Kétség sem fér hozzá, hogy Horthyt felelősség terheli mindazért, amit a megszálló németek által rákényszerített kormány tett. De nem lehet „egy az egyben” a nyakába varrni 437 ezer zsidó Auschwitzba történt deportálását.
A pesti „nagygettó” felszabadulásának évfordulójáról először 1946. január 18-án emlékeztek meg a Dohány utcai főtemplomban, hazai és külföldi politikusok illetve katonák jelenlétében. Már akkor elhangzott egy hosszabb beszéd, melyet Hevesi Ferenc főrabbi tartott. Az azóta eltelt háromnegyed évszázad alatt sok rabbi és hitközségi vezető csillogtatta meg ékesszólását, előbb a Dohány utcában, majd a Wesselényi utcai, egykori zsidó kórház falán elhelyezett emléktáblánál.
A szónokok rendre hangsúlyozták a Vörös Hadsereg szerepét, s többnyire azt a pillanatot idézték fel, mikor megpillantották az első, kenyeret hozó szovjet katonát. Arról, hogy mi történt ezt megelőzően, és közvetlenül azután, soha nem esett szó, a történészek sem vesződtek vele.
A „kényes” történelmi tények felidézése és interpretálása évtizedeken át a politika privilégiuma maradt, amit a hazai neológia vezetői elfogadtak, önálló „múltfeltárási” kezdeményezéssel soha nem álltak elő.
Jellemző, hogy amikor Simó Sándor, Kőszegi Edit és Surányi András elkészítették tucatnyi túlélőt megszólaltató dokumentumfilmjüket a gettóról (Fényképek gyermekeinknek, 1981), és annak hazai forgalmazását „a téma érzékenysége miatt” az MSZMP KB illetékesei nem engedélyezték, a hitközség vezetői nem tiltakoztak – igaz, a film készítőinek, ismerve a hozzáállásukat, esze ágában sem volt ezt kérni tőlük.
Ezért tartom biztatónak A nagy gettó a „zsidónegyedben” című, Dombi Gábor és Lugosi András által szervezett tudományos konferenciát, melyet január 20-án tartottak a Goldmark-teremben. A budapesti zsidóüldözések történetéről és emlékezetéről elhangzott előadások színvonala persze egyenetlen volt, de újdonságok is elhangzottak.
S ami lényeges: ezek nyomtatásban is megjelentek az Erzsébetváros című önkormányzati havilap 2020/1-es, a budapesti gettó emlékezetének szentelt különszámban, ami a kerületi önkormányzat, és a konferenciát bevezető Niedermüller Péter polgármester érdeme.
Szóval: óriási késéssel ugyan, de kiléptünk a „kegyeletes megemlékezések” homályából. Dombi Gábor, aki a Dohány utcai zsinagóga alagsorában látható, szerény kivitelű, és mielőbbi bővítésre szoruló kiállítást összeállította, az első történész, aki nem elégedett meg Lévai Jenő klasszikus feldolgozásával.
Előadásában más források, így anyakönyvi feljegyzések, célzottan gyűjtött visszaemlékezések, közigazgatási iratok stb. alapján pontos képet rajzolt a „nagygettó” élelmezési és egészségügyi állapotáról, halálozási viszonyairól az ostrom alatt, és közvetlenül utána, a halottak azonosítására tett erőfeszítésekről, ideiglenes, majd végleges temetésükről.
Az önkormányzati újság különszámában közölt cikkéből az is kiderül, hogy
„magyar és német tisztek már 1944 áprilisban kidolgozták a zsidók gettóba zárásának (és deportálásának) terveit.
A budapesti zsidóságot az első tervek szerint a Rákóczi út és a Podmaniczky utca közötti területre költöztették volna, de attól tartva, hogy a város más – nem zsidók lakta – részeit a szövetségesek bombázni fogják, letettek erről a tervről. A főváros zsidóságát végül júniusban, Dávid csillaggal megjelölt, ezért ’csillagos házaknak’ nevezett épületekbe zsúfolták.”
