Újra szembesülhetünk a meghasadt emlékezettel

A kormány a legjobb úton van afelé, hogy belefusson egy újabb emlékmű-botrányba.

Európa 1939 és 1945 közötti történetének feldolgozásával napjainkig sem végeztek a földrész népei. Kevesen fogják fel, hogy a második világháború alatt nem egy, hanem két háború zajlott: az első a hagyományos küzdelem, szárazföldön, a tengeren és a levegőben a náci Németország, és a hódításaival szembeszálló szövetségesek (a Szovjetunió, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok) hadseregei között.

Ugyanakkor, a hadi cselekményeiktől szinte függetlenül folyt a „háború a zsidók ellen” (Lucy S. Davidowicz amerikai történész adta könyvének ezt a találó címet.)

A párhuzamosan zajló tragédiák által sújtott közösségek hosszú időn át szinte érzéketlenek voltak mások szenvedései iránt, így egymással látensen szembenálló, elkülönülő „emlékezetközösségek” jöttek létre. A zsidó túlélők, akik a Vészkorszakban a legnagyobb veszteséget szenvedték el, kevés empátiát tanúsítottak azok iránt, akiknek hozzátartozói elestek a frontokon, kényszermunkások voltak, vagy a szovjet hadifogság borzalmas körülményei közé kerültek.

Utóbbiak, illetve a saját veszteségeikre emlékezők sérelemként fogták fel, hogy

„mindig csak a holokausztról emlékeznek meg”, az ő halottaikkal senki sem törődik.

A mellőzöttség érzése különösen Lengyelországban volt érezhető, tekintettel arra, hogy az ott meggyilkolt mintegy hárommillió zsidóra ugyanannyi lengyel áldozat esett. (Nekik, és ezt csak üdvözölni lehet, most Németországban végre külön emlékművet emelnek.)

Magyarországon arányait tekintve ugyanakkora volt a zsidó és a nem-zsidó lakosság vesztesége, mint Lengyelországban, azaz mindkét csoportban 550 ezer fő. Tekintetbe kell azonban venni, hogy Lengyelországban az ott élő zsidók 95 százalékát pusztították el a német megszállók, a lengyel lakosság vesztesége pedig mintegy tíz százalékot tett ki. Ez az arány Magyarországon kedvezőbb, de még így is sokkolóan tragikus volt: itt a zsidók kb. 75 százaléka, a nem-zsidóknak kb. 5 százaléka veszett oda. (Az 1941-es népességadatokkal számolva.)

1945 után a legnagyobb veszteségeket szenvedett országokban, így nálunk is felmerült az igény, hogy közös emlékművet emeljenek az összes áldozatnak. Persze, a „létező szocializmus” évtizedei alatt, a kommunista ideológia nyomása alatt esély sem volt a „meghasadt emlékezet” ellentmondásainak feloldására.

Figyelemre méltó, hogy amikor nálunk, már a Kádár-korszak végső, enyhébb szakaszában, 1984-ben, a Gesztenyés kertben felavatták a fasizmus áldozatainak emlékművét, egy mécses tartó nőalakot (Somogyi József szobrász és Finta József építész alkotását), azt senki nem érezte a magának: az első években egyes társadalmi szervek még koszorúzták, de már évtizedek óta elhanyagoltan árválkodik.

„Eleven emlékmű” az elhíresült Gábriel-szobornál (fotó: Wikipedia)

1984-ben, amikor az első „közös” emlékművet felavatták, Lázár György volt a miniszterelnök. Harminc évvel később 2014-ben Orbán Viktor kormánya, már egészen más politikai és ideológiai viszonyok között újra nekifutott a meghasadt emlékezet befoltozásának, de látványos kudarcot vallott.

Csak csodálkozni lehet azon, hogy a német megszállás áldozatainak — hivatalosan soha fel nem avatott — emlékművére javaslatot tevők (személyüket máig homály fedi), miért nem vették tekintetbe a feloldhatatlan ellentmondást, mely Párkányi Raab Péter kompozíciójának hátterében meghúzódik.

Hiszen a német megszállókkal együtt 1944 március 19-én érkező Gestapo valóban letartóztatott vagy két tucat magyar politikust (köztük a legnevesebbek Bajcsy-Zsilinszky Endre, Keresztes-Fischer Ferenc és Peyer Károly voltak, utóbbiakat Mauthausenbe deportálták. Kállay Miklós miniszterelnök a török követségre menekült a Gestapo elől). Vagy ötven magyar katona, aki fegyveresen ellenállt a megszálló németeknek, szintén elesett.

De hogyan lehet egyetlen szoborral emlékezni rájuk, és a következő hónapokban deportált, mintegy 430 ezer zsidóra, akiknek többsége nő, gyermek és öregember volt?

És milyen abszurd megfontolásból helyezték el a német megszállás áldozatainak művészileg is sikerületlen szobrát a Szabadság téren, egy mélygarázs bejárata fölé, szemben a szovjet hősök nemzetközi kötelezettségek miatt eltávolíthatatlan emlékművével? Ennyi melléfogás után nem meglepő, hogy valóságos hisztéria tört ki a zsidó túlélők és leszármazottaik körében: 2014 júliusában megalakult az „Eleven emlékmű” csoport, mely évekig átpolitizált performance-okat rendezett a Szabadság téren, tüntetett, és a szobor üzenetét cáfoló emléktárgyakkal borította el az előterét.

Mindezt nem öncélúan emlegetem itt fel, hanem azért, mert

a kormány a legjobb úton van afelé, hogy belefusson egy újabb emlékmű-botrányba.

A Vértanuk terén, az eltávolított Nagy Imre szobor helyén újra felállítani tervezik Füredi Richárd szobrász és Kismarty-Lechner Jenő építész 1934-ben felavatott, majd 1945-ben lerombolt alkotását, a Nemzeti Vértanúk Emlékművét. Ez az emlékmű újra szembesíteni fogja a magyar közvéleményt a „meghasadt emlékezettel”, igaz, jóval kisebb léptékben, mint Párkányi Raab Péter közeli szoborkompozíciója.

Hogyan lehet az 1919-es ellenforradalmároknak (akik között jó néhány zsidó is volt) emlékművet avatni úgy, hogy nem emlékezünk meg azokról a zsidókról, akiket a győztes ellenforradalom különítményesei (akik között szintén voltak zsidók) „megtorlásképpen” meggyilkoltak?

Az újra felállítani tervezett, művészileg sikerületlen emlékoszlop, rajta szarkofággal, melynek oldalán egy sárkánnyal viaskodó hős, előtte meg a Magyarországot megtestesítő Hungária istenasszony látható, egész biztosan nem alkalmas arra, hogy a Tanácsköztársaság alatt agyonlőtt és felakasztott ötszáz hős mellett a rögtön utána meggyilkolt és kirabolt több mint ezer (más becslés szerint háromezer) zsidó polgári személy emlékét is megörökítse.

Esetleg a közelben fel kellene állítani egy másik emlékművet is, mely a vörös terror mellett a fehérterror áldozatait is megörökíti? Vagy jobb lenne, ha ezúttal a kormányzat lemondana a kiterjesztett Kossuth-tér rekonstruálásáról, és nem nyúlna bele egy újabb történelmi darázsfészekbe?

A szerző történész.