Rendkívül vészjósló, újdonsült orosz-német szövetség kialakulását látják sokan az Északi Áramlat-2 gázvezeték megépítésében. Az energiahordozók szállítását az oroszok fegyverként, Európa megosztására használhatják.
Az átlagember nem sokat tud arról, hogy olyan új beruházás fejeződik be várhatón még idén a Balti-tengeren, amely új geopolitikai realitásokat teremthet Európában.
Az Északi Áramlat-2 (Nord Stream 2, NS2) gázvezeték építését még 2015-ben kezdték el az orosz állami energetikai óriáscég, a Gazprom vezényletével. A beruházásban olyan német nagyvállalatok is részt vesznek, mint a BASF és az E.on, de fontos szerepet játszik benne az osztrák ÖMV, a francia Engie és a holland Shell is.
Érdemes figyelnünk arra, hogy a vezeték építésével megbízott Nord Stream AG vezérigazgatója Matthias Warnig, az egykori keletnémet titkosrendőrség, a Stasi volt tisztje. Gerhard Schröder volt szociáldemokrata német kancellár pedig a vezeték részvényesi bizottságának az elnöke. Mindketten részt vettek tavaly Vlagyimir Putyin beiktatásán, aki negyedjére lett orosz államfő.
De térjünk vissza a NS2-re.
Az 1224 kilométer hosszú vezeték a tervek szerint Szibéria északnyugati részéből szállít majd gázt Németországba. A vezeték jelentős része a Balti-tenger alatt fut, párhuzamosan az Északi Áramlat-1 nevű elődjével.
A gázszállítások mértéke így a jelenlegi évi 55 milliárd köbméterről 110 milliárdra nő majd.
Már ez súlyos kérdéseket vet fel, hiszen ezzel a megoldással növelik a biztonsági kockázatot. Ráadásul a tenger alatti építkezés jóval többe kerül, mintha a szárazföldön futna a vezeték, de nyilvánvaló, hogy Moszkva ki akarja kerülni – és egyben eljelentékteleníteni – a vele nem éppen barátságos viszonyt ápoló kelet-európai országokat, elsősorban Ukrajnát, Lengyelországot és a balti államokat.
A mintegy tízmilliárd eurós beruházást sokan értetlenül fogadják, főleg azt, hogy Angela Merkel német kancellár teljes mértékben támogatja.
A német kormányfő ugyanis már régen szakított elődjei „Ostpolitik”-jával, vagyis keleti politikájával: azzal az elképzeléssel, hogy ha barátságos viszonyt ápolnak Oroszországgal, akkor elősegíthetik a világ legnagyobb országának a stabilitását, modernizálódását, és főleg elejét tudják venni a katonai fenyegetésnek.
Ez a politika 2008-tól, a grúz-orosz háborútól kezdve látványosan kudarcot vallott. Merkel a legnagyobb támogatója volt az Oroszország elleni kemény fellépésnek, az európai uniós szankcióknak és Ukrajna támogatásának a 2014-ben kezdődött orosz agresszió idején.
Merkel pártjának, az immár 2005 óta kormányzó CDU-nak a legfontosabb koalíciós partnere, a szociáldemokrata SPD viszont nem látja olyan fenyegetőnek az együttműködést az oroszokkal. Mint Schröder karrierje is mutatja, a szocdemekben tovább élnek a hidegháború idejéből megmaradt reflexek, azaz továbbra is „gyengéd” szálak fűzik őket Moszkvához.
Merkelnek pedig, akinek politikai karrierje nyilvánvalóan a végéhez közeledik, égető szüksége van a szocdemek támogatására ahhoz, hogy hatalmát úgy-ahogy meg tudja őrizni a következő választásokig, ezért a rá nehezedő nemzetközi nyomás ellenére sem akar letenni az NS2 megépítéséről.
A nyomás valóban jelentős.
Donald Trump amerikai elnök szerint Németország saját magát teszi Oroszország túszává a gázüzlettel. A Berlinbe akkreditált amerikai nagykövet pedig úgy fogalmazott, hogy Európára, de az egész Nyugatra nézve is veszélyt jelent az orosz gáztól való függés.
Mint Richard Grenell írta, az NS2 kiszolgáltatja Európát Oroszország zsaroló technikáinak. (Persze sokan amerikai üzleti érdekeket látnak emögött, hiszen Trump szeretne minél több folyékony gázt eladni Európának.)
Tavaly év végén az Európai Parlament és az amerikai képviselőház is határozatban ítélte el a beruházást. Az EP szerint az NS2 veszélyt jelent az európai energiabiztonságra, ezért felszólított az építkezés leállítására. Aggodalommal figyelik a munkálatokat Varsóban, Kijevben és a balti államokban is. Szerintük az NS2 fenyegeti a térség biztonságát, politikai stabilitását és gazdaságát, ráadásul
félő, hogy a két hatalom, Oroszország és Németország energetikai szövetsége hegemón szerepet biztosít a számukra az Európát érintő geopolitikai döntések esetén: újfent kialakul a bismarcki Moszkva-Berlin tengely.
Dánia és Svédország is hasonlóktól tart, ráadásul a gázvezeték környezeti hatásaira is felhívják a figyelmet. Mások azt tartják fontosnak, hogy a multilateralizmust hirdető német kormány kizárólag a német érdekeket tartja szem előtt az NS2-vel. Ha pedig megindul a gázszállítás, elsősorban a kelet-európai ellátást biztosítják majd a vezetéken keresztül, így végül lesz egy liberalizáltabb nyugati és egy monopolizált keleti piac.