Megjegyzendő, hogy még a vidéki deportálások előtt létrehozni tervezett, a varsóihoz hasonló, viszonylag nagy területű budapesti gettó Endre László belügyi államtitkár elképzelése volt. Ez a terv végül katonai, stratégiai megfontolások alapján hiúsult meg, de jó lenne többet tudni róla.
A Központi Zsidó Tanácsról szóló eladásával szerepelt a konferencián, és erről publikált a kerületi lap különszámában Karsai László. Ugyanitt olvasható A Szálasi-rendszer zsidópolitikája című cikke is. Mindkét, eredeti, eddig nem ismert információt még véletlenül sem tartalmazó írás lényegét összefoglalja az utóbbi végén olvasható mondat, melyet nem hagyhatok szó nélkül: „1944-ben a Horthy-Sztójay kormány idején kb. nyolcszor több zsidót deportáltak és gyilkoltak meg, mint a Szálasi-rezsim idején.”
Már a szóhasználat is tendenciózus. Eddig soha, sehol nem olvastam „Horthy-Bethlen”, vagy „Horthy-Kállay” kormányról, pedig mind Bethlen István, mind Kállay Miklós jóval hosszabb ideig állt az államfő által kinevezett kormány élén, mint a magyar zsidóság tömeges deportálását elrendelő Sztójay Döme.
Kétség sem fér hozzá, hogy Horthyt felelősség terheli mindazért, amit a megszálló németek által rákényszerített kormány tett. De nem lehet „egy az egyben” a nyakába varrni 437 ezer zsidó Auschwitzba történt deportálását.
A kormányzónak így is épp elég bűne volt. Ami elég lett volna a felelősségre vonásához, de ezt, mint ismeretes, Sztálin, és Magyarországgal, mint későbbi érdekszférával számoló szovjet politikusok megakadályozták.
Horthy ugyan kezdeményezte a Mester Miklós vezette, és több ezer zsidó érdekében közbenjáró „mentesítési államtitkárság” felállítását a Vallás és Közoktatási Minisztériumon belül, de három hónapig mégiscsak „szabad kezet” adott az Eichmann-nal és kommandójával szorosan együttműködő, Jaross Andor vezette Belügyminisztériumnak és deportáló államtitkárainak.
Ugyanakkor megfontolandó, amit a Lévai Jenő által is nagyra becsült Mester Miklós állít, vagyis hogy „ha Horthy Miklós 1944 márciusa 19-én lemond, Szálasi Ferenc rémuralma azonnal bekövetkezik. Akkor pedig, nem kétséges, több idő lett volna arra, hogy a magyar zsidóságot sokkal, de sokkal nagyobb mértékben elpusztítsák a politikai őrültek, mint Horthy Miklós hátralévő kormányzósága alatt történt.”
Karsai azon az alapon preferálja Szálasi „zsidópolitikáját”, és állítja szembe Horthyéval, hogy a későbbi „nemzetvezető”, ellenzéki politikusként támadta Sztójayt, bírálta őt a „négymillió munkaóra” teljesítésére felhasználható vidéki zsidók deportálása miatt. De ezek csak súlytalan szavak voltak egy rögeszmés őrült részéről, akit a németek az utolsó pillanatig távol tartottak a hatalomtól.
Kétséges, hogy zavaros megnyilatkozásait érdemes volt-e komolyan venni, tudományos értekezésnek minősülő „politikai életrajz” keretei között elemezni.
Szálasi, uralmának rövid ideje alatt elrendelte, majd leállíttatta a bécsi „halálmeneteket”, később pedig elrendelte a „nemzetközi gettó” felszámolását és a „nagygettó” felállítását. Ez azonban valószínűleg a Budapest védelmét szervező német hadvezetés engedélyével, ha ugyan nem az utasítására történt.
A nyilasoknak nem volt önállóan megvalósított „zsidópolitikája”, leszámítva a tömeges gyilkosságokat, melyekről a jövőt lázasan tervező Szálasi tudomást sem vett. A világháború utolsó szakaszának eseményeit, amikor a nyugati szövetségesek elérték a Rajnát, a szovjet csapatok pedig átkeltek Tiszán és gyorsan nyomultak Budapest felé, történelmietlen összevetni azzal a tragikus helyzettel, ami 1944. március 19-e, a német megszállás után alakult ki Magyarországon.
