A radikálisan szabadelvű amerikai közgazdász halálának huszonötödik évfordulójára emlékezhet minden olyan ember, aki elkötelezett híve a polgárok önrendelkezési szabadságának, a magántulajdon szentségének, emellett hisz egy erőszakmentes, önkéntes szerveződésen alapuló társadalomban.
Murray N. Rothbard (1926-1995) elsősorban közgazdászként tevékenykedett, ugyanakkor nem csupán a gazdasági folyamatoknak, a vállalkozások működésének, illetve a statisztikák elemzésének volt tudós szakembere, hanem értője volt a történelemnek, az etikának és a filozófiának is. Minden olyan témában megszólalt és építette fel sajátos érvrendszerét, melyek közvetlenül a társadalmat és azon belül az egyéneket érintették.
Rothbard úgy vallotta, hogy az emberek hibás, állambarát hitrendszere nem cáfolható csupán nyers közgazdaságtani érvekkel, és a haszonelvűség nyomatékosításával – vagyis, az érdekeikre rátapintva –, hanem
csak az etikára és az erkölcsi érvekre építve lehet olyan álláspontot kialakítani, mely bátorítja az egyént az eszmei vitákban.
Vagyis teljesen biztossá teszi az egyént annak tudatában, hogy érvrendszere helyénvaló etikai és erkölcsi síkon is.
Rothbard egyetemista korában köteleződött el végleg a libertárius (klasszikus liberális, egyén- és piacpárti) gondolkodás mellett. Legelőször akkor találkozott a piaci szabadság gondolatával, amikor egy árelmélettel foglalkozó egyetemi kurzuson meggyőző érveket hallott olyan népszerű jóléti, redisztributív intézkedések ellen, mint az ár vagy a bérleti díj szabályozása. Az ifjú hallgatót ezen érvek inspirálták arra, hogy mélyrehatóbban is megismerkedjen azon iskolával, melynek irányvonala a kurzuson előadott érveknek ideológiai és erkölcsi alapot adtak.
Ez volt a klasszikus liberális alapokon álló osztrák közgazdaságtani iskola, amely a felvilágosodás-kori szabadelvűség gránitszilárdságú vára volt a kollektivizálódó és totalitárius eszmék rabjává váló Európában.
Jeles képviselői között olyan nagy elméket találunk mint Carl Menger, Ludwig von Mises, Friedrich August von Hayek akik a szabadságelvű értelmiségiek későbbi generációjának atyjaként voltak tisztelve. Murray Rothbard is ezen generáció tagja volt, őrá Mises 1949-ben írt Emberi cselekvés c. könyve hatott igazán.
Ludwig von Misessel való találkozását követően elmélyítette tudását a szabad piacgazdaság működésével kapcsolatban, azonban ennek tanulmányozása során rövidesen olyan dilemmával szembesült, melynek hatására kikristályosodott gondolkodása is.
Azt a kérdést tette fel magában, hogy egy piaci elven működő társadalomban, vagyis ahol a szabad egyének a gazdasági életet alakítva önkéntesen cserélnek egymással javakat, tulajdont, szolgáltatásokat, akkor van-e még létjogosultsága és erkölcsi jogalapja az állami monopóliumoknak, mint a védelem, az igazságszolgáltatás, az egészségügy, az oktatás? Hiszen a laissez-faire kapitalizmust fenntartó környezet – elvben – akadálytalanul hozza az árukat és szolgáltatásokat.
Erre a kérdésre Rothbard azt válaszolta, hogy nincsen, így lépett rá a (még a minimális éjjeliőr-állam szerepét is teljesen elvető) anarcho-kapitalizmus, a bármiféle hatalmi beavatkozásoktól mentes növekedés és profitorientált szabad piac ösvényére.
Emellett tudományos képzettségét felhasználva segítette az osztrák iskola szellemi misszióját, tanulmányainak megjelentetésével nagyban hozzájárult a klasszikus liberális irányvonal népszerűsítéséhez. Ezen értekezésekben többek között kimutatta, hogy ha elfogadjuk a profit rendkívüli szerepét a gazdaságban – mint a növekedés és innováció biztosítékát –, akkor a modern liberális közgazdászok téziseitől el kell vonatkoztatni a gazdaságtudományokat.
Emellett arra is felhívta a figyelmet, hogy az egyéni preferenciáknak való alárendeltség és ennek szigorú alkalmazása lehetővé teszi azt is, hogy a szabad piacon az önkéntes cserefolyamatokban résztvevők mindnyájan előbbre lépjenek, mindannyian jól járjanak. Vagyis a most már pénzalapon folyó csereügyletekben mindkét fél nyereséget tudhat magáénak.
