Most nyilvánosságra kerülő dokumentumokkal fűszerezett kiállítással és kiadvánnyal jelentkezik a Kertész Imre Intézet először Szabadkán, amely zömmel az író és első felesége, Vas Albina megrendítő szerelméről szól.
„1953. szeptember 14-e óta. Negyvenkét év. Sosem ismertem meg a titkot.” – E szikárságukban is zaklatott mondatokat 1995. augusztus 1-jén jegyzi fel naplójába Kertész Imre, miután az orvos közli vele a vizsgálatok eredményét: felesége menthetetlen beteg.
A Kertész Imre Intézet vándorkiállításának újabb helyszíne Szabadkán lesz az író halálának közelgő évfordulója alkalmából. Október 17. és november 11. között a Raichle palotában tekinthető meg az író tanulóéveit, valamint Kertész Imre első feleségének, Vas Albinának (1920–1995) megrendítő sorsát bemutató tárlat. A dokumentumok döntő többsége most először kerül a nagyközönség elé, három nagy kiállítási térben.
A kiállítást a Kertész Imre Intézet igazgatója, Hafner Zoltán nyitja meg, majd a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban színpadra kerül Lukács Sándor tolmácsolásában a Kaddis a meg nem született gyermekért adaptációja.
Kertész Imre és Vas Albina 1953. szeptember 14-én ismerkedtek meg egy kávéház teraszán. Az arra sétáló huszonnégy éves, katonai szolgálatát töltő fiatalembert egy vízilabdázó ismerőse az asztalához invitálja, mellette ott ül egy ismeretlen hölgy, aki két hete szabadult a kistarcsai internálótáborból. Harminchárom éves, s talán életében most először van éppen jókor, jó helyen.
Egész addigi életét rajta kívül álló erők, tőle független véletlenek irányították, s az „úgynevezett történelem” akkorra már őrajta is „kíméletlenül átgázolt” néhányszor – rejtély és csoda, hogy mindeközben ő maga életben maradt.
Vas Albina szabadkai zsidó családban született 1920. június 10-én. Édesapja vezető beosztású banktisztviselő, akit a Délvidék visszacsatolása után nem sokkal elbocsátanak állásából, s rá két évre, ötvenkilenc évesen, 1943-ban meghal. Albina ekkor már leérettségizett, és a fennmaradt iratok szerint a fodrász, illetve a kozmetikusi szakmát is kitanulta. Édesanyja Rockenstein Vilma, háztartásbeli: a szabadkai zsidó temető családi sírkövének tanúsága szerint 1945-ben halt meg Auschwitzban.
Albinát 1944 kora tavaszán sok száz társával a helyi gyűjtőtáborban tartják fogva, ahol is (nyolc évvel későbbi, a Gyorskocsi utcában tett tanúvallomása szerint) sikerült egy német tisztet megvesztegetnie, aki májusban kimenti és magával viszi Budapestre.
A Gestapo többször is kihallgatja, és nyolcheti fogva tartása során meg is kínozza. Innen szeptember 12-én tisztázatlan körülmények között sikerül megszöknie, s az utcán megismerkedik egy arra járó idegennel, Strobl Ferenccel, aki magához veszi, és hamis papírokat szerez neki.
1945. július 7-én összeházasodnak: a férj a MÁV egyik főtisztviselőjeként dolgozik, Albina háztartásbeli, egészen 1949-ig, mikor Strobl Ferencet váratlanul letartóztatják. A vád szerint főnöke, Kántor Béla megbízásából valutaüzérkedésben vett részt – Kertész Imre visszaemlékezése szerint Kántor
„úgy döntött, hogy disszidál, s emiatt több embert is megbízott azzal, hogy szerezzenek neki dollárt vagy aranyat a feketepiacon. Közülük az egyik Albina férje volt, aki szerzett is neki, mivel jó kapcsolatai voltak.”
Albina férje életfogytiglani börtönbüntetést kapott teljes vagyonelkobzással, amit utóbb enyhítettek: a későbbi kihallgatások során Albina egyszer harminchárom, egyszer pedig tizenöt évi ítéletről számolt be.
A fiatal nő a nagypolgárinak számító belvárosi lakásból egy apró garzonba költözik és pincérnőként kezd el dolgozni, majd teherautósofőrként folytatja munkáját, egészen 1951-ig. Férjétől elválik, munkahelyeket váltva ismét felszolgáló, s alkalmanként (külön engedéllyel) az amerikai nagykövetség sporttelepi büféjében is munkát vállal. 1952 szeptemberétől a Hunnia Filmgyárban statisztaként helyezkedik el, mikor is még e hónap közepén idézést kap az Államvédelmi Hatóságtól.
Albina egy újabb kirakatper áldozata lesz, immár gyanúsítottként, többévi börtönítéletre számítva.
