Visszatér a múlt: a szovjet propaganda szelleme járja be Európát

A szovjet időket idéző propaganda húsz éve kezdett el visszatérni Oroszországba, amikor Putyin elnök lett. Az, hogy Moszkva ennyire beleállt az USA-t és az EU-t meggyengíteni hivatott dezinformációs kampányba, egyet jelent: a Kreml ura soha nem tekintette országát a Nyugat részének.

Aggódik a május végi európai parlamenti választások miatt az EU igazságügyi biztosa. Vera Jourova szerint „külföldi országok dezinformációs kampánnyal akarják befolyásolni a voksolás kimenetelét”. A biztos kijelentette: „Nem engedhetjük meg, hogy akár egy tagországban is manipulációval eltorzítsák az eredményt. Nem egyedül amiatt, de részben azért, mert ez a választás meghatározza Európa sorsát”. Az EU elsősorban az Oroszországból áradó dezinformációtól tart — és méltán.

Azt már alaposan kivizsgálták, hogy Moszkva miként igyekezett befolyásolni a 2016-os amerikai elnökválasztási kampányt elsősorban a közösségi médián keresztül. A The New York Times a hétvégén arról írt, hogy az EP-választások „tiszteletére” is számos oldal terjeszt hamis információkat és megosztó cikkeket a közösségi médiában.

Az oldalak Oroszországhoz, illetve szélsőjobboldali csoportokhoz köthetőek. A módszerek kísértetiesen emlékeztetnek a három évvel ezelőtt kipróbáltakra.

A balti államok kiválóan érzékelik és értik a veszélyt, talán jobban, mint mások (itt is nagy számban vannak ugyanis orosz ajkú lakosok, ezek védelmére hivatkozva félő, hogy Oroszország ugyanúgy akcióba lendül, mint Grúziában és Ukrajnában).

A litván külügyminiszter éberségre intett. Linas Linkevicius szerint „Az európai választások tesztelni fogják, hogy működnek-e az Oroszországgal szembeni védelmi mechanizmusok. Nem lehetünk naivak. Moszkva igyekszik a folyamatos instabilitás állapotát megteremteni, hogy aztán saját érdekében kihasználja”.

Bevásárolják magukat az EU-ba

Az már korábban egyértelmű volt, hogy Moszkva elsősorban az euroszkeptikus pártokat támogatja, illetve azokat az erőket, amelyek barátságosak Oroszországgal szemben. A másik fő célja, hogy minél inkább megkérdőjelezze az európai választások fontosságát, így minél alacsonyabb legyen a részvétel.

Ezt el tudja érni azzal az évek óta kitapintható tevékenységével is, hogy igyekszik aláásni a politikai rendszerekbe és intézményekbe vetett bizalmat a nyugati országokban. A közösségi médiában a fiatalabb szavazókat veszik célba, az államilag támogatott sajtón keresztül pedig az idősebb nemzedékeket.

Putyin beszél saját RT csatornáján (fotó: YouTube)

Az orosz külügyminisztérium természetesen cáfolja, hogy be akarnának avatkozni az EP-választásokba. Az orosz vezetés szerint „ruszofóbia” áll az ilyen hírek hátterében. Azt viszont

aligha tudnák tagadni, hogy Moszkva pénzügyileg támogatja a szélsőjobboldali illetve populista erőket, például Marine Le Pen Nemzeti Gyűlését Franciaországban.

Oroszországban az ezredforduló tájékán változott meg lényegesen a médiahelyzet. A Szovjetunió 1991-es felbomlása után virágzó, sokszínű sajtó (és vele együtt a demokratikus fellendülés, amikor Oroszország a nyugati kultúrkör részének kezdte el magát tekinteni) úgy tűnik, csípte a szemét az egykori KGB kötelékében edződött, majd a szovjet kémszervezet utódjának, az FSZB-nek az éléről az elnöki székbe avanzsált Putyinnak.

Nem kellett sokat várni arra, hogy az 1999-ben hatalomra került államfő feloszlassa Vlagyimir Guszinszkij médiabirodalmát, a független sajtó többi orgánumát pedig szintén vagy egyszerűen csak bezárták, vagy bekebelezte őket az állam. Arról már ne is beszéljünk, hogy Oroszországban tucatjával gyilkolnak a hatalom számára kínos ügyeket, például emberi jogi visszaéléseket, korrupciót feltáró újságírókat, a nyomozások pedig rendre elsikkadnak.