Ahogy Rothbard írta egy erre vonatkozó tanulmányában, ezen tényállás cáfolja a 16.-17.-18. század gazdasági működését alakító merkantilizmus azon érvét – mellyel jogalapot teremtett maga számára a kereskedelem korlátozására és az adóztatásra –, miszerint az önkéntes cserében mindig csak az egyik fél nyer, míg a másik kizsákmányolás áldozata lesz.
Közgazdaságtani munkáin túl Rothbard társadalom- és politikatörténettel is foglalkozott. Rávilágított arra, hogy míg a klasszikus liberális hitvallás és a függetlenséget biztosító intézmények iránti odaadás fűtötte az amerikai forradalmat – melynek célja a polgári és lelkiismereti szabadság, a politikai szuverenitás, a kereskedelem és termelés szabadságának kivívása volt –, addig az idő előre haladtával szerinte jelentősen csorbultak a polgárok szabadságjogai Amerikában.
Ezzel reflektált a Hamilton-féle föderalizmus megvalósulására, a republikánusok unionista törekvéseire, a felállított amerikai jegybankra, és saját korában a roosevelti New Dealra. Írásaiban tehát rendszerbe foglalta az Egyesült Államok történetének libertárius hagyományait és végigkísérte annak sanyarú bukását is.
Amellett, hogy munkásságával a klasszikus liberalizmus értékeinek elterjesztésén és megismertetésén dolgozott, megalkotott egy etikai rendszert, melyben alátámasztja az individualizmus és a kapitalizmus fontosságát egy normális társadalmi rendben.
Ő fogalmazta meg azt, hogy a konfliktusmentes, civilizált társadalom alapja az eredeti birtokbavétellel szerzett magántulajdon és ezen tulajdon szabad felhasználása. Ennek igazát az erkölcsi megérzés hangsúlyozásán túl az ezzel ellentétes állapotok feltevésével bizonyította.
Rothbard radikális államellenes kiadványt is közzétett Az állam anatómiája címmel. Ebben a munkában az államhatalom működési mechanizmusát és kialakulásának körülményeit elemezte, s bár sokak – még a libertáriusok egy része számára – is túlzottnak tűnhet ezen írás üzenete, mégis elmondható, hogy Rothbard azon kevés értelmiségiek egyike volt, akik felfedték a bürokráciának, a szabályozó ügynökségeknek, az adó- és vámhivataloknak a káros működését.
Rothbard úgy látta, hogy az államapparátus nem nemes célokat szolgál, például a polgárok szociális helyzetének javítását és a társadalom egyéb érdekeinek előmozdítását, hanem kizárólag saját egzisztenciájának megőrzését tartja elsőrendű céljának, és ennek érdekében tartja fenn az adóztatás intézményét.
Könyvében tökéletesen összefoglalta a klasszikus, piacpárti liberalizmus elveit, átmentve a modern korba az iparosodás és felvilágosodás-kori szabadelvűség elemeit, nem hagyva magát belesodródni a mainstream média által felkapott balos liberális irányvonalba, mely a kollektivista jóléti modelleket preferálja.
A zsidó származású (szülei orosz, ill. lengyel bevándorlók voltak) Rothbardnak anticionistaként nagyon kritikus, de ellentmondásos volt a viszonya a zsidó államhoz.
Volt, hogy „a nyugati-európai civilizáció bástyájának” nevezte Izraelt a régió arab országainak gyűrűjében, „War Guilt in the Middle East” c. hírhedt cikkében viszont, „antiimperialista” érveléssel Izraelt tette felelőssé az 1967-es háborúért, kifejezetten illegitimnek tartva a „kolonialista” zsidó államot.
Ennél is kínosabb, hogy bár Rothbard magát (paleo)konzervatívként határozta meg, nemegyszer rasszista nézeteknek is hangot adott. A nyolcvanas években egyik szerzője volt Ron Paul republikánus politikus hírleveleinek, amelyek durván támadták az afroamerikaiakat, a zsidókat és a melegeket, a kilencvenes években pedig nyíltan kiállt a Ku Klux Klan volt vezetője, David Duke mellett, mondván, nézetei nem is állnak olyan távol a paleokonzervatív vagy libertárius eszméktől.
Összességében azonban Rothbard nagy hatású teoretikusa volt a libertárius mozgalomnak, melyet folyamatosan erősített és támogatott munkáival, tanulmányaival, megingathatatlan hitével. Két fontos libertárius think tank-nek, a Cato Intézetnek és a Mises Intézetnek is alapítója volt.
Radikális hangvételű cikkei, aktivitása és szilárd elkötelezettsége is arról tanúskodik, hogy mindvégig kiállt az emberek szabadságjogaiért, tulajdonjogaiért, a tőkések és termelők gazdasági függetlenségéért.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.