Nyílt anticionista kampányt az MSZMP nem folytatott, ahogy ez 1967 júniusa után a Szovjetunióban, Lengyelországban és az NDK-ban történt. Így a „legvidámabb barakkban” számottevő zsidóság maradt a rendszerváltásig.
Kovács András, egykori kollégám a Kossuth Könyvkiadóban, jelenleg a Közép-Európai Egyetem (CEU) professzora, jól ismeri a magyar zsidósággal kapcsolatos összes levéltári dokumentumot, mely a felszabadulástól a rendszerváltásig terjedő időszakban született. Több könyvet is publikált a témáról magyarul és angolul, ezek sorába illeszkedik A Kádár-rendszer és a zsidók című munkája.
Ebben a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára és a Zsidó Múzeum Levéltár anyagai mellett az egykori NDK-ból és Csehszlovákiából származó titkosszolgálati irományok is olvashatók, a hidegháborúval foglalkozó webes archívumok forrásai mellett.
A szerző öt csoportra osztja a dokumentumokat, s mindegyiket szakszerű tanulmánnyal vezeti be. Témái a következők: Izrael és a magyar politika; az Eichmann-ügy; A hatnapos háború és következményei; A nemzetközi zsidó szervezetek Magyarországon; Az elnyomás mechanizmusai és a zsidók.
A felsorolt témák többsége ismerős. A kötet kevés új elemmel gazdagítja az ismert képet, melynek főbb szereplői: a hivatalos zsidó (neológ) vezetők, a külügyminisztérium funkcionáriusai, az összes hitközséget szoros ellenőrzés alatt tartó Belügyminisztérium káderei, és az állampárt zsidókkal foglalkozó politikusai, akik között 1967-ben, a hatnapos háború idején maga Kádár János hosszabb, zárt körben elmondott beszéddel tűnik fel.
Érdemes annyit megjegyezni az unalmas iratokban szereplő, illetve azokat előállító személyekről, hogy kevés kivétellel így vagy úgy, de szinte mindannyian „pártmegbízást teljesítettek”, illetve folyamatosan beszámoltak kapcsolataikról az „illetékeseknek”. A „Síp utca” egymást is folyamatosan feljelentő, vezető káderei egyszersmind az MSZMP „bizalmi emberei” voltak,
tisztségükbe csak előzetes egyeztetés, és profi módon manipulált választás után kerülhettek.
Vagyis a szereplők irományai, illetve a róluk készült jelentések körülbelül annyira tükrözik a magyar zsidóság valóságos problémáit a Kádár-rendszer évtizedei alatt, mint amennyire mondjuk a szakszervezetek és az MSZMP vezetői között keletkezett iratanyag tükrözi a magyar munkásság tényleges gondjait, anyagi helyzetét és a politikai véleményét ugyanebben az időszakban.
És mégis, ha Kovács András könyvéből egyetlen témát, az Eichmann-ügyet kiemelünk és átgondolunk, figyelemre méltó következtetésekre jutunk az emlékezetpolitika terén, melyek napjainkra sem vesztették el aktualitásukat. Ismeretes, hogy az Argentínából elrabolt Adolf Eichmann világszenzációt jelentő jeruzsálemi perére 1960-61-ben került sor.
Az igazságszolgáltatási eljárásban való részvételünk kérdése felszínre hozta a magyar és a nemzetközi baloldal, illetve az annak nevében fellépő kommunista pártok alapvetően tisztázatlan, napjainkban is zavaros viszonyát a holokauszttal és Izraellel kapcsolatban.
Eichmann, mint tudjuk, kulcsszerepet játszott a több mint félmillió magyar zsidó áldozatot követelő holokausztban. Figyelemre méltó, hogy az MSZMP korabeli vezetése a náci tömeggyilkos felelősségre vonását kizárólag aktuális politikai ügyként kezelte, csak azt elemezte, hogy miként lehet a legkisebb kockázat vállalásával a legtöbb hasznot húzni belőle. Ez a 1960-ban főként külpolitikai dimenzióban merült fel, tekintettel arra, hogy a Magyarországnak össze kellett hangolnia, egyeztetnie kellett emlékezetpolitikáját a Szovjetunióval és a többi „népi demokráciával”.
