Szerzőnk, a Magyar Narancs volt főszerkesztője-újságírója, a hazai gonzo műfaj egyik megteremtője, 1992-ben az egy évvel korábbi brooklyni zavargásokról írt oknyomozó riportot lapjába a történtekről. Aktuális okokból arra kértük, emlékezzen vissza az akkori eseményekre.
Ritka sűrű egy hónap volt 1992. novembere. Érkezés után kollégámhoz, későbbi szerzőtársamhoz, Simó Györgyhöz taxiztam a JFK-ről, valahol a Lower East Side-on laktak, Avenue D, ilyesmi. Az érkezés, mint egy film, ezúttal Spike Lee rendezésében, Do the Right Thing, vagy hasonló.
Klasszik koreai szatócs a sarkon, előtte do-ragben (fejresimuló műszálas termék, hátulján nyakvédő lebernyeg, mint az idegenlégiós dobsapkán, csak ez itt szintetikus, tipikusan színesbőrű viselet) homeboy, a taxis lassít mert fordul, a homeboy belebámul a hátsó ülésen ülő liliomfehér pofámba, hörög valamit a liliomfehér seggemről, hogy mit tenne vele, nem hallom,
fel van húzva az ablak, hűs van, a homeboy felkap egy tojást a koreai készletéből és a taxi ablakához vágja, ahol éppen bámulok kifelé erősen.
Sárga taxin csurog a tojássárga, welcome to NY. Halloween parádé volt éppen, Simóval és Dórival a Houston-Broadway sarokra mentünk, tévéképernyőben jött egy ember George Bush-maszkban, onnan ordibált, hogy four more years, az összeverődött tömeg pedig visszaordibált, hogy three more days. El is sütöttem tán akkori bon mot-mat: ha ezen a választáson Clinton kormányzó megveri Busht, az olyan lesz, mintha a mátészalkai eszdéeszes polgármester direkt miniszterelnök-választáson legyőzne egy háborúban győztes Antall Józsefet.
S lőn! Little Rockban, Arkansas székhelyvárosában jártam először az amerikai Délen, először hallottam autentikus southern drawlt, először beszélt hozzám úgy akkori magamagamnál korosabb fekete ember úgy, mintha egy ültetvényes lennék szivarral panama-kalapban, Leo di Caprio egy későbbi filmből. A kormányzó megnyerte, láttam a színpadon konfetti-esőben Hillaryval, Al Gore-ral, s utóbbi feleségével, Tipperrel, aki az akkori zenei kedvenc gangsta rap, Ice-T és metálzenekara, a Body Count legesküdtebb ellensége volt.
Egy arizonai konferencia Phoenixben, először Délnyugaton, indiánföldön, aztán San Francisco, Hálaadás bohémiában. Innen vissza New Yorkba, már nem a Lower East Side-on szálltam meg, hanem egy jóval prémiumabb ingatlanban Greenwich Village-ben, ahol a Bleeker St belefut a Hudson Av-ba, 16. emelet, parancsnoki híd hajón, aminek orra a Wall St felhőkarcolói és a Battery Park, jól látszik a Szabadság-szobor és a Pulaski Skyway Hoboken felé, a másik irányban a Verrazano Narrows Bridge és Brooklyn.
Mikor újra egyesítettük erőnket Simóval, sztahanovistaként nekiálltunk a korábban már beszélt témának, hogy az egy évvel korábbi Crown Heights-i zavargásoknak járjunk a végére.
Nekem a Crown Heights bő fél évvel korábban kezdődött, 1992. márciusában, mikor az akkor függetlenné vált volt szovjet SZSZK-ban, Moldáviában jártam háborús riportot írni.
Moldávia keleti, a Dnyeszter folyón túli csíkjában (Transznisztria) az ott többségi orosz lakosság nem óhajtott, ma sem óhajt moldován-román fennhatóság alatt élni. Háború robbant, mint a Nagy Oroszország kovácsolta frígy (Szovjetunió) még számos pontján Nagornij Karabahtól Dél-Oszétián és Abházián át Csecsenföldig. Besszarábia (Moldávia) a cári birodalomban a Cserta része volt, azé a területé, ahol legálisan élhettek zsidó tömegek.
A kisinyovi pogrom (1882; vö. a Sándor cár elleni merénylet + Narodnaja Volja) óta góca a terület a zsidó kivándorlásnak, működött már látogatásom idején izraeli bevándorlási iroda, átlagosan ötszáz méteres sor várakozott előtte. A régi Kisinyovban hetven zsinagóga volt, 1992-ben csak egy, na oda bementem.
A rabbi, bizonyos Jankele Wieselbuch a lubavicser irály követője volt, keresztben vászonra festett felirat hasította ketté a templomot, rajta cirillel: Mü hátyim Mesájáh szicsasz!. Kérdeztem a rebet, mit szól hozzá, hogy a várostól negyven kilométerre besszaráb-románok (egy évvel korábban kapták csak vissza a latinbetűt) meg kozák önkéntesek háborúsdit játszanak a később, már Putyin idején helikopter-balesetet szenvedett Lebegy tábornok 14. orosz hadseregének atyai felügyelete mellett.
A fiatal, bár roppant bölcsnek tűnő reb sóhajtott, legyintett egyet, mintegy érdektelenségét kifejezendő, „ah, gojim!”, majd gyors mozdulattal teljes testtel felém fordult, jobb kezének mutatóujját felemelve megkérdezte: és azt tudom-e, hogy mi történik éppen Brooklynban? Elcsudálkoztam, internet előtti világban voltunk, Kisinyov nagyjából a világvégének tűnt, de legalábbis a közeli halálfaszának, hogy itt ennek a szent életű embernek New York járjon a fejében, hát!, újra is értékeltem a globalizáció-koncepciómat.
