Trump nemzetbiztonsági tanácsadója szerint az Egyesült Államok nem hagyhat cserben még egyszer államot úgy, mint 1956-ban Magyarországot.
Minden amerikai elnöknél felmerül a kérdés, hogy az adminisztrációjában valójában ki irányítja a külpolitikát. Van, mikor speciális körülmények kényszere alatt cselekszik az elnök, mint a világháborúk idején, és előfordul, hogy van mozgástér a világ sorsának alakítására, mint például a Szovjetunió összeomlását követő időszakban volt.
Az Egyesült Államok vezető szerepének ironikus része, hogy a lakosság, és sokszor a politikusok sem tájékozottak azokban a világpolitikai kérdésekben, amelyekről döntenek. Emlékezetes történet, hogy William McKinley elnök a spanyol-amerikai háború idején hozatott egy földgömböt, mert nem tudta, merre van a Fülöp-szigetek, amit éppen elfoglalt a hadiflottája.
Ezért sokszor nem is az elnök szerepe az igazán meghatározó az amerikai külpolitika alakításában — bár a végső döntést neki kell meghoznia –, hanem az őt körülvevő tanácsadók. Korábban a hadügy és a külügy kezében volt minden külpolitikai döntés.
Franklin D. Rooseveltet is fogságban tartották az – Amerikában nagy hagyománnyal bíró – izolacionizmust hirdető külügyminisztérium bürokratái és a kongresszus háborúellenes képviselői. Roosevelt esetében csak úgy születhetett meg a hadüzenetről szóló döntés, hogy Japán Pearl Harbornél demonstrálta: az Egyesült Államok földrajzi izolációja véget ért.
Roosevelt megkötött kezéből tanulva a háború után hozták létre a Nemzetbiztonsági Tanácsot, amely az amerikai külpolitika meghatározó reagáló szervévé és egyben alakítójává is vált. 1953-ban jött létre a nemzetbiztonsági tanácsadó posztja, amely a tanács személyzetének munkáját irányítja.
Ez a pozíció azért különleges, mert nem része a mindenkori bürokráciának, ráadásul ez a legmagasabb hatalmi pozíció, amelyhez nincs szükség a szenátus beleegyezésére és nem is közvetlenül az emberek választásától függ. Ezért az elnök bárkit kinevezhet a pozícióra.
A nemzetbiztonsági tanácsadó a demokratikus folyamatot kikerüli, de kikerüli a bürokrácia katonás fokozatait is. Hogy mennyire fontos ez a pozíció, jelzi, hogy az egyik leghíresebb nemzetbiztonsági tanácsadó az a Henry Kissinger volt, aki a vietnami háború béketervéért még béke Nobel-díjat is kapott, és sokan a 20. század egyik legbefolyásosabb emberének tartják.
Negatív történelmi szerepet is kapott már tanácsadó, hiszen ezt a pozíciót töltötte be McGeorge Bundy is, akit úgy ismernek, mint a vietnami háború kitalálóját és egyik legnagyobb felelősét. Vannak olyan kevésébe híres nevek, mint Susan Rice, Obama tanácsadója, akihez többek között a líbiai beavatkozás és a félreismert Arab Tavasz támogatása kötődik.
S vannak azok a nevek, amiket egy igazán elszánt amerikai történész sem tudna felidézni, annyira nem játszottak jelentős szerepet az adminisztrációjuk döntéseiben. Hogy ki mennyire lesz befolyásos nemzetbiztonsági tanácsadóként, az nagyban múlik az elnökön és a tanácsadón is.
John Bolton egy éve foglalta el a nemzetbiztonsági tanácsadó szerepét. Egyelőre nehéz eldönteni, mennyi befolyása van az elnökre. Viszont egyetlen évének mérlegét megvonva, meg persze hosszú karrierje miatt viszonylag tisztán felvázolható, milyen típusú külpolitikát képvisel.
Bolton klasszikus amerikai utat járt be a hatalomig. 1948-ban született Baltimore-ban, az édesapja tűzoltó volt, az édesanyja pedig a háztartást vezette. Ösztöndíjak segítségével jó gimnáziumba került, majd a Yale Egyetemen végzett 1974-ben. 1972-ben ő volt az alelnök nyári gyakornoka. Bár támogatta a vietnami háborút, katonai szolgálatot nem vállalt. Később erről így nyilatkozott: „Bevallom, nem vágytam rá, hogy egy dél-ázsiai rizsmezőn érjen a halál”.
John Bolton a republikánus párt klasszikus konzervatív ágához tartozik. Mindig a hatalom közelében volt, de sokáig nem töltött be igazán jelentős pozíciót. A republikánus adminisztrációkban mindenfajta helyettesi posztot töltött be. George W. Bush 2005-ben ENSZ-nagykövetnek nevezte ki, ami akkora ellenállásba ütközött, hogy Bush megkerülte a Szenátust és két kongresszusi időszak között nevezte ki Boltont.
