„Aztán el ne árulja ezeknek a zsidóknak, hogy ez mind nem igaz!”, mondja szó szerint ugyanazt Závadánál és nálam is a pogrom kirobbantója.
Kezdjük az elején, előrebocsátva, hogy egy korlátozott terjedelmű cikkben esély sincs rá, hogy a szerteágazó história minden ágát kibontsuk.
Az 1946. július 30-i és augusztus 1-i kettős miskolci lincselésről, és előzményeiről szinte semmit sem tud a magyar közvélemény, nem véletlenül.
Azt pedig, hogy a zavaros és nyomasztó történet leírásakor Kossuth-díjas írónk „idegen tollakkal” ékeskedett az Egy piaci nap című széles körben propagált, és színdarabként is bemutatott regényében, érthetően senki sem vette észre.
Én is csak azért figyeltem fel rá, három évvel a regény megjelenése után, mert új forrásokkal bővítve átdolgozom a Miskolci konstruált vérvád című, kevesek által ismert, és könyv alakban is publikált tanulmányomat, melynek alapján 1996-ban a Magyar Televízió dokumentumfilmet is forgatott. (Amit aztán nyilvánosan be sem mutattak, azaz de facto betiltottak.)
Egy valóban elátkozott, Miskolcon tetőzött, de 1945 augusztusában indult „zsidó-kommunista” történetről van szó, melyről negyven évig nyilvánosan beszélni sem lehetett. (1986-ban jelent meg először a Medvetánc folyóiratban Varga F. János A miskolci népítélet című tanulmánya.) De a „véleményformáló értelmiség” még a rendszerváltás után sem tartotta elég érettnek a magyar közvéleményt, hogy szembesüljön vele, és valójában most is csak kerülgeti, mint macska a forró kását.
Závada az 1946. május 21-én Kunmadarason történt, többféle okra visszavezethető pogromról írt Egy piaci nap címen 2016-ban megjelent regényt. Ebben átkeresztelte a község nevét Kunvadasra, más nevet adott a szereplőknek is. Így a falusi református tanítót, akinek népbírósági meghurcoltatása robbantotta ki az eseményeket, Nagy János helyett Hadnagy Sándornak nevezi.
Tudnivaló, hogy a három zsidó halálos áldozattal és több tucat sebesülttel járó pogrom a maga idejében is komoly feltűnést keltett, cikkeztek róla a sajtóban, cionisták is tüntettek is miatta Budapesten. De Kunmadarast nem hozták összefüggésbe az előtte és utána történt, nem kevésbé zavaros eseményekkel.
Arról van szó, hogy a Magyar Kommunista Párt 1945 augusztusában indult intenzív politikai kampánya a „feketézők és a spekulánsok” ellen vezetett a Teleki téri vérvád-hisztéria kitöréséhez 1946 május 8-án, majd május 21-én a madarasi pogromhoz. Amikor az asszonyok ütni kezdték az első áldozatot, Kuti (Klein) Ferenc tojáskereskedőt, egyszerre nevezték „gyerekrablónak” és „árdrágítónak”.
A vérvád és a spekuláció vádja egyszerre volt jelen június 14-én, Szolnokon, amikor szégyentáblával a nyakukban zsidó feketézőket hajtottak végig a városon, és az esemény kis híján lincselésbe fordult. Az ördögi kör 1946. július 30-án Miskolcon zárult, ahol, immár a politikai rendőrség aktív közreműködésével, felingerelt diósgyőri vasmunkások valóban meglincseltek két, nyakában szégyentáblát hordozó zsidó malomtulajdonost a Búza téren.
Závada nem vesz tudomást a kommunista vezetés alatt álló politikai rendőrség közreműködéséről a kunmadarasi pogromban, vagyis arról, hogy titokzatos antiszemita röpcédulák tűntek fel a szomszédos falvakban. Arra sem tér ki, hogy május 20-tól egy teljes hétig ülésezett Karcagon a szolnoki népbíróság, és Nagy Jánoson kívül másokat is elítéltek koholt vádak alapján, és az egyik tárgyalás halálos áldozattal járt. De ez az ő dolga, írói szabadságához tartozik.
