A tervezett alkotmányos eljárásnak semmi köze az amerikai alkotmányhoz, alkotmányossághoz, és ezer köze van a közelgő elnökválasztáshoz, a demokraták helyezkedéséhez, egyéb politikai üzeneteik kiüresedéséhez.
Felpörögnek a demokraták, érzik a lépéskényszert, amibe ők hozták saját magukat: az ukrán elnökkel folytatott elhíresült telefonbeszélgetésre alapozva impeachment-eljárást fognak beindítani Donald Trumppal szemben, hogy elérjék a menesztését.
Vagy mégsem? Mint arról a távirati iroda washingtoni tudósítója beszámolt, „Adam Schiff, a képviselőház hírszerzési bizottságának demokrata párti vezetője vasárnapi televíziós interjújában nem nyilatkozott arról, hogy a képviselőház megindítja-e az alkotmányos felmentést célzó eljárást” az elnök ellen, ami akkor is meglepő állásfoglalás, ha Schiff meggyőződése, hogy
„a már elhangzott tanúvallomások elegendő bizonyítékot tartalmaznak ahhoz, hogy az alkotmányos eljárás keretében felelősségre vonják az elnököt.”
Ezeket a tanúvallomásokat azért nem mindenki látja annyira meggyőzőnek (a sztártanú Marie Yovanovitch például elismerte, hogy Trump nem zsarolt és nem követett el semmilyen bűncselekményt), de rendben, vegyük úgy, hogy van „elegendő bizonyíték” az impeachmentre: miért hezitálnak a demokraták?
Ha minden rendben, és a korrupt, hazaáruló, hivatalával visszaélő stb. elnök (aki most valamiért kihagyta a soron következő meghallgatást, holott elmondhatta volna ésszerű érveit) napjai kvázi meg vannak számlálva, akkor miért mondja Schiff, hogy „a végleges jelentés előtt konzultál még kollégáival a törvényhozásban és választóival Kaliforniában”, meg hogy „lehetséges, hogy szükség lesz további meghallgatásokra, újabb tanúvallomásokra”? Tényleg, mi köze ehhez Kalifornia választóinak? Minden.
Ennek a tervezett alkotmányos eljárásnak semmi köze az amerikai alkotmányhoz, alkotmányossághoz, és ezer köze van a közelgő elnökválasztáshoz, a demokraták helyezkedéséhez, egyéb politikai üzeneteik kiüresedéséhez.
A demokrata többségű képviselőház természetesen akkor is elindíthatja (el is fogja nyilván indítani) az eljárást, ha sejthető, hogy valójában blöffölnek, amikor azt mondják, „kőkemény bizonyítékaink vannak (az elnök) helytelen viselkedésére”. Lépniük kell, de ez innentől már 2020-ra vonatkozó politikai stratégia, választási taktika kérdése, nem az igazság kiderítésének eszköze.
Akár azon az áron is, hogy lenézik, tárgyiasítják egy potenciálisan fontos kelet-európai állam deklaráltan Nyugat-barát vezetését.
Emlékezetes, mi a botrány tárgya: július 25-én az amerikai elnök gratuláció céljából felhívta ukrán kollégáját, egyúttal apró szívességet is kért tőle (vö. „egyszer majd kérni fogunk magától valamit”): az ukránok megvizsgálhatnák Joe Biden fiának kétséges helyi üzleti ügyeit.
Hunter ugyanis kifejezetten az – ukrán közállapotokra rálátó – alelnök apja közbenjárására lett a Burisma ukrán gázcég igazgatótanácsának tagja, havi 50 ezer dollárért, de úgy, hogy apja még azt is elérte, hogy menesztették hivatalából az általa csak „son of a bitch”-nek nevezett Viktor Sokin korrupcióvizsgáló főügyészt.
Ráadásul a legszebb az, hogy a menesztésről, Ukrajnának az Obama-adminisztráció általi valódi, egymilliárd dolláros megzsarolásáról Joe Biden teljesen nyíltan beszélt tavaly januárban New York-ban, a Council on Foreign Relations rendezvényén („If the prosecutor’s not fired, you’re not getting the money”).
