Agitprop a Nemzeti Múzeumban

A kiállítás üzenete az, hogy a jogfosztó zsidótörvények merő „nemzeti idealizmusból”, népnevelési szándékból, továbbá politikai taktikázásból születtek, és semmi közük nem volt a holokauszthoz.

A Magyar Nemzeti Múzeum Magyar világ 1938-1940 című kiállításának egyik tablóján olvasható a következő felirat:

„Bár nem tudhatjuk, hogy pontosan mi történt volna, ha a nemzetközi események másként alakulnak, az 1938-1940 közötti évek mégis annak bizonyítékai, hogy Magyarországon – évezredes hagyományainak és keresztény gyökereinek köszönhetően – a különböző szélsőséges eszmék nem kerültek volna hatalomra, ha nem jelennek meg az idegen megszállók.”

A nagy ráfordítással, tucatnál több muzeológus és történész közreműködésével készült tárlat, mely alcíme szerint „Időutazás az utolsó békeévek Magyarországán”, ugyanazt a tételt szándékozik igazolni, mint a Szabadság-téri, nagy vitákat kiváltott emlékmű.

Azt, hogy a Horthy-korszakban a polgári fejlődés, az állam és a társadalom viszonya minden tekintetben harmonikus volt, csak az ártalmas, idegen befolyás, a nemzetiszocialista Németország ellenállhatatlan nyomása térítette le Magyarországot az „európai” útról, melyet a hagyományai kijelöltek a számára.

Ez a politikailag sugallt hipotézis több, mint történelmietlen, és kizárólag arra szolgál, hogy a korabeli politikai elit felelősségét minimalizálja az elvesztett második világháborúért és a holokausztért.

Joggal merül fel a kérdés: miért törekszik 2020-ban a kormányzó pártkoalíció arra, hogy teljes egészében, de legalábbis 1919 őszétől egészen 1944 március március 19-éig, a német megszállásig rehabilitálja, illetve eszményítse a Horthy-rendszert?

Miért nem elégszik meg azzal a történészek többsége által elfogadott állásponttal, hogy a két világháború közti korszakban, melynek Horthy Miklós inkább szimbolikus, mint politikaformáló alakja volt, az eliten belül volt egy radikálisan nacionalista, antiszemita és utóbb deklaráltan Hitlerhez igazodó, és egy másik, mérsékelten antiszemita, „angolszász orientációjú” és a polgári értékek iránt elkötelezett csoport, és ez a kettő szemben állt egymással?

Bethlen István, Klebelsberg Kunó, vagy Keresztes-Fischer Ferenc érdemeit elismeri az utókor, az első kettőnek több köztéri szobra is áll. De miért ragaszkodik a Fidesz például Gömbös Gyula, Hóman Bálint vagy Imrédy Béla megítélésének revideálásához? Miért szívügye, hogy sorozatban avasson szobrokat az Imrédy antiszemita és románellenes nézeteit visszhangozó Wass Albertnek?

Különösen az utóbbi, Imrédy „akadt a torkán” a Magyar világ 1938-1940 című kiállítás rendezőinek. A dilemmát úgy próbálták megoldani, hogy a „mindennapi élet” világára koncentráltak, illetve a politikának bizonyos szegmenseit emelték ki. (Pl. Magyar sajtó, békés területi revíziók, Szent-István emlékév, Eucharisztikus Világkongresszus, polgári élet, „bűnöző Magyarország” stb.)

Így is komoly erőfeszítésekre volt szükség ahhoz, hogy ne beszéljenek a „szélsőséges eszmék” nyílt zászlóbontásáról, ami egyértelműen kötődött az első és a második zsidótörvény parlamenti vitájához és elfogadásához.

Imrédy Béla, az 1939 január 6-án meghirdetett „Magyar Élet Mozgalom” vezetője így csak az Eucharisztikus Világkongresszus „aranyvonatának” utasai között tűnik fel, mint meggyőződéses katolikus miniszterelnök és fővédnöke az 1938 május végén tartott nagyszabású rendezvénynek. Arról, hogy a zsidó felmenővel is rendelkező, zsigeri antiszemita Imrédy már 1938 szeptemberi kaposvári beszédében meghirdette a „csodás forradalmat”, a kiállításon nem esik szó.

Ahogy arról sem, miként fogadta az első bécsi döntéstől fellelkesült magyar társadalom a politikai elit „szalonnyilasainak” megjelenését.

