Az Akik megmaradtak attól szép, hogy hiteles, és őszintén képes szólni a legnagyobb fájdalmak átéléséről, illetve feldolgozásáról.
Tóth Barnabás Oscar-díjra jelölt alkotása, az Akik maradtak, igaz és szép film, nagyszerű színészi alakításokkal. Pszichológiailag hitelesen mutatja két, iszonyú veszteséget szenvedett, traumatizált holokauszt-túlélő, egy gimnazista lány (Szőke Abigél) és egy, a negyvenes évei elején járó orvos (Hajduk Károly) összekapaszkodását a negyvenes évek végének Magyarországán, a koalíciós időszak végén, Rákosi pártdiktatúrájának kiépülése idején.
A két ember érzelmileg egymást támogatja és segíti, hogy feldolgozzák családjuk pusztulását. Klárának a szüleit és a kishúgát ölték meg, Körner Aladárnak a feleségét és két gyermekét. Klára, akit egy valahogyan megmaradt nagynéni vitt haza a zsidó árvaházból, van a nehezebb helyzetben: a gyászfolyamatban még a tagadásnál tart, és bűntudat is gyötri, amiért a gettóban nem tudta megmenteni a kishúga életét.
Szimptomatikus, hogy a serdülő lánynak nem jön meg az első menstruációja, és ezért viszi el a nagynénje a nőgyógyászhoz. Mintha Klára, aki nagyon szép, nem akarna nővé válni, nem akarná elkezdeni az életét. A nála huszonöt évvel idősebb nőgyógyász, Körner Aladár, aki már felnőtt férfi, lelkileg erősebb, de a trauma annyira megviselte, hogy képtelen újra megnézni a meggyilkolt családjáról készült fényképeket: ezt a megrázó feladatot végül Klára végzi el helyette.
Az orvos pótolja az elvesztett, szintén orvos apát Klára részére, a lány pedig a férfi elvesztett gyerekeit. Ugyanakkor ebben a kapcsolatban egy kibontakozó, elfojtott szerelem csirája is benne rejlik. Ami nem jut el a beteljesedésig, de mind a két embert arra ösztönzi, hogy „nyisson”.
Klára a tánciskolában megismert, hozzá korban illő fiúnak lesz a menyasszonya, Körner Aladár pedig egy eltűnt munkaszolgálatos özvegyét, a betegét veszi feleségül. Az élet pedig folyik tovább, immár az ötvenes években, és a történet eljut Sztálin haláláig. A szereplők addigra kilépnek a halottak árnyékából, bár az úgy-ahogy feldolgozott traumát feltehetőleg halálukig magukkal hurcolják.
A két főszereplő játéka lenyűgöző. Nem csodálnám, ha Szőke Abigélre Klára szerepének eljátszása után felfigyelnének a külföldi producerek is. Hajduk Károly pedig úgy tudja megjeleníteni a mérhetetlen fájdalmával együtt élő orvost, hogy az idősebb korosztályhoz tartozók, így e sorok írójának emlékezetében is több hasonló sorsot megélt ember emlékét is felidézi.
A film forgatókönyvét F. Várkonyi Zsuzsa tizenöt évvel ezelőtt megjelent Férfiidők leányregénye című könyvéből készült. Az író pszichológus, a nyilatkozata szerint maga is vagy harminckét családtagját, felmenőjét veszítette el a holokauszt során. Ez, és persze az írói tehetsége a magyarázata a feldolgozott történet hitelességének.
Mindazonáltal tárgyi tévedés is csúszott a forgatókönyvbe, egy fontos mellékszereplő kapcsán. Pista, Aladár gyermekorvos barátja, akit Lukáts Andor alakít, belép a Magyar Dolgozók Pártjába, majd rögtön ezután kap egy telefonhívást az orvosi kamarától, hogy jelentsen a kollégáiról. Ezt el is mondja Aladárnak, jelezve, hogy beszámol majd róla. Nos, ez a história azért sem lehet igaz, mert ebben az időben, 1945 és 1989 között nem volt orvosi kamara Magyarországon.
Mindezeken túl kommentárt kíván F. Várkonyi Zsuzsának az a nyilatkozata is, amit a regényéből készült film bemutatója után éppen a Neokohn portálnak adott.
„Magyarországon egyáltalán nem tisztították ki az emberek lelkiismeretét, miközben az elfogulatlan nemzetközi hírek szerint azért a legaktívabb polgári részvétel a zsidók kirablásában, bevagonírozásában, megölésében Magyarországon volt.”
A mondat első fele a katarzis elmaradásáról helytálló. De ami a „legaktívabb polgári részvételt” illeti Magyarországon, érdemes óvatosabban fogalmazni. Ugyanis egyszerűen nem lehet eltekinteni attól, hogy nálunk a holokausztra a világháború utolsó évében került sor, egészen más politikai viszonyok között, mint például Lengyelországban vagy Ukrajnában. Ez a megkésettség ad magyarázatot arra is, hogy megmaradtunk és emlékezhetünk.
A túlélők számát 1945 végén 195 ezerre becsülték, ebből 144 ezer tartózkodott Budapesten. Arányait tekintve a fővárosi zsidó lakosság 50, míg a vidéki 75 százaléka esett áldozatul a népirtásnak. Ez az arány egyedülálló a németek által megszállt többi kelet-európai országhoz képest. Így is sok ezer zsidó gyerek vesztette el a szüleit, hiszen 1946 áprilisában a fővárosban 2800, vidéken 4000 árvát gondoztak a különféle otthonokban.
Egy becslés szerint 1945 után Budapesten a korábban házas zsidó férfiak 65 százaléka, a nők 70 százaléka maradt özvegyen. Az 1949-es népszámlálás, amely még kérdezte a vallási hovatartozást, 133.862 izraelita vallású magyar állampolgárt regisztrált az országban, ebből 101.259 fő élt a fővárosban.
F. Várkonyi Zsuzsának igaza van abban, hogy a deportálások a magyar állam, illetve a közigazgatás aktív közreműködésével zajlottak le, a polgári lakosság is részesült az elhurcolt zsidók anyagi javaiból, kiigényelte a lakásokat, stb. De pontosan ugyanez zajlott le más kelet-európai országokban is, csak évekkel előbb, és sokkal „eredményesebben”. A magyarok senki másnál nem voltak sem jobbak, sem rosszabbak.
A kényszerű elfojtás, az új viszonyokhoz való alkalmazkodás, amit Klára esetében a gimnázium kommunisták által megfélemlített tanári kara szorgalmaz, szintén nem volt egyedi jelenség: a hatvanas évekig még Amerikában vagy Nyugat-Európában sem akartak tudni a holokauszt-túlélők traumáiról.
Magyarország térségünkben az egyetlen hely, ahol a súlyos veszteségek ellenére folyamatosan létező, jelentős számú zsidó kisebbség él, a 18. századtól napjainkig. (A zsidó jelenlét persze sokkal régebbre nyúlik vissza, de nem volt folyamatos.) Vagyis páratlan tapasztalatra tettünk szert az együttélésében, a konfliktusok feldolgozásában. Ez a magyarázata annak, hogy az írók és filmkészítők figyelemre méltó alkotásokat hoznak létre a témában.
Kiemelkedik közülük az Akik megmaradtak című film, mely attól szép, hogy hiteles, őszintén képes szólni a legnagyobb fájdalmak átéléséről, illetve feldolgozásáról, s tanúskodik az emberi lélek hihetetlen regenerálódó-képességéről.