Az amerikai közélet azóta is azt találgatja, megzsarolta-e Trump az ukrán elnököt azzal, hogy ha nem teljesíti a baráti kérést, akkor egyrészt nem fogadják őt a Fehér Házban, másrészt jól befagyasztják az Ukrajnának szánt 400 millió dolláros katonai segélyt. Ha ez így történt, valóban megvalósult a sokat idézett „valamit valamiért elv”, tehát hivatali visszaélés történt – erre azonban egyelőre minden titkos CIA-informátor (whistleblower) és másodkézből, vagy hallomás alapján tett tanúvallomás dacára nincs bizonyíték.
Arra viszont van, hogy magában a – Fehér Ház által nyilvánosságra engedett – telefonbeszélgetésben ilyesmiről nincs szó. És itt elérkeztünk egy igen lényeges ponthoz:
ha a demokraták valóban tartanák magukat a fair eljárás normáihoz, legalább egyszer, érintőlegesen megemlítenék, mi is az ukránok álláspontja a nyomásgyakorlásról.
Az ukránoknak ugyanis az az álláspontjuk a nyomásgyakorlásról, hogy ilyen nem volt. Zelenszkij elnök és külügyminisztere többször is határozottan kijelentették, ami egyébként a leiratból is lejön, hogy az amerikai elnök nem gyakorolt rá nyomást („nobody pushed me”), nem zsarolta őt ezzel a kéréssel.
Ez nem érdekes? Miért ennyire lényegtelen az ukrán álláspont? Miközben pontosan tudjuk, hogy ha Zelenszkij panaszkodott volna valamiféle washingtoni nyomásra, azt már rég felhangosították volna a demokrata hangszórók?
Mert Ukrajna valójában nem számít nekik.
A Moszkvával háborúban álló, megalázott, jogos területétől katonai agresszió által megfosztott kelet-európai állam csupán ugródeszka némely demokratának a politikai helyezkedéshez, az egyébként, más szempontból minden kritikát megérdemlő Trump kicsinálásához.
„Nem akarom, hogy Ukrajna csak egy bábfigura legyen a nagyhatalmak sakktábláján (…). Azt akarom, hogy Ukrajna szubjektum legyen. Már most is az, de azt akarom, hogy a világ is ilyenként kezelje” – nyilatkozta a „quid pro quo”-t egyébként ismét cáfoló Zelenszkij a Spiegelnek és más nyugati lapoknak egy héttel a párizsi Normandia-csúcs előtt, hangsúlyozva, hogy országa új, fiatal vezetése számára kulcsfontosságú az országimázst meghatározó korrupcióval való leszámolás.
Átlépte Trump azt a bizonyos határt, amikor választási riválisáról kért információkat az ukrán elnöktől? Simán lehet. Hazát árult, visszaélt a hatalmával? Kizárt.
Az időzítés valóban kétséges, de nem tartozik az amerikai nyilvánosságra egy fontos elnökjelölt-aspiráns gazdasági előélete? Pláne, ha egy ukrán parlamenti képviselő, Andriy Derkach állítólag dokumentumokkal tudja alátámasztani, hogy – ismét állítólag – Joe Biden 900 ezer dollárt kapott lobbizásért egy cégen keresztül a Burisma csoporttól? Nem inkább ezt kéne alaposan kivizsgálni Trump telefonbeszélgetése helyett?
Nagy kár lenne, sőt, ma még beláthatatlan károkat okozna, ha Amerika, illetve a Nyugat lealázná, semmibe venné, végül cserben hagyná Ukrajna új, nyugatos elnökét, miközben az éppen Putyinnal kényszerül kompromisszumokat kötni.
Ukrajnának Nyugaton a helye, sehol máshol. Ez legalább annyira magyar érdek egyébként, mint európai és nemzetközi.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.