130 éve született Szabolcsi Lajos, az Egyenlőség főszerkesztője.
Szabolcsi Lajos 1889. október 17-én született, édesapja Szabolcsi Miksa, a liberális Egyenlőség zsidó hetilap második szerkesztője, Herzl Tivadar egykori vitapartnere volt. A fiatal Lajos 1907-től már a lap munkatársa, 1911-től helyettes szerkesztője, édesapjának 1915-ös halálát követően pedig a lap főszerkesztője.
Munkássága versek, drámák és színkritikák mellett elsősorban a cionizmus és az antiszemitizmus elleni fellépésből, a magyar zsidóság magyar nemzethez tartozásának hangsúlyozásából állt. Szabolcsi liberális világnézetében mind a zsidó, mind pedig a zsidóellenes nacionalizmus elutasítandó volt, hiszen felfogása szerint
a zsidóság csupán felekezet volt, a népi önmeghatározás pedig csak az antiszemiták malmára hajthatta a vizet.
1917-ben sajtóvita dúlt a zsidókérdésről a progresszív Huszadik Század folyóirat hasábjain, s mint ennek során Szabolcsi fogalmazott, a cionista véleményeknek teret adó szerkesztő, Jászi Oszkár antiszemitizmust generált a zsidóság népi jellegéről való vitával.
„Értitek-e, miről van szó? . . . Hogy élünk: kérdés . . . Hogy itt lakhatunk: kérdés. Hogy itthon vagyunk-e e hazában: kérdés . . . Így mondotta ki a verdikt a Jászi Oszkár rögtönítélő bíróságában”.
A „zsidókérdésre” Szabolcsi fiktív, a domináns narratíva által befolyásolt dologként tekintett: ha beszélnek róla, van, ha hallgatnak róla, nincs. (Lásd: „Ezt aztán jól megcsinálta Jászi Oszkár . . . Neki zsidókérdést kellett csinálni”). Véleménye szerint „ez a szavazás eszünkbe juttatja azt a másikat, mikor a Galilei-körben arról szavaztak, hogy van-e Isten? És az Isten 10 szóval kisebbségben maradt”.
Szabolcsi ennél is erősebben fogalmazott 1920. február 14-i cikkében, mely során nyíltan támadta a cionistákat:
„Az Egyenlőség az utolsó tollvonásig fog tovább küzdeni a cionizmus ellen, és bizonyítani a magyar nemzet előtt, hogy a zsidóság túlnyomó többsége elítéli, megveti és elveti a politikai cionizmus gondolatát és hogy a cionistákkal nem lehet, nem szabad, nem fogunk semmiféle ügyben együtt menni és szövetkezni”.
Szabolcsi Lajos emlékiratában Jászi Oszkárt (és nem utolsó sorban a cionistákat) azzal vádolta, hogy ők „csinálták meg” a „zsidókérdést” Magyarországon. „Ez a könyv vált a végzetünkké. Ebből merítettek ellenségeink két évtizeden át . . . A zsidótörvények vitájában hányszor hallottuk [ezeket] az érveket!” Mint írta, akkori álláspontját, miszerint ne lett volna „zsidókérdés”, „nagy naivitásnak” látta a harmincas évek végére, ám akkor is úgy vélte, hogy „a magyar zsidóság katasztrófája itt kezdődött”.
1943. november 11-i halálával a magyar zsidóság körében egykoron dívó népszerű, ám láthatóan téves álláspont, a liberális anticionizmus egyik fő képviselője szállt sírba.
Magyarként cionista, Izrael, zsidó barát is vagyok és vallom, hogy minden népnek joga van egy hazához ahová tartozik, és ennek a hazának joga van igazságos, védhető határokhoz!
Itt volt Szabolcsi – és a magyar zsidóság – jóhiszemű, naív, de katasztrofális tévedése. Nem szabad felvenni egy mimikrit, áltatni magunkat, hogy mi teljesen hasonulunk a befogadó nemzethez, – ez ellenszenvet, ellenreakciót váltott ki a többségben. és komplexusokat magukban a zsidókban is. Ez az asszimiláció útja – láttuk, hová vezetett. Ráadásul egy bizonyos egyedi kultúra önkéntesen felszámolja magát, öngyilkos lesz, nagyot köpve elődeik történetére. A zsidóság csak felekezet? És ma, amikor Európában a zsidók 70-90%-a ateista, de zsidónak tartja, tudja magát – akkor vajon mitől zsidó?
A helyes út nem az asszimiláció, a mindent feladó, minden áron hasonulni akarás lenne, hanem éppen a cionizmus, ami egyenlő a zsidóság népként való elismerésével. Ez nem jelenti azt, hogy minden zsidónak kötelező lenne az őshazába visszatérni, ill csak ahhoz lojálisnak lenni. Hanem azt, hogy tudatában legyen saját kultúrájának – akár vallásosan, akár ateistán, – ismertesse azt el környezetével is, és így ne asszimilációt, hanem integrációt követeljen. A „más” elismerését egyenrangúként, aki befogadó nemzete, – legtöbbször szülőföldje – javáért dolgozik, egy egyenrangú nemzetiség tagjaként. Ez a magatartás természetesebb, nem vezet az egyén lelki torzulásához, és megbecsülhető mások által.
Természetesen, a fent leírt gondolat is csak egy vélemény, így, mint minden vélemény, szubjektív és vitatható.