A holokauszt intenzív előérzete: Farkas István művészete

A kiszolgáltatottság, a rettenet és a szorongás érzése lengi át a műveit. Pelle János írása.

A Magyar Nemzeti Múzeumban látható „új világ” feltűnő hiányossága, hogy még csak nem is utal a két zsidótörvény, a hitleri Németország által kikényszerített első bécsi döntés és a katasztrofális következményekkel járó 1939 pünkösdi választások közötti összefüggésre.

A látogató választhat a pártok között, még szavazólapot is vehet, és bedobhatja az urnába. Mindez azt sugallja, hogy akkor rendes, többpárti választáson vehettek részt az emberek, melyen négy ellenzéki párt (a Független Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt, a Polgári Szabadságpárt és a Nyilaskeresztes Párt) indult a kormánypárttal szemben. Az utóbbi, a Magyar Élet Pártja pedig megszerezte a szavazatoknak több mint a felét, és vele 181 mandátumot.

Csakhogy a kormánypárt képviselőinek többsége Imrédy Bélával és programjával szimpatizált, és amikor 1940 októberében az ő vezetésével megalakult az immár ellenzéki Magyar Megújulás Pártja 25 képviselővel, nyomban szövetségre lépett a Magyar Nemzeti Szocialista Párttal.

A kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező MMP a Nyilaskeresztes Párt 29 mandátumával együtt már komoly erőt képviselt az országgyűlésben. Jellemző, hogy a legnagyobb példányszámú napilapok (Magyarság, Új Magyarság, Függetlenség) rendre Imrédyt támogatták, miközben az 1938-ban indult, nyilaskereszttel megjelenő napilap, a Pesti Újság, melynek nyomát sem látni a kiállításon, legnagyobb példányszáma olykor elérte a 200 ezret.

Az 1939 pünkösdi választások után megalakult parlament, melyet az 1940-ben visszacsatolt Észak-Erdélyből „behívott” szélsőjobboldali képviselők is erősítettek, annyira szélsőségesen antiszemita és németbarát volt, hogy működését 1943 májusában a fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményező Kállay Miklós miniszterelnök javaslatára Horthy novemberig felfüggesztette, és egyidejűleg a Pesti Újságot is betiltotta.

Hogyan lehet ezek után azt állítani, hogy a „szélsőséges eszmék” csak a német megszállás után jelentek meg Magyarországon?

De hogy ne csak a nyomasztó pártpolitikai fejleményekről essék szó, érdemes megemlíteni, hogy a Horthy-kultusz emlékeit bőségesen felvonultató kiállítás mélyen hallgat az 1940 októberi, a nyilasok által szervezett országos bányászsztrájkról, melyet a kormány csak katonai alakulatok felvonultatásával tudott elfojtani.

Nem állíthatjuk ugyanakkor, hogy a Magyar világ című kiállítás teljesen kitérne a „zsidókérdés” elől. Ám rendezői mentegetik a menthetetlent, magyarázzák a magyarázhatatlant.

„Mindenekelőtt meg kell említenünk, hogy a magyar társadalomra jellemző antiszemitizmus nem a zsidók kiirtására irányult. A törvényekkel a politikai elit egyik célja volt, hogy kifogja a szélsőjobb vitorlájából a szelet, és enyhítse a német nyomást. A másik cél egy olyan társadalom létrehozása volt, melynek minden tagja elsősorban magyarnak tartja magát, és bármit kész megtenni a hazájáért.

Sokan vélték úgy, hogy a zsidók nem ilyen nemzetben gondolkoznak, ezért átnevelésre szorulnak, vagy korlátozni kell őket. Ennek a vélekedésnek köszönhető, hogy bár a zsidók életét megbocsáthatatlan módon korlátozták, fizikai bántódásuk az 1944-es megszállásig nem esett.

Vagyis a kiállítás üzenete az, hogy a jogfosztó zsidótörvények merő „nemzeti idealizmusból”, népnevelési szándékból, továbbá politikai taktikázásból születtek, és semmi közük nem volt a holokauszthoz.

Van, aki ezt komolyan gondolja?

Tömeggyilkosok, vagy egyszerű tisztviselők?

Veszprémy László Bernát Gyilkos irodák című könyve a magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt bonyolult viszonyáról szól, új hangon, és új megközelítésben. Pelle János recenziója.