Lehetséges-e legitimnek tekinteni Izrael zsidó kritikáját, és közben elítélni a nem-zsidó „anticionizmust”?
„Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek” — tartja a magyarosított latin mondás, de Révész Sándor HVG-s publicista — és deklaráltan anticionista zsidó — legutóbbi idevágó írása után úgy is idézhetném a sort, hogy „amit szabad Mosénak, nem szabad Ahmednek”.
Révész írásában frappánsan és nem minden gúny nélkül emlegeti fel, hogy Emmanuel Macron francia elnök nemrég deklarálta: az anticionizmust is az antiszemitizmus egyik formájának tekinti. A hír, amely az átlagos zsidó olvasót valószínűleg ideig-óráig megnyugtatta, hogy
akad még olyan politikus a kontinens nyugati felén, aki a józan ész hangján szólal meg Izrael létjogosultságának ügyében,
láthatóan felkavarta Révészt: a publicista minden jel szerint úgy értelmezte a francia elnök sorait, hogy így ő maga is antiszemita lenne, hiszen Révész sem támogatja a cionizmust.
Ennek fényében érdemes tisztázni néhány kifejezést és jelenséget, lehetőleg azoknak történelmi hátterét is bemutatva. Mit is jelentenek ezek a szavak: cionizmus és anticionizmus? Mi a zsidó anticionizmus, és miért elleneznék zsidók a cionista felfogást? Mennyiben hasonlítható az európai helyzet mondjuk a harmincas évek zsidóságának helyzetéhez, és mennyiben relevánsak az anticionista zsidóság akkori érvei napjainkban? És egyáltalán:
lehetséges-e legitimnek tekinteni Izrael zsidó kritikáját, és közben elítélni a nem-zsidó „anticionizmust”?
Zsidó anticionizmus
A cionizmus — számos létező definíciója mellett — alapvetően egy 19. századi nacionalizmus, mely a nem-zsidó népek nacionalizmusának egyfajta másolása volt. A vallásos cionisták persze nyilván felhördülnének ezen a definíción — hiszen a Cion utáni vágyódás a zsidó hagyomány egyik központi tétele –, ezért szokták a történeti szakirodalomban megkülönböztetni a politikai cionizmust a „sima” cionizmustól, mely akár utalhatna a zsidó tradícióban gyökerező, Izrael földjéhez való kapcsolatra is.
Megmaradva kezdeti definíciónknál, a cionisták — mint többségében szekuláris nacionalisták — néhány
igen komoly kihívással szembesültek a 19-20. század során, melyekkel más nemzeteknek nem kellett megbirkózniuk.
Arról nem beszélve, hogy nem rendelkeztek állammal, diplomatákkal vagy hadsereggel, még a minden nacionalista mozgalom alapjául szolgáló nemzet kérdése is ingatag volt. A zsidók egy igen jelentős része ugyanis csupán származás, kultúra vagy egyes reformirányzatok követésén keresztül azonosult a zsidósággal: magukat az adott ország hazafias állampolgárainak tartották, és a cionizmusra a kettős lojalitás ijesztő példájaként tekintettek — őket nevezhetnénk a szakirodalom után az „asszimiláns” anticionistáknak.
Másik részük pedig a zsidó hagyomány bizonyos parancsolatait követve nem akarta a messiás megérkezése előtt siettetni a zsidóság visszatérését őseinek földjére. Rájuk tekinthetünk némi egyszerűsítéssel ortodox zsidó, vagy hagyományhű anticionistákként.
Szertefoszlott illúziók
A fentiek okán a zsidóság igen jelentős része a kezdetektől fogva gyanakodva tekintett a cionista mozgalomra. Amikor Herzl Tivadar Zsidó állama publikálásra került 1896-ban, francia rabbik közösen tiltakoztak a „szűklátókörű és hátrafele haladó” cionizmus ellen.
„Mi, francia izraeliták, már rendelkezünk egy hazával, és a továbbiakban is ahhoz kívánunk tartozni”
– mondták. Herzl dühösen írta fel naplójába, hogy
„a francia zsidók láthatóan nem akarnak hinni az eszmében. Egyelőre még túl jól megy a dolguk”.
A magyar zsidóság hasonlóan reagált: Szabolcsi Miksa (szül. Weinstein), az Egyenlőség nevű liberális zsidó lap szerkesztője címoldalas cikkben felelt a műre Nem kérünk az új hazából címmel. Írása elején kiemelte, hogy
ilyen „boldogtalan emlékezetű” ötletek legutóbb a „szerencsétlen [tiszaeszlári] pör” során kerültek elő — az antiszemita politikus, Istóczy Győző szájából –, azonban, mint írta, „hála a magyar nemzet józanságának, hamar véget ért” az az időszak.
Így folytatta:
„Az antiszemitizmus a köd, mely nemcsak híveit vakítja meg, de megfosztja józanságától azoknak egy részét is, kik ellen irányul. Ez a köd szülte a zsidó nemzetiséget hirdető cionizmust… és szülte a zsidó állam megalakulásáról szóló legújabb könyvet is. Ha elmúlik a köd… a szerző maga is nevetni fog fantáziája merészségén.”
