Az európai szélsőjobb csodálja, a demokraták gyűlölik. Utóbbiak folyton árgus szemekkel figyelik, hogy megrendülőben van-e a hatalma. Az 1999-ben „felkent” Vlagyimir Putyin azonban – aki a bennfentesek szerint a világ leggazdagabb embere – továbbra is egyenlő Oroszországgal. Ráadásul ha távozni kényszerülne, sokkal rosszabb is jöhet.
A Scorpionsnak közvetlenül a Szovjetunió felbomlása előtt készült slágere, a Winds of Change sokak reményeit megfogalmazta annak idején azzal kapcsolatban, hogy el lehet törölni a kommunista múltat, és Oroszország a szabad világ részévé válhat.
Abban, hogy ez végül nem így alakult, a hidegháború utáni korszaknak mindenfajta elképzelés (lásd még „vision”) nélkül nekivágó Nyugatnak, de egy rejtélyes orosz politikusnak: Vlagyimir Putyinnak is nagy a felelőssége.
De talán nem is annyira rejtélyes „korunk hőse”, az egykori KGB-tiszt, aki a 80-as évek végének demokratikus forrongását, a Mihail Gorbacsov által elindított peresztrojkát (gazdasági-társadalmi reformok összessége, a szovjet rendszer átszervezése) és glasznosztyot (nyíltság, a Szovjetunió irányításának nyílttá tétele) az egykori NDK-ban bekkelte ki, vagyis kimaradt a „változás szeleiből”.
Elmondása szerint az 1991-es puccskísérlet miatt lépett ki a „szervek” soraiból (mint emlékezetes, a Szovjetunió Kommunista Pártja, az SZKP keményvonalasai 1991 augusztusában megkísérelték eltávolítani a hatalomból Gorbacsovot, hogy megakadályozzák a reformokat).
„Mihelyt elkezdődött a puccs, azonnal eldöntöttem, hogy melyik oldalra állok” – mondta később Putyin, aki azt is bevallotta, hogy nem volt könnyű a választás, mivel élete legszebb napjait töltötte a KGB-nél.
Putyin visszament szülővárosába, Leningrádba, amely éppen 1991-ben kapta vissza régi nevét és lett újra Szentpétervár. Anatolij Szobcsaknak, a város első demokratikusan megválasztott polgármesterének a helyettese lett. A jogász végzettségű politikus korábban orosz parlamenti képviselőként alaposan kivette a részét a kilencvenes évek elejének törvényalkotásából, sőt az 1993-as orosz alaptörvényt sokan csak Szobcsak-alkotmányként emlegetik.
Szobcsak autoriter stílusban irányította az „északi fővárost”. Polgármestersége alatt az infrastruktúra romlott, nőtt viszont a korrupció és a bűnözés.
Putyin 1996-ban költözött át Moszkvába, ahol a Jelcin-adminisztráció munkatársa lett. A kilencvenes évek végén nevezték ki a KGB utódszerve, az FSZB vezetőjének. Innen került sokak számára teljesen váratlanul 1999. augusztus 9-én a kormányfői székbe, majd az év utolsó napján, amikor Jelcin visszavonult, ideiglenes elnök lett.
Az egykori orosz elnök választása nyilvánvalóan azért esett Putyinra, mert a volt KGB-s biztosította neki, hogy békén hagyják, miután távozik a hatalomból.
Putyin első elnöki rendeletében garantálta Jelcin és családja sértetlenségét a számos korrupciós ügy ellenére.
Egy hónappal az után, hogy Putyin átvette a kormányfői posztot, robbantásos merényletek történtek több orosz városban. A támadók bérházakat robbantottak fel, több száz civil halt meg.
Putyin azonnal tudni vélte, hogy csecsen terroristák követték el a támadásokat. Akik ezt megkérdőjelezték, sőt firtatni merték az FSZB szerepét, mint például Borisz Berezovszkij oligarcha, vagy Alekszandr Litvinyenko volt titkosügynök, később rejtélyes körülmények között életüket vesztették.
A merényletsorozat mindenesetre ürügyet szolgáltatott Putyinnak ahhoz, hogy elindítsa a második csecsenföldi háborút. A fővárost, Groznijt, az orosz hadsereg a föld színével tette egyenlővé.
Az emberjogi visszaéléseket firtató Anna Politkovszkaja újságírónőt később a saját lakása közelében lőtték le. Putyin azonban keménykezű, a terrorizmussal szemben hatékonyan fellépő vezetőként pozícionálta magát, aminek meglett a gyümölcse: 2000 márciusában már az első körben megnyerte az elnökválasztást.
Imponált persze az oroszoknak az is, hogy a betegeskedő, alkoholproblémákkal küzdő Jelcin után egészséges, sőt sportos vezetőjük akadt (mint ismert, Putyin feketeöves dzsúdós).
A közvéleménynek elege volt a Jelcin idején demokrácia címén folyó hektikus kormányzásból, az elmaradt fizetésekből és nyugdíjakból, a gazdasági nehézségekből is. Stabilitás és birodalmi erő után vágytak, amit az új elnök kiválóan megérzett, és igyekezett is megteremteni.
Putyin elnöksége azonban rosszul indult. Az év augusztusában süllyedt el a Kurszk atommeghajtású tengeralattjáró 118 matrózzal a fedélzetén. Putyin lassan reagált, vakációját csak napokkal később szakította meg, ezért sok bírálat érte. Valószínűleg ez volt az egyik oka annak, hogy később nem sajnálta a forrásokat arra, hogy modernizálja a hadsereget (persze azt is átlátta, hogy a nemzetközi porondon a hatalmi játszma fontos eszköze a katonaság).
