Arról már régen tudni lehetett, hogy Boris Johnsonnak vannak török felmenői. Arról viszont kevesebben értesültek, hogy az erősen ellentmondásos politikus családfáján orosz zsidók is vannak.
Boris Johnson kétarcú politikus. Attól függően, hogy valaki kedveli-e vagy inkább ellenszenvesnek találja, jó humorú, kedvesen ügyetlen figurának, vagy pedig hibát hibára halmozó notórius hazudozónak és szoknyapecérnek tartja az Egyesült Királyságban csak Borisként emlegetett kormányfőt.
Az ellentmondás az egész életét végigkísérte.
Boris Johnson tehetős brit szülők gyermekeként 1964-ben New Yorkban született, a brit mellett amerikai állampolgársággal is rendelkezik. Apja üzletember, anyja művész volt.
Egyik apai dédapja Ali Kemali cserkesz-török újságíró volt, aki muszlim családból származott. Egyik anyai dédapja pedig a paleográfus Elias Avery Lowe, aki orosz zsidóként vándorolt be az Egyesült Államokba. Johnsonnak vannak angol, német, francia felmenői is.
Amint az a családfakutató angol sorozatból kiderült, egyik őse II. György király volt, ami azt jelenti, hogy Johnson II. Erzsébet brit királynő távoli rokona. Ő maga csak „egyszemélyes olvasztótégelynek” szokta magát nevezni.
(Keresztnevét egyébként egy orosz bevándorlóról kapta, akivel a szülei ismeretségben voltak.)
Johnsonnak három testvére van, ő a legidősebb. A családban erős volt a versenyszellem, a gyerekek teljesítményét nagyra értékelték a felnőttek. Boris ekkoriban arról álmodozott, hogy a „világ királya” (world king) lesz.
A hatvanas évek végén a család visszatért az Egyesült Királyságba, a hetvenes évek elején pedig az apja az Európai Bizottságnál kapott állást Brüsszelben, ezért a család oda költözött. Boris iskolába járt, ott tanult meg franciául. 16 éves volt, amikor a szülei elváltak.
Édesanyja egyébként depressziós volt, rendszeres kórházi kezelésre szorult, egyszer idegösszeomlást is kapott, így a Johnson gyerekeket inkább a dadák nevelték. „Kölyökként rendkívül koszos, rendkívül idétlen, és borzasztóan magolós voltam.” – emlékezett vissza maga Johnson.
Mindez azonban nem akadályozta meg abban, hogy az elit bentlakásos iskolában, az Etonon tanuljon. Ekkoriban alakította ki magának azt a „különc angol személyiséget”, amelyről ismertté vált. Ezidőtájt szakított a katolicizmussal, amelyet édesanyjától „örökölt”, és tért át az anglikán vallásra.
Az Etonon népszerű volt, bár a tanárai nem voltak túlságosan elégedettek vele. Lustának, önelégültnek és pontatlannak tartották. Barátai a felsőbb osztályokból kerültek ki. Angolból és az ókori nyelvekből jeleskedett, díjakat is begyűjtött.
Az oxfordi egyetemen folytatta tanulmányait, itt is ismert és népszerű volt. Az egyetemi szatirikus lap, a Tributary szerkesztője lett. Ókori irodalomból és filozófiából diplomázott.
1987-ben nősült először. Ebben az évben került családi kapcsolatok segítségével a The Times című tekintélyes laphoz. A gyakornokoskodás azonban botrányba fulladt, amikor Colin Lucas történésznek a szájába adott egy idézetet, amely el sem hangzott. Lucas egyébként Johnson keresztapja.
Oxfordi kapcsolatait felhasználva került a The Daily Telegraph konzervatív laphoz. Irodalmi szintű volt a stílusa, cikkeiben sok régies szót és kifejezést használt. Olvasóit „barátaimként” szólította meg.
1989-ben lett a lap brüsszeli tudósítója.
Jim Gibbonstól, az egyik kollégájától tudjuk, hogy Johnson „szemmel láthatóan láthatatlan” volt: csak ritkán fordult meg sajtótájékoztatókon. Az európai biztosok szóba sem álltak vele, attól tartottak ugyanis, hogy rosszul idézi őket, ráadásul hírhedt volt arról, hogy sorra gyártotta az „euromítoszokat”.