Amikor Herzl 1903. július 28-án személyesen is találkozott Szabolcsival, a cionista politikus és a patrióta magyar-zsidó között érdekes beszélgetés zajlott le, melyet csak jobb szó híján lehetne eszmecserének nevezni. A két álláspont — esetleg valóságérzékelés — között ugyanis nem igazán volt átjárás:
Szabolcsi meg volt róla győződve, hogy a magyar zsidóság a magyar nemzet szerves része, mely már olyan szorosan egybeforrt az anyatesttel, hogy azt elválasztani nem lehet.
Herzl pedig hideg realizmussal állapította meg, hogy
„hisz nem akarnak önökről tudni” – azaz a többség, érvelt Herzl, nem fogadja el az asszimilációt. „A magyar országos kiállításon, ahol megfordultam és ahol több zsidó nemzeti díszben jelent meg, egy a hátam mögött álló dzsentri fülem hallatára mondta, hogy »de ez már még sem járja, hogy zsidó ember magyar díszruhát öltsön magára!«”
Szabolcsi erre azzal felelt, hogy
ha valóban akadnak is ilyen nézetek, akkor „védekezni fogunk, és védelmünkben velünk lesz minden igaz magyar hazafi”.
Az 1915-ben elhunyt liberális lapszerkesztő szerencséjére nem élhette meg, hogy 1944-ben ezen reményei összeomoljanak. A cionizmussal szembeni ortodox ellenállás jelentős része pedig 1967-ben oldódott fel, mikor a gyors izraeli katonai sikereket sokan isteni csodaként kezdték tekinteni.
Fenyegetett európai zsidóság
Nehéz lenne ítéletet hozni afelett, hogy milyen hatással is volt az ortodoxiára a cionizmussal szemben való megenyhülés; azonban azt is nehéz lenne vitatni, hogy a liberális zsidóság emancipációba és emberi jogokba vetett anticionista hite súlyos csorbát szenvedett a múlt század közepén.
Egyvalami viszont vitathatatlan: Izrael állam a zsidóság biztonságának záloga. Létezése szükséges, hiszen egyetlen ország van, amely mindig be fogja fogadni a diaszpórában sajnos bármikor üldöztetésnek kitett zsidókat. Az elmúlt évekig talán sokan még egy országra tekintettek reménykedve — az Egyesült Államokra –, ám a közelmúlt azt is bizonyíthatta, hogy Amerika is csak egy a diaszpóra országai közül. Izrael állam léte ugyan kiemelkedően stabil, a diaszpórában élő zsidóság jövője azonban egyre inkább ingatagnak látszik, s különösen vonatkozik ez Európára.
A francia és a brit zsidó közösség, mely szerencséjére nem semmisült meg (teljesen) a holokauszt során, ma kiemelten nagy üldöztetésnek van kitéve. Ügyükre való felfigyelés, a nyugat-európai zsidóságot érő atrocitások dokumentálása egyfajta lakmusztesztje a filoszemitizmusnak és a zsidó elkötelezettségnek: ha valaki nem csak belpolitikai furkósbotként akarja használni az antiszemitizmust, akkor muszáj belátnia, hogy a nyugati sajtó által egykor hangoztatott narratíva, miszerint Kelet-Közép-Európa az antiszemitizmus gócpontja a kontinensen, mára megdőlt.
A nyugat-európai zsidóság ráadásul nem holmi szalon-antiszemita írócskákkal meg falfirkákkal harcol, hanem napi szintű egzisztenciális háborút vív létéért és életéért, s nem csupán a radikális iszlám híveivel és a fehér nacionalistákkal, de a liberális állam közönyével szemben is.
A helyzetet — nem bagatellizálva és nem párhuzamokat vonva, csupán nagyságrendileg összehasonlítva — érdemes az első világháborút követő európai atrocitás- és pogrom-hullámhoz viszonyítani: az abszolút számokat nézve még akkor sem érte napi szinten annyi atrocitás a közép-európai zsidóságot, mint napjainkban.
Legitim és illegitim kritika
A zsidóság egzisztenciális fenyegetettségének tükrében tehát minden Izrael-kritikát el kellene némítani?
Természetesen nem. Mint minden országot, úgy Izraelt is lehet kritizálni, már ha a kritika nem szélsőségesen kiragadott, kiközösített országként kezeli a zsidó államot. (Utóbbi esetekben joggal merül fel az antiszemitizmus vádja). Arra azonban érdemes ügyelni, hogy próbáljuk meg ne aláásni a zsidó állam legitimitását nemzetközi fórumokon, hiszen — ha más okból nem –, legalább azt beláthatnánk, hogy egy zsidó származású egyénnek egyetlen más ország sem fog védelmet nyújtani. Ezt a hibát fennkölt liberális eszmefuttatásai során sajnos számos hazai liberális zsidó megszólaló rendre elköveti.