A periratok és a korabeli újságcikkek ellenére is nehezen rekonstruálható ügy hátterében állítólag az állt, hogy az 1942-es újvidéki „hideg napok” áldozatainak hozzátartozói a szabadlábon maradt háborús bűnösöket elfogták, s Jugoszláviába csempészve, önhatalmúlag ítélkeztek felettük. A történet részletei nem tisztázottak, de magának a pernek sem ez volt a célja, pusztán az ideológiai harc legalizálásához kívánták felhasználni az államvédelmi szervek.
Vas Albina „bűne” mindössze az volt, hogy rosszkor volt rossz helyen. Vallomásaiból kiderül, hogy 1952. szeptember 4-én véletlenül ismerkedett meg a kémkedéssel vádolt huszonhét éves Pupos István gépkocsivezetővel a Budapest kávéházban. Szeptember 15-én – megismerkedésüket követő nyolc nappal – Vas Albinát letartóztatták.
Hiába mondta el minden vallomásában, hogy nem volt tudomása kémkedésről, embercsempészetről és terrorcselekmények tervezéséről, a bíróság végül „feljelentési kötelezettség elmulasztása” miatt „államvédelmi szempontból” mégis szükségesnek tartja internálását.
Az eljárás koncepciós voltát az is ékesen bizonyítja, hogy Vas Albina Török utcai lakását a II. kerületi tanács már Albina vizsgálati fogsága idején kiutalta egy fiatal munkás házaspárnak. A nő vádemelés és ítélethozatal nélkül töltött egy évet vizsgálati fogságban és Kistarcsán.
A szabadulását követő negyvenkét évről még az eddigieknél is kevesebb dokumentumunk, kézzelfogható információnk maradt fenn – élettörténetének folytatásáról már csak Kertész Imre műveiből, interjúiból tudhatunk. Közös albérleti életükről Az angol lobogó című elbeszélésből, a K. dosszié lapjairól és a szabadkai kiállításra készült kiadványban szereplő, 2003-ban készült interjúrészletekből kaphatunk érzékletes beszámolót.
Az elkobzott, mindössze 28 négyzetméteres lakását hosszas utánajárással, bírósági úton, 1954 tavaszán sikerült visszakapnia Albinának, s a fiatal pár ekkortól kezdve 1991-ig (az író édesanyjának haláláig) a Török utcában lakott, szegényes körülmények között.
Az első öt évben gyakorlatilag Albina fizetéséből éltek, Kertész Imrének alkalmi munkái voltak csupán: barátaival közösen a Magyar Rádiónak írt rövid, vidám jeleneteket és a Magyar Nemzetben jelent meg nagy ritkán egy-egy cikke.
1960. június 2-án Vas Albina és Kertész Imre polgári esküvőt kötnek, amelyet így mesélt el az író:
„egyszer mentünk a Margit körúton, Mártírok útjának hívták akkor, a Tanács felé, Albina kezében szatyor volt, joghurt meg más izék, barátságos dolgok, és akkor azt mondta, hogy menjünk föl, és házasodjunk már össze, hiszen ez mégiscsak jobb lenne. És be is mentünk. Kiderült, hogy a házassághoz tanúk kellenek, akkor följött a portás, a másik tanú nem is tudom, ki volt, valami tisztviselőnő, és egy pillanat alatt összeházasodtunk. Ez nem változtatott a lényegen… legalizáltuk az illegalitást.”
Albina továbbra is pincérnőként dolgozott, leghosszabb ideig a Széna téri Mézes Mackó büfében. Kertész Imre ebben az időben, felhagyva a vígjátékírással és lemondva a biztos egzisztenciáról, egyre szisztematikusabban kezd dolgozni: első regényén, mely csak a befejezése után kapta a Sorstalanság címet. A mű tizenhárom évnyi, kudarcokkal teli munka eredménye.
A regény nem készülhetett volna el Albina áldozatvállalása nélkül, amit egyébként ő maga sosem tekintett áldozatnak, ráadásul a nehézségeken, kilátástalan időszakokon mindig túlsegítette kiváló humorérzéke – akik ismerték, vidám, szabadszájú nőként emlékeznek rá, aki sosem volt hajlandó félni a kádári világ idején.
Kertész Imre kétszer is tervezte (1975 és 1995 táján), de végül mégsem tudta megírni Albina történetét, ám alakja, lénye közvetve vagy közvetlenül szinte minden könyvében ott rejtőzködik.
„Nem az élete volt nagyszerű: ő maga volt nagy lélek. […] vállalt, s vállalta mellettem eleinte a gúnyt, az értetlenséget, a nehéz munkát; s ha végül talán mégis sikerült létrehoznom valamit, e szellemi termékekben az ő hite, az ő munkája is jelen van, ahogyan az arca, a lénye, az alakja is minduntalan fel-felbukkan e könyvek lapjain. Az én munkám az ő emlékműve is” – olvashatjuk a most először publikálásra kerülő Gyászbeszédben e vallomást.