John Major miniszterelnöksége alatt állítólag a brit külügyminisztérium külön csoportot hozott létre, amelyet csak „Boris egységnek” neveztek, hogy helyre tegyék a hazugságait. A legbizarrabbak közé tartozott, hogy úgymond a bizottság kötelezte az uniós halászokat a hajháló viseletére. Johnson azt is elkezdte terjeszteni, hogy a testület egy háromezer méter magas „Bábel tornyát” épít, amely otthont adna az uniós intézményeknek. A rossz nyelvek szerint a brit konzervatívok között a mai napig vannak olyanok, akik ezt elhiszik.
Gibbons szerint Johnson nem ment utána a sztoriknak, inkább kikérdezte a jobb kapcsolatokkal rendelkező kollégákat, aztán jól felnagyította, amit hallott, a cikkében pedig „uniós forrásoknak” a szájába adta az idézeteket.
A Deutsche Wellének és a CNN-nek is dolgozó brit újságíró aggályosnak tartja Johnson „irracionális” dühkitöréseit, főleg, ha belegondolunk, hogy a brit miniszterelnöknél vannak a nukleáris indítógombok kódjai.
Johnson mindenesetre az egyik leghíresebb euroszkeptikusként pozícionálta magát és a brit jobboldal körei számára vonzóvá tette ezt a gondolatot. Állítólag ő volt Margaret Thatcher akkori kormányfő kedvenc újságírója. A konzervatív pártot azonban erősen megosztotta az egyre erősödő eurszkepszis, sokan ennek tulajdonítják, hogy a toryk kikaptak az 1997-es választásokon. Johnson írásai egyébként nagyban hozzájárultak ahhoz is, hogy megalakult az EU-ból történő kilépést propagáló UKIP párt.
Johnson időközben újranősült, és feleségével London balliberálisnak számító negyedében, Islingtonban telepedett le. A klímaváltást, a homszexuálisok jogait és a rasszizmust tekintve liberálisabb irányba mozdult el.
A The Spectatornál folytatta újságírói karrierjét, ahol szerkesztő lett, de televíziós show műsorokban is gyakran fellépett. A lap eladott példányszámát tíz százalékkal növelni tudta, de bírálói szemére vetették, hogy teret engedett rasszista és antiszemita véleményeknek is.
Parlamenti képviselő lett Oxfordshire-ben, főleg a televíziós ismeretségének köszönhetően. A parlament ülésein azonban rendszertelenül vett részt, a beszédeit sem tartották átütőnek.
2003-ban megszavazta Irak invázióját, a következő évben viszont már támogatta a Tony Blair elmozdítására tett kísérletet arra hivatkozva, hogy a munkáspárti kormányfő „bűncselekményt” követett el azzal, hogy csatlakozott a háborúhoz.
A konzervatív párt elnökhelyettese lett, miután ő volt a legnépszerűbb politikus a választói körzetében. Egy cikke miatt azonban kénytelen volt bocsánatot kérni, mert a Liverpool szurkolóit hibáztatta a hillsboroughi tragédiáért (az 1989-es FA Kupa döntőjében csaknem száz szurkoló meghalt a stadionban keletkezett tolongásban).
2004-ben derült fény arra, hogy Johnson viszonyt folytat a Spectator egyik újságírónőjével. Állítólag a nő két abortuszon is átesett. A történetből színdarab született Ki az apa? címmel. Nőügyei miatt a brit bulvársajtó csak „bolond Borisként” emlegeti.
David Cameron kormányfősége idején lett Johnson árnyék felsőoktatási miniszter, mert népszerű volt a hallgatók körében.
2006-ban Pápua Új-Guinea tiltakozott amiatt, hogy a jövésmenést a konzervatív párt vezetői posztján a szigetországra „jellemző” kannibalizmushoz hasonlította. Egy évvel később pedig az amerikai elnökséget megpályázó Hillary Clintonról azt írta: „szadista hajlamű nővér egy elmegyógyintézetben”.
2008-ban lett londoni polgármester, bár a konzervatívok eleinte nem vették komolyan indulási szándékát. Ken Livingstone baloldali polgármester hiába próbálta előítéletesnek és az élettől elrugaszkodottnak beállítani. A választók körében állítólag azt volt a szlogen, hogy „Borisra szavazok, mert olyan vicces”. Megnyerte a londoni pénzügyi szektor támogatását kampányával, amely a fiatalkori bűnözés csökkentésére és a tömegközlekedés biztonságosabbá tételére összpontosított.