Mért, mi van Brooklynban? – kérdeztem vissza. Hát ölik a svarcerek a lubavicsiakat – válaszolt a reb, s látszott rajta, hogy felkavarja a dolog.
Hol kezdett a neozsurnaliszta külső terepen, mikor még nem volt gugli? Könyvtárban persze, utánaolvasott, aminek lehetett, meg helyi kollégáktól próbált meg tájékozódni. Két évvel korábban két lapnál is slapajkodtam New Yorkban, a Timesnál és az alteros városi lapnál, a Village Voice-nál.
A Timesnál csak egy-két napot voltam a Metropolitan szekciónál, a városi történések rovatnál, ami persze egy olyan városban, mint New York olyan, mintha több darabokra tört Dashiell Hammett-regényt olvasna az ember egyszerre, de hát a Times más, világhatalom, a 7. flotta megfelelője az újságírásban.
A Voice-nál Richard Goldstein és Peter Noel újságíróktól tájékozódtunk, előbbi szerkesztőként, utóbbi riporterként foglalkozott az esettel. Felszívtuk az infót, megbeszéltük a lap remek, azóta világhírűvé lett magyar származású André Kertész-tanítvány fotósával, Sylvia Plachyval, hogy ő ad majd képeket készülő cikkünkhöz, majd felhívtuk a Chabadot.
Köztünk volt még Menachem Schneerson nagyrebbe, de hát azt tudtuk, hogy vele beszélnünk olyan lehetetlenség, mint egy römiparti a kimondhatatlan nevűvel. Abban viszont bíztunk, hogy az operatív vezető Krinsky rabbit elérjük, de lepattintottak azzal, hogy forduljunk Steinmetz rabbihoz.
Steinmetz rabbi munkácsi születésű volt, költő és ingatlanügynök. Milyen újság? Magyar Nemzet? – kérdezte a telefonban. Magyar Narancs, az meg micsoda? – kérdezett vissza válaszomra. Ez egy ironikus újságcím, rebbelébn – mondtam neki.
Elmentünk aztán a helyi feketék helyeire is és Flynn hadnaggyal is beszéltünk a 71. rendőrörstől (a New York Av. és a Kingston Av. sarkán), aki az ügyet nyomozta. Nekem vissza kellett utaznom Pestre, de Simó Gyuri elment még a legendás Al Sharpton tiszteletes – ő az, akiről a Hiúságok máglyája c. kulcsregényében Tom Wolfe a feketék politikai manipulációkra mindig kész lelkészét, Bacont mintázta – rajongói klubjának gyüldéjére Harlembe, majd a Budapest-Lower East Side tengelyen összefaxoltuk a cikket, ami a Miért késelte meg az ifjabb Nelson a Rosenbaum gyereket címmel jelent meg a Narancsban 1992. decemberében.
Amit megtudtunk, az így retrospektíve is fontos. Crown Heights valaha félmilliós zsidó lakossága a kilencvenes évek elejére tizedére csökkent. Dzsentrifikáció, szuburbanizáció. A felszabaduló szerényebb ingatlanokba bevándorlók, esetünkben leginkább jamaikai és haiti feketék költöztek.
Noha a rastafari jamaikaiak alapvetően zsidóbarátok, sokan „fekete cionistáknak” is mondják őket és a „zsidóközelség” szempont volt a pont ide telepedésükben, ám azért közöttük is lábra bírt kapni az afroamerikaiak között gyakori nézet, hogy „a zsidók a felelősek a rabszolgakereskedelemért”.
A környéken kisebbségi feketék a spirituálisan vudus haitiak, az ő állatáldozati rítusaikat a lubavicserek nem nézték jó szemmel.
Aztán: az akkori New York-i polgármester, az afroamerikai liberális demokrata David Dinkins alapvetően három csoport, a feketék, a spanyol ajkúak és a magas iskolázottságú manhatteni liberális zsidó felső középosztály szavazataival lett polgi. (Vö. az akkori cimkékkel: „zsidóbérenc”, „Dinkinstein”.) Őt támadni az ultraortodox lubavicserek részéről csapás volt a manhatteni libsiken és a feketéken egyszerre.
Az ultraortodox lubavicserek az 1993-ban esedékes polgármester-választáson kulcsszerepbe kerültek, hiszen ők egységesen szavaztak, oda, ahová a Nagy Rebbe mondta. Az akkori indulók, a zsidó Andrew Stein és az olasz-amerikai Rudy Giuliani (későbbi rendteremtő polgármester, 2008-ban a republikánus elnökjelöltségért indult, ma: „Amerikai Ügyvédje”, valójában Trump simlisimítója) természetesen mindent megtettek ezért a félmillió szavazatért.
Aztán: az 1991 augusztus végi brooklyni zsidó-feka háború eltörpült a médiában a Gorbacsov elleni moszkvai Jakovlev-puccs árnyékában a médiában.
Aztán: különböző polgárőrségek alakultak, a Jewish Patrol illetve a Guardian Angels; a feketék háborgására, hogy a Nagy Rebbének miért jár rendőri felvezetés, a válasz a közeli Williamsburgben élő szatmári hászidok szélsőségesen elmérgesedett viszonya volt a lubavicserekkel. (Giuliani később megnyerte a választást, New York rendezettebb, kevésbé romantikus, de középosztályibb hely lett általa.)
„New York egy városba szorított világparadigma” – írtuk Simó Györggyel közel harminc éve, háborogtunk, hogy mi lesz a törzsi társadalom meghaladásával és a multikulturális projekttel, ha még itt/ott is ilyesmik történhetnek. A magyar (meg német) skinhead dilemmájával vigasztaltuk magunkat: az akkori Crown Heights-ban nem tudta volna, hová üssön elsőként.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.