A mentalitás marad, ahol van

Aztán 2003-04-ben jött a grúziai és az ukrajnai forradalom, ami egyrészt veszélyt jelentett a valószínűleg már akkor hosszabb regnálásra berendezkedett Putyin uralmára (netán az orosz népnek is kedve szottyan elzavarni diktatórikus hajlamú vezetőjét).

Másrészt pedig a szovjet mentalitást és észjárást lecserélni semmiképp sem óhajtó Putyin továbbra is orosz „érdekszférának” tekintette a két egykori szovjet tagköztársaságot, a Nyugatot pedig minimum ellenfélnek, de inkább ellenségnek, amelynek úgymond fő célja Oroszország meggyengítése, sőt leigázása.

Ebből háború is lehet: Putyin az új ukrán elnököt kóstolgatja

Az a „megjegyzése”, hogy az orosz és az ukrán végül is egy nép, plusz az orosz csapatösszpontosítás Ukrajna határainál semmi jót nem jelez előre. Eperjesi Ildikó elemzése.

Ergo az elnök nem engedhette meg, hogy az ellenség a kapukig, vagyis az orosz határokig terjeszkedjen azzal, ha ezek az országok netán EU- vagy NATO-tagállamok lesznek. Ezzel az orosz elnök egyben azt is deklarálta, hogy nem tekinti Oroszországot a Nyugat részének. Ehhez persze nagyban hozzájárult a rossz emlékű Jelcin-korszak, amikor a Nyugat sok szempontból kihasználta az ország és az akkori elnök gyengeségét.

Ekkortájt, vagyis 2005-ben alapították a Russia Today állami finanszírozású hírcsatornát, amely ma már RT néven angolul, arabul, németül, oroszul és spanyolul is sugározza adásait, költségvetése pedig évről évre nő.

Putyin maga ezt úgy fogalmazta meg, hogy „egyes országok megpróbálják monopolizálni és saját érdekükben felhasználni az igazságot”.

Az angolszász országok és hírtelevíziók világszerte tapasztalható óriási befolyására utalt ezzel, valamint arra, hogy ezt az oroszoknak minimum ellensúlyozni kell a saját világértelmezésük, mondhatni narratíváik bemutatásával.

Népfelkelés helyett „náci puccs”

Újabb fordulatot jelentett a 2008-as év, amikor Koszovó a Nyugat hathatós segítségével függetlenítette magát az orosz „védnökség” alatt álló Szerbiától, majd Grúzia rövid háborút vívott Moszkvával a de facto orosz ellenőrzés alatt álló szakadár területek, Abházia és Dél-Oszétia miatt. A Kremlnek ismét sürgetővé vált saját narratívájának terjesztése.

Ez a narratíva 2013-14-ben bontakozott ki teljes „szépségében”, amikor a CIA támogatásával végrehajtott náci puccsként állították be a népfelkelést a kijevi Majdanon. Ezt a narratívát gondosan eljuttatták a Krím és Kelet-Ukrajna orosz ajkú lakosságához, aztán pedig a félszigeten megjelentek a „zöld emberkék”, akikről sokáig tagadták, hogy orosz katonák lennének.

Tömegtüntetés a Majdanon (fotó: Wikipédia)

Amikor később elismerték, hogy orosz egyenruhások vették át a hatalmat a Krímben, akkor meg az volt az indok, hogy az „ukrán fasiszták” népirtásra készültek az orosz ajkú lakosság ellen (ebben nyilvánvalóan a NATO 1999-es koszovói beavatkozása inspirálta Putyint, amikor is a katonai szövetség a szerbeknek az albánokon elkövetett népirtási kísérletére hivatkozva bombázta Szerbiát).

Elkezdődött a hibrid háború, amelyben a dezinformáció stratégiai fegyverré lépett elő (lásd még Geraszimov-doktrina). Putyin és csapata — miért is lepődnénk meg rajta — a hidegháború eszköztárához nyúlt vissza.

Csakhogy a modern technológiát kiválóan alkalmazva, jóval nagyobb hatékonysággal terjesztik a manipulált tényeket, álhíreket, összeesküvés-elméleteket hackerek, trollok és botok segítségével. Sőt, több országban a Kremlbe „bekötött” politikusokkal és médiumokkal — nem sajnálva rá a pénzt.

A hidegháború idején a szovjet propagandának korlátozott volt a hozzáférése a nyugati közvéleményhez, de most a közösségi médián keresztül szinte végtelen lehetőségek nyíltak az orosz befolyásolási kísérletek előtt.

