • A Kantonok Tanácsa a kétkamarás Knesszet felsőháza lesz
  • Ciszjordánia, Jeruzsálem és a Negev menekülttáborainak és beduin falvainak gazdasági és társadalmi újjáépítése
  • Gáza meghagyása független entitásként

Összegzés

Belátom, hogy mindkét példa megütközést kelthet az olvasóban, saját vérmérsékletétől és politikai preferenciájától függő mértékben.

Ezek a kiforratlan, de merész elképzelések azonban segíthetnek bennünket abban, hogy meglássuk az olajfától az erdőt, tágítsuk a látókörünket a mindennapos csapások-visszacsapások spiráljának hírözönében.

A két, radikálisan újszerű megközelítésből a jelenleginél sokkal tágabb mozgástér rajzolódik ki:

  • Izrael felvállalhatná, hogy győzött, annektálhatná a visszafoglalt/megszállt területeket. Ennek napi aktualitást ad, hogy Trump elnök elismeri a Golán-fennsík bekebelezését.
  • A „nemzetközi közösség” elismerhetné, hogy Izrael győzött, és abbahagyhatná a palesztinok reménytelen „szabadságharcának” a táplálását. Helyette akár palesztin Marshall-tervvel is segíthetné az újrakezdést.
  • A palesztinok beláthatnák, hogy vesztettek, és a múlt fájdalmai helyett a jövő felé fordulva kezdhetnének új életet akár Izrael határain belül, akár azokon kívül. A technológia fejlődése, a globalizálódó világ rengeteg lehetőséget kínál a fiatal generációk számára.
  • Az izraeli alkotmányos berendezkedés korszerűsítésére is esélyt adna, ha a hadigazdálkodás, a permanens fenyegetettség logikájának a helyére a békés építkezés realitása lépne.

Még hozzáteszem, hogy soha ilyen kedvező nemzetközi környezet nem segítette Izraelt, hogy bátor lépéseket tegyen a stabilizáció irányába.

  • Az iráni veszedelem megszüntette a szunnita arabok ellenséges eltökéltségét a zsidó állam felszámolására. A palesztinok korábbi legnagyobb támogatója, Szaud-Arábia elengedte Abbászék kezét, és de facto Izrael szövetségese lett.
  • Szíriában Putyin szinte szabad kezet ad Izraelnek, hogy leszámoljon a Hezbollah és Irán ellenséges törekvéseivel
  • Az egyiptomi rezsim Izrael de facto szövetségese minden biztonsági kérdésben
  • Donald Trump egymás után tesz soha nem látott gesztusokat a zsidó állam legérzékenyebb problémáinak megoldása felé.
  • A Palesztin Hatóság megállíthatatlanul hanyatlik, tekintélye, befolyása folyamatosan csökken az arabok körében.

Jó, de mi legyen Gázával?

A fenti megoldásokban közös momentum, hogy Gázát le kell választani a „palesztin kérdésről”.

Miután a fenti megoldások bármelyikével, vagy akár szintézisével sikerül rendezni Júdea és Szamária sorsát, Gáza magára marad. Akár az is lehetséges, hogy a Hamász a külföldi támogatások elapadásával egyszerűen megbukik, és akkor a vákuumba benyomulhat Egyiptom rendet csinálni, ahogyan 1948 és 1967 között már megoldotta egyszer.

Ha nem bukik meg, a sok rakétázás megszüntetésére Izrael akár meg is szállhatja, kiűzheti végre a Hamászt, és a konszolidáció után felajánlhatja Egyiptomnak, hogy annektálja ő.

A természeti környezet, és a gazdasági szükségszerűség alapján a ma még reménytelen Gáza akár már a mi időnkben is Egyiptom Riviérájává válhat egyszer.

Igenis lehetséges béke az olajfák alatt. De az a béke egyáltalán nem biztos, hogy olyan béke lesz, mint amit évtizedek óta mantráznak a politikai spindoktorok.