Itt azonban érdemes különbséget tenni a zsidó és a nem-zsidó anticionizmus között. Természetesen egy nem-zsidó is megteheti, hogy nacionalizmus-ellenes és liberális talajon állva, egyfajta univerzális világnézet részeként kritizálja a cionizmust; de én még nem láttam olyan szerzőt vagy megszólalót, aki képes lett volna mindeközben nem igazságtalanul kiszemelni magának Izraelt.
Az effajta „nem vagyok antiszemita, csak Izraelt kritizálom”-eszmefuttatás sajnos igen hamar átvált a „koszos cionisták”-rigmusra, ahogyan azt a holland zöldek és az amerikai demokraták friss botrányai is mutatják.
Az antiszemitizmus és a nem-zsidó anticionizmus közötti határ olyan vékony, hogy ha csak nem az eszmetörténész szemével vizsgáljuk, szinte láthatatlan is marad.
A deklaráltan zsidó anticionizmusra eközben nehéz lenne ráhúzni az antiszemitizmus jelzőjét, hiszen ők a zsidóság megmaradásának egy másfajta — asszimilációt vagy jámbor, vallásos diaszpóra-létet hangsúlyozó — taktikáját követik.
Lehet rá mondani, hogy szűklátókörűség, vagy naivság, de zsidóellenesnek minősíteni — ez aligha járható út. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az antiszemiták elbújhatnak az anticionizmus zsidó részről is létező felvállalásának maskarája mögé. (Ennek gyakori példája, hogy antiszemita szervezetek néhány alibiként használt anticionista zsidó felmutatásával akarják elfogadhatóvá tenni Izrael-ellenes gyűlöletüket).
Ha egy nem-zsidó — és Nyugat-Európában ez sokszor bevándorló hátterű egyéneket, gyakorta muszlim szélsőségeseket jelent — például izraeli közszereplőket kritizál, vagy ami még rosszabb, izraeli termékeket akar bojkottálni, esetleg izraeli turistákat inzultál, akkor nyilván nem a zsidó állam politikájának legitim kritikáját adja, hanem antiszemitizmusának ad kifejezést. Ezeket az eseteket hiba lenne „elengedni”, csak azért, mert célpontjuk nem explicite a zsidóság.
Ha a Révész által követelt eljárást vezetné be Nyugat-Európa, akkor az ilyen esetek nem lennének büntethetőek. Ennek jelei pedig sajnos már a nyugat-európai bűnüldözési gyakorlatban is megjelennek: hírhedtté vált a német rendőrség 2014-es döntése, mikor egy zsinagóga elleni gyújtogatásos támadást nem voltak hajlandóak antiszemita esetként rögzíteni, és helyette „Izrael-ellenes” megnyilvánulásként könyvelték el. (Lásd itt, 19. oldal).
Felmerül persze a kérdés, hogy mégis miért lenne a zsidó állam szélsőséges, vandál kritikájának a módja egy zsinagóga elleni támadás, és miért ne lehetne akként kezelni, ami — azaz a német zsidó közösség léte elleni, antiszemita atrocitásként?
Végsősoron tehát arról van szó, hogy a zsidó anticionizmus egy — véleményem szerint elavult és megdőlt, de — zsidó világnézet. Lényege a zsidóságnak valamifajta megőrzése.
A nem-zsidó anticionizmus pedig gyakran csak egy álarc, amely mögött az antiszemitizmus régi-új ellenfele lapul.
A különbséget talán egy Herzl Tivadar-idézettel lehetne a legjobban érzékeltetni. A politikai cionizmus atyját 1902-ben az oroszországi pogromok elől menekvő zsidó tömegek ügyében meghallgatásra idézte be a brit Idegenek Bevándorlását Vizsgáló Királyi Bizottságnak két tagja, Arnold White és William Evans-Gordon. A meghallgatáson Herzl igen nyíltan hangot adott véleményének, miszerint
a zsidó bevándorlás gyakorta további antiszemitizmust szül, és hogy ezért a legjobb megoldás egy zsidó állam felállítása lenne.
A már akkor is divatos liberális válaszokhoz — azaz még több tolerancia, még több befogadás — szokott politikusok megdöbbentek, és a cionizmus tételét — miszerint a zsidóságnak ki kellene vándorolnia saját hazájába — rögtön az antiszemitizmussal azonosították. Az egyik politikus így fordult Herzlhez:
„Csak nem azt akarja ön mondani, hogy a zsidó közösség bármilyen formában antiszemita lenne?”
Mire Herzl lényegre törő választ adott:
„Bizonyos dolgokat az ember megtehet a családtagjaival, amit másoktól azok sértésnek vennének.”
A helyzetet magam is ahhoz hasonlíthatnám, hogy én mondhatom egy veszekedés során a családtagomnak, hogy ostobaságot csinál, de ha egy kívülálló mondja ugyanezt, akkor valószínűleg sértőnek venném azt. (Dacára annak, hogy én is ugyanezen a véleményen vagyok). Röviden és tömören:
amit mondhat Mose — még akkor is, ha ostobaság –, azt nem mondhatja Ahmed.
Ugyanis semmi köze hozzá, és biztosan nem akar jót vele.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.