Lobbizás és korrupció: hogyan működik egy banánköztársaság?

Az állami szolgáltatások a közérdekkel magyarázzák azt, hogy miért nincsenek versenyhelyzetben, ami épp a fogyasztó, azaz a köz javát szolgálná. Csakhogy az állami szolgáltatások rendszerint a közjó ellenében, egyes kiválasztott csoportok érdekében valósulnak meg.

A Transparency International egyik legújabb elemzésében Magyarországot az EU 2. legkorruptabb országának minősítette. Az egyajánlatos közbeszerzések aránya tavaly 25,5 százalék volt, emellett számos olyan közbeszerzés és szolgáltatás valósult meg, amelyeknek vagy nincs piaci értéke, vagy önszántukból nem áldoznánk rá. Közmédia, stadionok, látványberuházások.

A korrupció elválaszthatatlan a lobbitevékenységtől. Kevés ilyen közutálatnak és megvetésnek kitett tevékenység van, amit morális alapon ne utasítanának el még az egymásnak homlokegyenest ellentmondó ideológiák is.

A lobbizó többnyire egy szerencsés pozícióban lévő személy, aki a szerencséjét más balszerencséjének előidézésébe fekteti be. Rendszerint az állam karhatalmát és törvényhozó apparátusát használja fel arra, hogy az ő termékeit válasszák a versenytársáé helyett.

Még csak kényszerhelyzetben sincs, hiszen a lobbizásra szánt pénzt forgathatná úgy is, hogy növelje versenyképességét a bérek emelésével, hogy megvehesse a legütőképesebb munkaerőt, de ugyancsak csökkenthetné vállalkozása természeti erőforrás igényét költséghatékonysági céllal, vagy épp költhetné a fogyasztókat jobban megszólító reklámokra, minőségibb és tartósabb termékekre.

Megbüntette Magyarországot az EU

Magyarország elfogadta az EU források szabálytalan felhasználásáért kiszabott büntetést

Ehelyett inkább más utat választ; a profitját arra áldozza, hogy az itt felsorolt előnyöket se ő, se versenytársa ne tudja megszerezni. A lobbira szánt tőke révén ugyanis olyan törvények születhetnek, amelyek korlátozzák a piacra lépést, szabályozzák a kereskedelmi tevékenységeket, minőségi előírásokat és diszkriminatív adókat vetnek ki az egyes gazdasági szereplőkre.

De számos egyéb előnyt is kiesdekelhetnek: az OpenTheBooks könyvvizsgálói kimutatták, hogy csak az Egyesült Államokban 2014 és 2017 között a Fortune 100 tagja 2 milliárd dollárt vert el kongresszusi lobbizásra, amiből aztán 3,2 milliárd dollár szövetségi támogatáshoz juthattak. További 393 milliárdot pedig beseperhettek közbeszerzés gyanánt.

Vagyis a legnagyobb amerikai cégek átlagosan 1 dollárnyi lobbizásra 200 dollárnyi adófizetői pénzt zsebeltek be. Lobbizni azonban nem csak az USA-ban lehet – a világ legtöbb országában, így az EU-ban is van rá lehetőség.

Úgy néz ki tehát, a lobbizás rendkívül vonzó opció a hatalmi pozícióban lévő felek számára; kis ráfordítással és alacsony kockázattal hatalmas előnyökhöz lehet vele jutni. Nem hiába fontos sok cégnek, hogy a szabadpiaci verseny helyett az államnál keresse az aranytojást tojó tyúkot.

A lobbitevékenység végső célja egy olyan monopolhelyzet megteremtése, ahol már nem kell vesződni a bosszantó versenytársak létével, hiszen a politikusok megvásárolt hűségén keresztül érvényesülő állami szerepvállalás ezt önmagában biztosítja.

Ilyen monopolhelyzetben nem kell spórolni a természeti erőforrásokkal, nem kell aggódni az alacsony bérek okozta felmondások miatt, és még a minőségi mutatók romlása, valamint az innováció hiánya sem okozhat fejfájást, hiszen a lényegében tetszőleges mértékűre állított árak révén ugyanúgy megszerezhető a profit, mintha minden termelési folyamat a fogyasztó maximális elégedettségére lenne optimalizálva. A lobbizó gondtalanul szállhat ringbe a munkaerőpiac és a fogyasztók elvárásainak nyűgével.