Az ellenállást az váltotta ki, hogy Bolton nem kimondottan diplomata alkat.
Az iraki háború támogatása miatt sokan egyenesen háborús uszítónak nevezték. Ez a képzet a mai napig él, ez az ellene leggyakrabban megfogalmazott vád. Nem véletlenül, hiszen a keménykezű, „héja” külpolitikát támogatja, amelyben szükség esetén benne van a háború lehetősége is.
Bolton például támogatta Szaddám Huszein megdöntését, de – a neokonokkal ellentétben – nem támogatta az iraki nemzetépítést.
Ha már neokon: Ben Shapiro konzervatív kommentátor szerint Boltont helytelenül nevezik így, mivel támogatja ugyan a diktatúrák időnkénti megdöntését, a rendszerváltást is (ezt időnként cáfolja), de nem hisz a demokrácia-exportban. Nem támogatta például az Arab Tavaszt, sem Mubarak megdöntését. Ugyanígy érvel a valóban neokon Max Boot is, aki szerint Boltonra azért sem illik a címke, mert hiányzik belőle a politikai idealizmus.
Mikor 2018 tavaszán kinevezték nemzetbiztonsági tanácsadóvá, néhányan már a harmadik világháború kitörését vizionálták. Ennek a fő oka az volt, hogy bárkit is nevez ki Trump, az az alapvetően ellenzékként funkcionáló amerikai média számára nem lehet jó. Másodszor pedig Bolton, mint gyakori szereplője a Fox News amerikai csatornának, gyakran sarkos véleményeket fogalmazott meg világpolitikai kérdésekben.
Ha a világ szemében az Egyesült Államok a morális jót képviseli, addig a „héja” politika elvileg működhet. Sokak szemében azonban az elmúlt években egyre inkább kezd kétségessé válni, hogy Amerika valóban pozitív erőt jelent-e a világ számára.
Hiszen Vietnámtól Irakon át az Arab Tavaszig, az amerikai külpolitika pont az ellenkezőjét érte el, mint amit hirdetett. Szabadság helyett csak káoszt hozott.
Bolton alapelve, hogy az amerikai külpolitikát nemes céloknak kell alárendelni. Több interjújában is kifejtette, hogy az Egyesült Államoknak kötelessége beavatkozni, ha a nép le akarja váltani az elnyomó hatalmat. Egy interjúban az 1956-os amerikai távolmaradást hatalmas hibának nevezte, amit szerinte nem szabad megismételni. Egyik leggyakrabban emlegetett pozíciója, hogy Iránban rezsimváltásra lenne szükség.
Az elmúlt egy év tapasztalatai alapján nagyon úgy tűnik, hogy Trump alapvetően hallgat Boltonra. Ez két területen nyilvánul meg: az Iránnal és az Észak-Koreával kapcsolatos politikában.
Bolton nagy ellenzője volt az iráni atomalkunak, mert szerinte nem lehet egy olyan megegyezés betartását számon kérni, ami nem egyértelmű, és amelynek részleteit több módon is lehet értelmezni. Alig két hónappal Bolton kinevezése után Trump be is jelentette, hogy kilép a megegyezésből, és kemény hangot vett fel Iránnal szemben.
Hasonlóan fenyegető taktikát folytat Trump Észak-Koreával szemben. Az elmúlt hónapok Iránnal kapcsolatos feszültségéért sokan Boltont hibáztatják, mert egyesek szerint a tanácsadó ha tehetné, háborúba vinné az Egyesült Államokat és Iránt. Mindezt nagyrészt korábbi televíziós szerepléseiből és véleménycikkeiből vezetik le.
A fenyegetést azonban a Trump-adminisztráció valószínűleg csak taktikaként használja.
Bolton talán tanácsolhatja a támadást Trumpnak, de nem a háborút. Bolton ugyanis az úgynevezett megelőző csapás híve, annak tehát, hogy lépjenek, mielőtt az ellenség tenné. Ez elvileg pont a háborút akarná megelőzni.
Joggal mondhatják sokan, hogy ez a taktika olyan, mintha a tűzzel játszanának. Sokan azonban nem veszik figyelembe, hogy mind Irán, mind pedig Észak-Korea olyan hatalmak, amelyek valódi fenyegetést jelentenek. Az Obama-adminisztráció a héják szerint azzal hibázott, hogy a diplomáciai megoldást hirdetve lepaktált diktátorokkal és gyengének mutatkozott. Most azonban a Bolton-féle út az, hogy fenyegetésekkel próbálják az asztalhoz szorítani a diktátorokat.
Ha bejön, akár béke is születhet belőle. Ha nem, akkor hamarosan egy komolyabb fegyveres konfliktusban is találhatja magát az Egyesült Államok.