Polgármesterként már az elején kiverte sokaknál a biztosítékot, miután az első héten többször elkésett fontos eseményekről, három hét után pedig elment nyaralni Törökországba. Később is voltak botrányai, ennek ellenére végig népszerű maradt, sőt sikerült újraválasztatnia magát. Népszerűségét egyesek szerint főleg a brit médiában meglévő szerteágazó kapcsolatainak köszönhette, ahol celeb státusra tett szert.
Emlékezetes pillanat volt, amikor a 2012-es londoni olimpia idején drótkötélen akart leereszkedni, de elakadt és percekig a levegőben függött.
Több könyvet is írt, 2014-ben jelent meg Winston Churchill-életrajza, amelyben végig az egykori nagy brit kormányfőhöz hasonlította magát. Ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy nem „world king”, hanem „csupán” brit kormányfő szeretne lenni. Egyesek szerint ez mozgatta a leginkább, amikor beleállt a Brexit-kampányba.
Az Egyesült Királyság EU-ból történő kilépését propagáló busszal járta az országot, azt állítva, hogy a 2016. június 23. a „függetlenség napja” lesz az ország számára. Johnson a harmadik birodalomhoz hasonlította az EU-t, és azt is tudni vélte, hogy az európai elitek új Római Birodalmat akarnak. Fontos szerepet játszott abban, hogy a britek végül megszavazták a kilépést.
Theresa May miniszterelnöksége alatt külügyminiszter lett. Állítólag May így próbálta meg minél inkább távol tartani az országtól, hogy ne szervezkedjen ellene.
Johnson külügyminiszterként is nagy hibákat követett el. Úgy ment el Törökországba, hogy néhány hónappal előtte gúnyverset írt Erdogan államfőről. A britek fontos szövetségesének számító szaúdiakról azt mondta, hogy bábjátékosként mozgatják a szálakat a Közel-Keleten, és titokban háborúkat támogatnak.
Az iráni fogságba esett Nazanin Zaghari-Ratcliffe brit-iráni kettős állampolgárról pedig azt nyilatkozta, hogy „egyszerűen csak újságírást tanított” az irániaknak, ami Iránban büntetendő. A háború sújtotta líbiai városról, Szirtéről pedig azt mondta, hogy Dubajhoz hasonló gazdasági sikersztori lehetne, „csak a holttesteket kellene eltenni az útból”.
Johnson tavaly mondott le a külügyminiszteri posztról, tiltakozásul a Brüsszellel kötött kilépési megállapodás ellen. Visszatért az újságíráshoz. Ismét felkavarta az indulatokat, amikor egyik cikkében „postaládához” és „bankrablókhoz” hasonlította a muszlim nők hagyományos viseletét, a burkát és nikábot.
Egyszer pedig azt írta: „öngyilkos robbanóövet kötöttünk a brit alkotmányra és a gyújtószerkezetet Michel Barnier kezébe tettük” – utalva az EU brexitügyi főtárgyalójára. Ekkor már néhányan azt jósolták, hogy ezzel befellegzett Johnson politikai pályafutásának. Ez, mint kiderült, tévedésnek bizonyult.
Most megint többen azt prognosztizálják, hogy a Brexit újabb időpontjáig, október 31-ig sem marad hatalmon. Főleg, mivel azt ígéri: akár lesz (újabb) megállapodás az EU-val, akár nem, a szigetország mindenképp távozik a közösségből.
Azt azonban érdemes észben tartani, amit David Cameron korábbi kormányfő mondott:
Boris mindent túlél, mert rá nem vonatkoznak a gravitáció törvényei.
John McTernan politikai stratéga szerint pedig a konzervatívoknak „olyan emberre van szüksége, aki egyesíteni tudja a pártot, nagyobb Farage, mint Farage (a UKIP egykori vezére), és ki tudja használni, hogy Corbyn sok munkáspárti szavazó szerint nem eléggé patrióta”, ezért Boris a megfelelő válasz a toryknak.
Johnson egykori minisztertársa, Amber Rudd is fejen találhatta a szöget, amikor azt mondta: „Boris a párt élete és lelke, de nem az az ember, akit megkérnél, hogy vigyen haza kocsival.”
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.