Ismert példája ennek a múlt századból a United Fruits (UFC), ami tető alá hozta közép-amerikai banánköztársaságokat. A mamutkonszern diktátoroknál kopogtatott be lobbizási szándékkal, és rövidesen kizárólagos termeltetési és felvásárlási monopóliumokra tett szert. Mivel az érintett országok exportképes termékeinek közel 90%-át a banán tette ki, az értékesítés pedig a UFC kezében volt, az adott országok gazdasága gyakorlatilag az amerikai megavállalat függőségébe került.

A UFC a saját érdekeit kizárólagos figyelemmel érvényesítette, saját használatára épített infrastruktúrát, végzett növénynemesítést. A térséget gyakorlatilag saját gyarmataként kezelte, ahol csak azokkal az utalványokkal lehetett kifizetni a dolgozókat, amiket ők bocsátottak ki, hogy aztán az ő termékei fogyasztóivá váljanak. Különös módon az egész folyamatnak egy costa ricai közbeszerzés kiírása ágyazott meg.

Bármennyire visszatetsző is mindez, mégsem ítéljük el a koncesszióvá lobbizott szolgáltatások nagy részét. A legtöbben ugyanis nem kapcsoljuk össze, hogy valójában az állami szolgáltatások is úgy érvényesülnek, mint az egyeduralkodóvá kilobbizott cégek.

Állami sport, közmédia, útépítés, nyugdíj- és egészségbiztosítás, színházak, pártok – mindez a legtöbb országban nem szabadpiaci alapon van finanszírozva. Díjaikat és munkaerő-igényüket a szegmensen belüli verseny nélkül határozzák meg, vagy kötelezően beszedik adó formájában, a módszerek és eszközök pedig mindig valamilyen felsőbb utasítás alapján kiötlött tervet követnek, amivel vagy elégedettek a polgárok, vagy nem, de ez többnyire nem befolyásolja azt, hogy mit fizessenek értük.

Természetesen a szolgáltatások így nem lesznek minőségiek, hiszen az „ingyen” jött pénzt a korrupció mindig felemészti. Így jobb esetben is csak a koncessziók révén kialakult versenyhiány miatti kényszer vesz rá minket, hogy „nincs ló, szamár is megteszi” alapon igénybe vegyük az adott állami szolgáltatást, rosszabb esetben pedig maga az állam teszi kötelezővé, hogy igénybe vegyük őket. Máskor pedig a társadalom jelentős része nem is használja őket; ilyenek például az adókból finanszírozott futballklubok vagy színtársulatok.

Összességében mindegyikre igaz, hogy mivel a minőségük nincs garantálva a fogyasztók preferenciái által, ezért valamennyien bürokratikussá, rugalmatlanná vagy feleslegessé válnak. A lobbiérdekek azonban nem engedhetik meg, hogy ilyen apróságok miatt szó érje a ház elejét.

Ezért a minőségükön esett csorbát minden esetben arra vezetik vissza, hogy tulajdonképpen forráshiányban szenvednek, és nincs pénz a korszerű eszközök beszerzésére. Ez tovább erodálja a folyamatot; a forráshiány sosem szűnik meg, hiszen épp az biztosítja, hogy még tovább emeljék a szolgáltatásaik árát. Vagyis az elvonások mértékének nincs eszmei határa – erkölcsi határa pedig még kevésbé.

Az állami szolgáltatások lobbiereje abban áll, hogy nagyszerűen be vannak csomagolva a közérdek fogalmába. Magyarán épp a közérdekkel magyarázzák azt, hogy miért nincsenek versenyhelyzetben, ami épp a fogyasztó, azaz a köz javát szolgálná. Csakhogy az állami szolgáltatások rendszerint a közjó ellenében, egyes kiválasztott csoportok érdekében valósulnak meg. Ilyen például az állami útépítés vagy a lakáshitel-konstrukciók, amiknek jellemzően a tehetősebb emberek élvezik a hasznát, holott a szegények is befizetői ezeknek a szubvencióknak.

A szolidaritás iránti igényünk kielégítésére tehát az állami szolgáltatások nem éppen a legjobb eszközök. A korrupt banánköztársaságokban az érvényesülés kulcsa nem a fogyasztó kielégítése, hanem a minél szorosabb kapcsolat ápolása a hatalmon lévő politikai döntéshozókkal.

A szerző a Le az Adók 75%-ával Párt elnöke.

„Vádat emelek három ügyben a miniszterelnök ellen korrupcióért”

Netanjahu „összeesküvésnek” látja a vádemelést, szerinte a rendőrség és az ügyészség összejátszik politikai ellenfeleivel. Nagy Gabriella írása.