Első ciklusa alatt „lerendezte” az egyékbént rendkívül népszerűtlen oligarchákat.
Aki nem állt be a sorba, vagyis szembefordult vele, mint például Mihail Hodorkovszkij, annak vagyonát elvették, és egy szibériai börtönben találta magát, ha éppen nem tudott vagy nem akart még idejében Nyugatra menekülni, mint a már említett Berezovszkij.
Putyin óriási szerencséjére a két legfontosabb orosz exportcikk, a kőolaj és földgáz világpiaci ára a magasba szökött, így fel tudta tölteni az állami kasszát, és stablilizálni tudta az 1998-as válság miatt megtépázott országot pénzügyileg. (A politikus egyébként is arról híres, hogy fegyelmezett fiskális politikát folytat.)
A 2000-es évek elején a Putyin és a Nyugat közötti kapcsolat még nem vezetett kenyértöréshez. A szeptember 11-i merényletek után a világ vezetői közül elsőként fejezte ki részvétét George Bush akkori amerikai elnöknek, és ajánlotta fel Oroszország segítségét a terror elleni háborúhoz. Az afganisztáni misszió kapcsán megengedte a közép-ázsiai orosz támaszpontok használatát az amerikaiaknak.
A fordulat 2003-ban, illetve 2004-ben következett be Putyinnál, a grúziai és ukrajnai színes forradalmak után. Az oroszok óriási presztízsveszteségként élték meg, hogy a két egykori szovjet tagköztársaság a Nyugat felé kezdett el orientálódni. Putyin pedig abban is veszélyforrást látott, hogy a két nép forradalom útján kergette el rossz vezetőit.
Az orosz elnök viszont sokáig hatalmon akart maradni. Ekkor keményített be vezetési stílusában. 2005-ben már „a huszadik század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának” nevezte a Szovjetunió felbomlását. Ez előre jelezte, hogy a „dicsőséges” szovjet múlt feltámasztásán dolgozik.
Ennek egyik eleme volt a hadsereg fejlesztése, a külföldi beavatkozások: 2014-től Ukrajnában (a Krím-félsziget elcsatolása és a Donyec-medence de facto megszállása), valamint 2015-től Szíriában.
Ezekben a háborúkban több tízezer ember halt meg. Putyin népszerűsége viszont az egekbe szökött, a közvélemény úgy értékelte, hogy az elnök helyreállította az ország nemzetközi tekintélyét és befolyását. Ezt az imázst az orosz propagandagépezeten keresztül is sulykolja, amelytől nem sajnálja a forrásokat.
Az orosz „szervek” készek a nyugati választások befolyásolására hekkertámadásokon, álhírek terjesztésén keresztül. Hillary Clinton volt amerikai elnökjelölt erről sokat tudna mesélni. Putyin a Nyugat egykori barátjából mára az amerikai vezetésű világrend elsőszámú ellenpólusa lett, aki Kína és Irán autoriter vezetőivel szövetkezik.
Az EU-t az euroszkeptikus szélsőjobb támogatásával igyekszik aláásni, a NATO-t a törökök elidegenítésével. A belső ellenzékkel pedig vaskézzel számolt le.
A 2011/12-ben a választási csalások elleni tiltakozó megmozdulásokat elfojtotta színes forradalomtól tartva. (Hatalmát egy kormányfői ciklus közbeiktatásával tudta meghosszabbítani.) Az ellenzéki sajtó mára lényegében eltűnt, és Putyin a civil szervezetekkel is elbánt.
Erősen gyanítható, hogy a tavalyi választásokat is manipulálták, amelyeken Putyin a hivatalos eredmények szerint 76 százalékos eredménnyel nyert. Az utóbbi időben egyébként is nőtt az elégedetlenség, legalábbis Moszkvában az ellenzék tüntetéseken követeli, hogy jelöltjei indulhassanak a helyi választásokon szeptemberben. A hatóságok erős fellépése, a több száz letartóztatás arra utal, hogy a hatalom fél a néptől.
Egyesek máris Putyin uralmának megrendüléséről beszélnek. Az elnök népszerűsége az eddigi legmélyebb pontra jutott.
Elsősorban a fiatalabb nemzedék elégedetlen, amely tagjainak nemcsak a demokrácia hiánya, a burjánzó korrupció ellenszenves, hanem az is, hogy a 66 éves elnök a mai napig nem használ például okostelefont.
Megrendülőben van a „rossz bojárok, jó cár” imázsa is, vagyis az az elképzelés, hogy a hibákért mindig a politikai vezetők a hibásak, az elnök viszont mindig tudja, hogy mi a jó.
Putyin hatalma elvileg 2024-ig garantált. Az utóbbi időben elterjedt a hír, hogy Oroszország és Fehéroroszország államszövetséget alakítana, ennek lenne majd Putyin a vezetője, aki így hosszabbítaná meg hatalmát. A bennfentesek azt is tudni vélik, hogy a politikus még nem talált magának olyan utódot, aki garantálná neki a sértetlenséget hatalomból történő távozása után is, mint ahogyan annak idején ő tette Jelcinnel.
A „sziloviki”, vagyis az apparátus erős emberei ráadásul Putyinban látják a garanciát befolyásuk megőrzésére. A dolgok úgy állnak, hogy a változások szelére alighanem még várni kell Moszkvában.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.