„A négy elvi kérdés, ami az alábbi dokumentumokban ismételten megjelenik, tükrözi a kommunista pártvezetők dilemmáit: hogyan lehet elkerülni az izraeli bíróság illetékességének elismerését; hogyan lehetne mégis megengedni állami intézmények részvételét a jogi eljárásban; hogyan lehetne terhelő bizonyítékokat az izraeli joghatóság rendelkezésére bocsátani az eljárásban való intézményes részvétel nélkül; és végül, hogyan lehetne felhasználni az ügyet a nyugatnémet ’újfasizmus’ és ’revansizmus’ demonstrálására.„
Ez a „haszonelvű” politikai megközelítés, mely teljességgel figyelmen kívül hagyta, hogy a magyar társadalom alapvető szükséglete, belülről fakadó igénye lenne, hogy szembenézzen legsúlyosabb kollektív tragédiájával, határozta meg a későbbiekben, az 1990-es években is az MSZMP, majd a rendszerváltás után az utódpárt, az MSZP, és szövetségese, az SZDSZ politikáját is a holokauszt feldolgozásával kapcsolatban.
Az állampárt szűklátókörűségével magyarázható az, hogy New Yorkban, Randolph L. Brahamnak kellett megírnia, pontosabban összeállítania, majd megjelentetnie nagy történeti művét, A népirtás politikáját, mely magyarul először 1988-ban jelent meg a Gondolat kiadónál.
Addig fel sem merülhetett egy ilyen „megosztó” munka publikálása, pedig a kiváló történész, Karsai Elek, akinek forrásértékű dokumentumait Braham (másokéval együtt) felhasználta, lett volna hivatott a könyv megírására. Hasonló megfontolásból húzódott a Páva utcai Holokauszt Tudományos és Dokumentációs Emlékközpont (HTDE) megnyitása 2006-ig, ami inkább a külföldnek (ekkor már az Európai Uniónak és Amerikának) szóló gesztus volt, mint érdemi lépés a magyar holokauszt hátterének feltárása és az oktatásba való integrálása felé.
És volt egy másik, már a hatvanas évek elején jelentkező megoldatlan probléma, mely mindmáig érezteti hatását. Magyarország végig nem ismerte el az izraeli bíróság illetékességét az Eichmann-ügyben, Kádár János útmutatását követve, mely szerint „nem jó ezekből a nyomorult, fasiszta ügyekből kizárólag zsidókérdést csinálni”.
Emögött az húzódott meg, hogy a Kádár-rendszer, bár a Szovjetuniót követve elismerte Izraelt, és 1967 júniusáig alacsony szintű diplomáciai kapcsolatot is fenntartott vele, a „szocialista tábor” többi országához hasonlóan nem volt képes tisztázni viszonyát Izraellel, a zsidó nemzetállammal.
Gondoljuk csak meg: az internacionalista szellemiségű baloldalnak, illetve egyes pártjainak még saját országaikban is komoly gondjai voltak a nemzeti hagyományokkal, hiszen folyamatosan szembesülnie kellett azzal, hogy a jobboldal „kisajátítja”, és a demokratikus választások során ellenük fordítja a nemzeti érzést.
Kádárék hogyan fogadhatták volna el legitimnek a cionista eszme alapján szerveződő, 1948-ban létrejött zsidó nemzetállamot, mely jogot formált arra, hogy konkrét ügyekben képviselje a világ zsidóságát? Izrael léte, politikai és gazdasági sikerei teljes mértékben ellentmondanak a világ egységesülését, a határok felszámolását kilátásba helyező utópisztikus ideológiáknak.
A Kádár-rendszer sajátos helyzetben volt a többi kelet-európai szocialista országhoz képest: mintegy nyolcvan-százezer olyan állampolgára volt, akik a harmincas évek végén hozott „zsidótörvények” szerint zsidónak számítottak. Ennek a csoportnak legföljebb a tizede állt bármilyen kapcsolatban a MIOK-kal (Magyar Izraeliták Országos Képviselete). Viszont ezek az emberek, akik azért tudatában voltak a zsidóságuknak, nagy számban tevékenykedtek különböző értelmiségi pályákon.
Nyílt anticionista kampányt ilyen viszonyok között nem lehetett folytatni, ahogy ez 1967 júniusa után a Szovjetunióban, Lengyelországban és az NDK-ban történt. Így a „legvidámabb barakkban” számottevő zsidóság maradt a rendszerváltásig. A többségben most kezd tudatosulni, hogy ez a kisebbség mekkora lehetőségeket rejt a számára.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.