Simán lehet, hogy az amerikai elnök az elhíresült telefonbeszélgetéssel átlépte azt a bizonyos határt. Valójában azonban első számú demokrata kihívójának ügyét kéne kicsit jobban megnézni.
A demokratáknak hirtelen nagyon sürgős lett: a hétvégén bejelentették, hogy felgyorsítják a bíróságon kívüli vádemelési eljáráshoz szükséges vizsgálatokat az elnökkel szemben. A közkeletű vélekedéssel szemben azonban az impeachment még nem menesztési eljárás, csak egy alkotmányos politikai folyamat, amelyet még a szenátusnak kell jóváhagynia.
Márpedig ha nem történik valami belső puccs az elnök pártjában, ami igen kevéssé valószínű, akkor a republikánusok dominálta szenátus nem fog hozzájárulni az eljárás megindításához. Hacsak a következő napokban nem derül ki valami igen súlyos plusz infó az ukrán elnök nyomás alá helyezéséről, de ez sem valószínű.
Ha lenne ilyen bizonyíték, nyilván már előkerült volna. És bár Volodimir Zelenszkij ukrán elnök érthetően nem volt túl boldog a beszélgetés nyilvánosságra hozatalától, maga és külügyminisztere is megerősítette, hogy semmiféle nyomásgyakorlást nem tapasztalt Donald Trump részéről arra vonatkozóan, hogy szerezzen infókat a rejtélyes Biden-ügyről.
Ha tehát most Nancy Pelosi, a demokrata többségű képviselőház elnöke azt mondja, „nem szabad elhúzni a dolgokat, Donald Trump nem hagy számunkra választási lehetőséget”, azzal azt is mondja, hogy lassan tényekkel kellene alátámasztania előre megformált véleményét, miszerint az elnök
„elárulta az esküjét, veszélybe sodorta a nemzetbiztonságot és a választások tisztaságát”.
Nem kell Trump-fannek lenni (e sorok szerzője sem az), elég csak kicsit is objektív szemmel elolvasni az elhíresült telefonbeszélgetés leiratát, ahhoz, hogy belássuk: nemigen találhatók benne esküszegésre vagy veszélybe sodrásra utaló jelek. Joggal emlékeztetett Luke Thompson republikánus tanácsadó arra, hogy Amerikában az elnök a külpolitika irányítója, az alkotmány II. cikk 2. paragrafusa szerint az ő joga nemzetközi egyezményeket tető alá hozni, de ezek aztán csak a szenátus jóváhagyásával lesznek a policy részei.
(Most arról ne is beszéljünk, miért írja felül ez az ügy Pelosi márciusi álláspontját, miszerint Trump „nem éri meg”, hogy megindítsák ellene az eljárást, sőt az elnök „jól jön” a demokratáknak, hiszen mozgósítja szavazóikat. Most akkor éppen ez a kétes ügy mozgósít? És ők beszélnek elvekről?)
Valaki rámutatna a telefonbeszélgetés olyan mondataira, ahol esküszegés, hatalommal visszaélés történt, netán az amerikai nemzetbiztonság veszélybe sodrása?
Bizonyítható az úgynevezett quid pro quo (valamit valamiért), tehát hogy Trump a segély befagyasztásával nyíltan megzsarolta Zelenszkijt?
Trump természetesen hozta a formáját a beszélgetésben, ez még a leiratból is átjön, de – pláne önmagához képest – ez igen soft formája volt csak a nyomásgyakorlásnak („sokat teszünk Ukrajnáért… egy szívességre szeretném kérni”). Innen, Ká-Európa felől nézve csak remélni lehet, hogy ennyi antikorrupciós nyomulás belefér a munkaköri leírásába.
Elfogadom, hogy így kampánykezdet idején határátlépés lehet az első számú politikai kihívó viselt dolgairól érdeklődni az ukrán kollégánál, vizsgálatot kérni (de nem követelni!) egy máig homályos sztoriról – de azért ne őrüljünk már meg teljesen. Neki is meg a nyilvánosságnak is joga van tudni, ki milyen háttérrel tör az Egyesült Államok első számú posztjára.
Ez az ügy valójában nem Trumpról kéne hogy szóljon, hanem Joe Bidenről és fiáról, Hunterről,
és ha a demokratáknak a következő hetekben mégis sikerül az egész impeachment-kampányt az elnök ellen fordítani, ergo elterelni a figyelmet saját elnökjelöltjük néhány évvel ezelőtti ügyéről, akkor azt kell mondjam, le a kalappal a demokraták PR-apparátusa előtt.
Az igazi ügy pedig ez: Joe Biden, akkor még Barack Obama alelnökeként, 2016-ban sikeresen kirúgatta Viktor Sokin ukrán főügyészt, aki éppen megvizsgálta volna azt az ukrán céget, a Burisma Holdingsot, amelynek igazgatótanácsában 2014 óta ott ült a fia, Hunter Biden.
Tehát nem kért, nem udvariasan nyomást gyakorolt, mint most Trump, hanem igen nyers formában követelt, sikerrel, és erről nyíltan be is számolt a Council of Foreign Relations rendezvényén:
A kokain konzumálásán kívül állítólag semmihez sem értő Hunter havi 50 ezer dollárt (összesen olyan 3 millió dollárt) keresett az oroszbarát exelnökkel, Janukoviccsal jó viszonyt ápoló cégnél, épp abban az időben, amikor apja az ukrán korrupció visszaszorításával volt megbízva.
És bár természetesen nem bizonyítható közvetlenül, hogy Biden a fia védelmében kérte fentieket Porosenko elnöktől, az összeférhetetlenség kétségtelen. Akkor is, ha Sokinnal épp az volt a baja a Nyugatnak, hogy nem volt elég hatékony – hiszen Sokin legalább annyit megtett, hogy tervbe vette a Burisma górcső alá vételét. (Ja, és Hunter már eleve Biden egymilliárd dolláros zsarolásával került a helyére 2014-ben, azért ezt se felejtsük el.)
Ráadásul, mint arról az MTI kijevi tudósítója beszámolt,
„Trumpnak az ukrán sajtóban megjelent cikkek alapján feltehetőleg vannak a birtokában olyan információk, amelyek megalapozzák a gyanút, hogy Bidenék valamiféle jogellenes cselekményt követhettek el Ukrajnában,
de ezek az értesülések nem elegendőek ahhoz, hogy felhasználhassa őket politikai vetélytársa ellen a 2020-as elnökválasztási kampányban, s ezért sürgethetett vizsgálatot.”
Így van. Nem kielégítő információk felhasználása a politikai vetélytárs ellen minden jel szerint a demokraták monopóliuma. Lehet, hogy van miért agresszívnek lenniük.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.