Félnivalója azonban természetesen leginkább Ukrajnának van. Bár a német vezetés narratívája szerint a beruházás kizárólag gazdasági jellegű, tavaly tavasszal már Merkel is elismerte, miután Petro Porosenko akkori ukrán elnökkel találkozott, hogy vannak politikai implikációi is a vezetéknek.
A NS2 ugyanis alternatív útvonal az Ukrajnán keresztül nyugat felé haladó vezetékekkel szemben, vagyis Moszkva célja egyértelműen az, hogy elkerülje a több mint negyven milliós gáztranzit országot. Merkel szerint továbbra is fog gáz érkezni Ukrajnán keresztül, de nyilvánvaló, hogy erre semmi garancia nincs.
Ha Moszkva gázszállításai valóban kikerülik majd a nyugati szomszédot, akkor Kijev évi mintegy hárommilliárd eurós bevételtől eshet el (körülbelül ennyi a hadi költségvetése a mai napig háborúban álló országnak), elvesztheti stratégiai jelentőségét, tárgyalási pozíciói jelentősen gyengülnek majd Moszkvával szemben, és a nyugati államok számára sem lesz fontos szankciókkal, fegyverszállításokkal és más módon segíteni a súlyos helyzetben lévő országot.
Ehhez jön hozzá, hogy a nemrég megválasztott ukrán elnök, Volodimir Zelenszkij elszenvedte első nagy vereségét a nemzetközi színtéren azzal, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése visszafogadta a soraiba az oroszokat.
Minden jel arra utal, hogy Zelenszkij nem rendelkezik túl erős érdekérvényesítő képességgel a nyugati fővárosokban. Oroszország pedig ugrásra készen várja, hogy „visszaterelje” a NATO- és uniós tagságról álmodozó Ukrajnát a saját érdekszférájába. Jacek Czaputowicz lengyel külügyminiszter nem minden alap nélkül jegyezte meg, hogy az NS2 projekt „ki fogja végezni Ukrajnát”.
A NS2 ráadásul jócskán megnövelheti az orosz állami bevételeket, amelyekből Moszkva újabb külföldi „kalandokat” finanszírozhat. Az ukránoktól elzabrált Krím-félsziget jelenleg csak a kercsi hídon keresztül kapcsolódik Oroszországhoz. Putyin aligha mondott le arról, hogy folyosót létesítsen a szárazföldön át a területhez – újabb területeket „elhódítva” Ukrajnától. Ezzel megerősíthetné az oroszok uralmát az Azovi-tenger fölött.
Az NS2 üzembe helyezésével Németország egyfajta európai gázelosztó központ lesz, vagyis az EU energiaellátása már nemcsak Oroszországtól, hanem a németektől is függ majd.
Ráadásul a vezetéket kémkedésre is fel lehet majd használni, mint ahogyan azt Moszkva az Ukrajnától elrabolt fekete-tengeri gázfeltáró létesítmények esetében tette, amelyekre hidroakusztikus lehallgató készülékeket helyezve az oroszok figyelhetik az ukrán kereskedelmi hajók, valamint a területen rendszeresen felvonuló NATO-hadihajók mozgását.
Emellett, ahogyan azt a kercsi híd közelében tavaly novemberben történt súlyos tengeri incidens is megmutatta,
Moszkva az újonnan létesített infrastruktúrát ürügyként használhatja a katonai beavatkozásra. Az minimum várható, hogy növekedni fog az orosz flotta jelenléte a Balti-tengeren. A balti államok már most rettegnek attól, hogy az orosz ajkú kisebbség védelmére hivatkozva Oroszország – Grúziához és Ukrajnához hasonlóan – ellenük is agressziót követ majd el,
de Németország a Moszkvához fűződő erős gazdasági szálak következtében várhatóan vonakodik majd a védelmükre sietni, a NATO-t pedig a térségben megerősödött orosz katonai jelenlét akadályozza majd ebben.
Az Ukrajna elleni orosz agresszióra válaszul öt éve viszonylagos egységbe került az EU. Merkel meggyengülésével, az NS2 felépítésével és Zelenszkij megválasztásával azonban vízválasztóhoz érkeztünk: a Nyugat felpuhult az orosz fenyegetéssel szemben.
Ez jól látszott a G20-ak oszakai csúcstalálkozóján, ahol a világsajtó már „Putyin napjáról” beszélt, látván, hogy az eddig nemzetközileg szinte teljesen elszigetelt politikus milyen barátságos fogadtatásban részesült a világ legfejelettebb országait tömörítő szervezet tárgyalásain. Annak ellenére is, hogy Putyin közvetlenül a csúcs előtt újfent kirohanást intézett a nyugati világ alapértékének számító liberalizmus ellen.
Kérdés, hogy ha Washington szankciókat vezet be a beruházásban résztvevő európai cégek ellen (van ilyen terv), azzal még meg lehet-e akadályozni az NS2 üzembe helyezését, ezzel együtt azt, hogy Oroszország az erő pozíciójába kerüljön és az új gázvezetéket eszközként használja egy esetleges újabb hibrid háborúban.
A Gazprom befolyása mindenesetre egyben a politikai korrupció térnyerését is jelenti Európában. Bizonyosan még inkább eltávolodunk attól, hogy az EU elnyerje az energiafüggetlenséget Oroszországtól. Ráadásul úgy fest, hogy a Nyugat „megjutalmazza” Moszkvát a Grúzia és Ukrajna elleni agressziójáért. Tovább erősödhet a putyini rendszer, amelynek lényege: megvásárolni a „kliensek” lojalitását azzal, hogy megengedi nekik a korrupciót.
Emellett az oroszok újabb törésvonalat hoznak az európai politikai színtérre azzal, hogy szembeállítják a németeket a többi országgal, folytatva ezzel az oszd meg és uralkodj, vagyis az EU meggyengítésének taktikáját.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.