Viszont az, hogy a forrás megjelölése nélkül felhasználja azt az interjút, melyet a Kunmadarason az események után nyomozó rendőrrel, Gábor Sándorral készítettem 1993-ban, már kimeríti a plágium kategóriáját. „Aztán el ne árulja ezeknek a zsidóknak, hogy ez mind nem igaz!”, mondja szó szerint ugyanazt Závadánál és nálam is a pogrom kirobbantója.
De az igazi gondom nem is a május 20-21-i kunmadarasi pogrom megjelenítésével van, hanem a miskolci lincseléssel, melyet Závada „epilógusként” illesztett a regényébe. Megteszi ugyanis Hadnagyné barátnőjének Hámosnét, a református tanítót feljelentő kommunista párttitkár feleségét.
Mi több: áthelyezi a házaspárt Miskolcra, ahol is a naiv Hámos Ferencet a szervező politikai rendőrök belekeverik a lincseléshez vezető tüntetésbe, és Hámosné sejteti, hogy őt teszik meg majd bűnbaknak. (Itt jegyzem meg, hogy a miskolci lincselés miatt indított pert félbeszakították, a lincselőket, akikkel még volt alkalmam beszélni, 1947 februárjában egyszerűen szabadon bocsátották.)
Irén leveleiben Závada az én munkámat követve írja le a miskolci „horror-tüntetés” felismerési jelenetét, melynek során az egyik feketézés miatt internált malmos, Jungreisz Ernő nyakába szégyentáblát akasztottak, és letépték róla a nem sokkal azelőtt ráadott hátizsákot. Amiből a regény szerint „olyan ritkaságok is előkerülnek, mint a szalámi, a csokoládé, a szardínia vagy a kávé”, és ez végletekig feldühítette az inflációs áruhiánytól kiéhezett vasmunkásokat.
A politikai rendőrség kitervelt provokációjára egy korabeli szemtanú, Kosovits Gyula emlékezett nekem huszonhét éve, igaz, szerinte kockacukor, narancs, szalámi, ementáli sajt, keksz és kolbász volt a hátizsákban. És ez csak egy „feltűnően hasonló” miskolci epizód a sok közül.
Fel lehet vetni: bár egyezik a történet, és olykor a mondatok is, a forrásokra alapozott történelmi szociográfia és a regény két különböző műfaj, fogadjam el, hogy egy szépíró akárhonnan merítheti művének témáját. Závada eljárását nem is kifogásolnám, ha ő, mint pályatársa, Moldova György legalább egyetlen mondatban jelezte volna, kitől vette az anyagát.
(Moldovának 1999-ben jelent meg A város hercege című regénye, melynek jó része 1946-ban játszódik, és a belső címlapon megköszönte a kutatómunkámat.)
Ám nemcsak az 1995-ben először, majd 1996-ban újra megjelent könyvemben szereplő anyagok gátlástalan átvételéről és kisajátításáról van szó. Arról is, hogy huszonöt éve alatt a „véleményformáló média” tudomást sem vett Az utolsó vérvádak című munkámról. Ez a tény magyarázhatja azt, hogy Závadának sem voltak gátlásai vele szemben: hiszen ha ezek az anyagok nem léteznek, legalábbis az értelmiségi nyilvánosság számára, miért ne „hasznosítaná” őket?
2012 áprilisában Magyarországon a köztársasági elnök, volt olimpiai bajnok lemondani kényszerült államfői tisztségéről, mert kisdoktori értekezésében szövegegyezést mutattak ki egy, a genfi olimpiai bizottság székházában található, keveseket érdeklő, idegen nyelvű sporttörténeti munkával. Ha Schmitt Pál esetében, aki nem volt hivatásos tollforgató, ilyen súlyos következményekkel járt a plágium vádja, miért lennénk elnézőek egy ünnepelt íróval?
A szerző történész.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.