Az elnök vezetésével létrejött az állami propaganda- és információs háború jól finanszírozott struktúrája, amely a posztszovjet térségben (orosz szóhasználattal: közel-külföldön), de a világ más pontjain is erős, mondhatni a közvéleményt megváltoztatni képes befolyásra tett szert.

Örökölt messianizmus

Belső használatra, az orosz közvélemény „megdolgozására” pedig ott van a nagyhatalmi imázs. A második világháborús szovjet mitológia feltámasztása, a győzelem napjának felértékelése egyrészt legitimálni hivatott Putyin hatalmát (akinek apja a második világháborúban harcolt, vagyis az elnök úgymond a nagy győzelem örököse).

Másrészt a „mi vagyunk a győztesek, akik megmentették a világot” tartalmú, a még a cári időkből örökölt messianizmus (Moszkva a harmadik Róma, amely a Római Birodalom és Konstantinápoly bukása után védelmezi a kereszténységet) megalapozza a nemzeti büszkeséget az erős, önbizalomtól duzzadó, ereje teljében lévő, külföldön hatékonyan fellépni képes ország képével.

A külföldi katonai beavatkozások (Krím, Kelet-Ukrajna, Szíria), a szeparatista törekvések támogatása (például Katalóniában) részben ugyanezt a célt szolgálják. Az utóbbi években folyamatosan zajlik Oroszországban az egykor minimum kétségesnek tartott beavatkozások (Csehszlovákia 1968-as lerohanása, az 1979-ben indított afganisztáni háború) percepciójának a változása, de még Sztálin kultusza is újjáéledőben van.

A Nyugatot ezzel szemben kaotikusnak, gyengének mutatja be az orosz sajtó, amelynek „toxikus” értékrendjétől meg kell védeni az országot, amely „állandó támadás alatt áll”.

A nyugati közvélemény befolyásolásában Moszkva legfontosabb céljai közé tartozik az elbizonytalanítás (ahogy Krekó Péter írta Tömegparanoia című könyvében: „semmi sem igaz, de minden megtörténhet”), illetve a szovjet időkből „örökölt” felforgatás.

Új célok, régi eszközök

Ennek érdekében tucatjával adják a narratívákat ugyanarról a témáról. Fontos nekik az is, hogy aláássák a bizalmat a nyugati politikai rendszerekben, aztán igyekeznek összeugrasztani a különböző társadalmi csoportokat (a szélsőjobbnak és a szélsőbalnak egyaránt adnak támogatást, érveket), és az ellentéteket tovább élezni (ennek egyik legkézenfekvőbb eszköze a migráció problémájának felduzzasztása).

Zsidó telepesekkel ijesztgeti Putyin tanácsadója az ukrajnai oroszokat

Glazjev szerint Zelenszkij izraeliekkel szoríthatja ki az oroszokat Kelet-Ukrajnából.

Az egyik legfontosabb cél, hogy Oroszországot minél kedvezőbb színben állítsák be a „dekadens, gyenge, liberális” Nyugattal szemben, amely a politikai korrektség csapdájában vergődik.

A közvetlen politikai célok közé persze az tartozik, hogy Kreml-barát, euroszkeptikus politikusok kerüljenek hatalomra minél több országban, illetve minél nagyobb befolyásra tegyenek szerint az EU-ban — például az európai parlamenti választások eredményeképp. Így ugyanis át lehetne vinni, hogy feloldják a Krím egyoldalú annektálása miatt bevezetett nemzetközi szankciókat, magyarán az annexió legitimálását és a de facto megszállás alatt tartott Kelet-Ukrajna státusának az orosz érdekeknek megfelelő rendezését.

A NATO-ban és egyes EU-tagországokban (például Franciaországban) látni, hogy van politikai akarat Moszkva dezinformációs kampányának a megállítására.

Enélkül rendkívül sebezhetőek vagyunk, szuverenitásunk veszélyben van.

Ráadásul Nyugaton még mindig dívik a kritikai gondolkodás, szemben azokkal az autoriter rezsimekben tapasztalható törekvésekkel, hogy mindenkinek legyen ugyanaz a véleménye, amit szintén ki tud használni az orosz propaganda.

Persze az is fontos lenne, hogy az olyan húsba vágó kérdéseket, mint a migráció, ne agyonhallgatással, illetve a politikai korrektség jegyében szinte hurráoptimizmussal mutassa be a nyugati média, ami joggal ad magas labdát Moszkvának.