Pelle János összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
Bizony, a német megszállás, amelynek emlékműve ellen komoly internáci balfék elvtársi szervezéssel „Eleven Emlékmű” néven tartós tüntit szerveztek, nem volt kitaláció. Tény volt, nem történelemhamisítás. És ha egy ilyenfajta konferencián ennyi összevissza adalék, köztük a „főszakember” itt zavarosnak minősített hozzászólása is szerepel, akkor hiányolom, mert lehet, hogy ilyen előadás nem is volt, a német megszállás után a magyar közigazgatás Edmund Veesenmayer német megszálló „helytartó” – Horthy „felettese” -, és csapata által végrehajtatott átszervezését középkáderi szintig, benne a hatáskörök és illetékességek újraelosztását. Kik kutatják ezt egyáltalán? És az izraeliek által felakasztott osztrák, az Anschluss után „birodalmi” Adolf Eichmann neve miért marad ki rendre a magyar vészkorszakról (holokauszt) tartott megemlékezéseken, rendezvényeken? Mert sértenénk a németek és az osztrákok „érzékenységét”? Micsoda elvtárstempó! És a magyar tisztikar, amelytől Horthy mindig is tartott, mert soknak találta a benne lévő német származású németbarátokat, nos, ez a tisztikar 1944. március 19 előtt, netán a Margaréta-terv kidolgozásában is közreműködött volna, vagy csak a megszállás után kollaborált olyan bőszen, akár Horthy parancsait is megtagadva? Nem mindegy! Mert a magyar kormányok, közvetett jelek szerint már 1938. március 12. után kaptak jelzést arról, hogy a fegyverzetkorlátozási tilalom német nyomásra történő feloldása után a katonai együttműködést fokozni kell, parírozni kell, mert különben minket is megszállnak. 1939. szeptember 1. után Teleki Pál nyilvánosan is megpendítette ezt az „opciót” – feltehetőleg a Jugoszláviával kötött örökbarátsági és megnemtámadási szerződés után annak lerohanása miatti öngyilkossága is emiatt következett be. Teleki Pál nyilatkozatától számítva már – végre-valahára -, el is fogadják a megszállással való fenyegetődzés lehetőségét a kurzustörténészeink. Attól fogva a Horthy-rezsim kormányainak fontos prioritása lehetett a megszállás elkerülése, az évtizedek folytán ide menekült nagy létszámú zsidóság miatt is, akik a megszállásig a német nyomásra kikényszerített, „német stílusú” „zsidótörvények” ellenére sem voltak életveszedelemben. De különös módon, az erre vonatkozó iratok mind egy szálig eltűntek azután, hogy a Szövetségesek alaposán átfésülték a „tengelyhatalmak” levéltárait. Papír híján pedig tényleg letagadhatták a németek az egészet és a szovjetek is erre hivatkozva róhatták fel a „kollektíve bűnös” magyar nemzetnek Bárdossy hadüzenetét, akit – másokkal együtt, biztos ami ziher -, kikértek az amerikaiaktól, és a magyar elvtársaik hathatós közreműködése révén kivégezték, nehogy már eljárjon a szája. Bethlen Istvánt pedig elhurcolták a Szovjetunióba, onnan nem is tért haza. Biztos ő is túl sokat tudott. Hogy a szovjet „testvéri tankok”, katonák, ideiglenes magyarországi állomásozása által nyomatékosított „szovjetizált” országban a kreált történelemhamisítások ellen nem szólamlott fel senki, annak elég nyilvánvaló magyarázata ez a másfajta felszabadítás/megszállás. De ez az állapot megszűnt, ideje felülvizsgálni az ennek nyomán megrögzült téves vélekedéseket.
Mikor és hol vetette fel Teleki Pál Magyarország megszállásának lehetőségét?
Fényképek gyermekeinknek (1981, Simó Sándor, Kőszegi Edit, Surányi András)
https://www.youtube.com/watch?v=HhGpKV5t_0E