Ahol a zsidók a nácik bajtársai voltak – mitől sikertörténet a skandinávoké?

Három magyar rabbi is dolgozott eddig Helsinkiben, ahol több mint negyed századig magyarajkú kántor szolgálta a zsidó közösséget. Miért is sikertörténet a skandinávoké? A helyszínen kerestük rá a választ. Riport.

Éppen tanévzáró ünnepségre készültek Helsinki zsidó közösségében aznap, amikor meglátogattam őket. Nyilván ilyenkor itt az ideje visszatekinteni a múlt évre. Egy messziről jött ember számára ez természetesen a közösség múltjára is vonatkozik. Azonban a sajátságos történelmi különlegességei mellett egy dolgot már az elején érdemes megállapítani:

a finn zsidók érdekes, izgalmas és dinamikus jövő előtt állnak.

Nem, ez nem kincstári optimizmus vagy protokoláris lelkendezés. Tényeken alapuló racionális következtetés.

Ma csaknem 150 gyermeket képeznek, 30 pedagógussal Finnország fővárosában, ahol a skandináv állam zsidóságának 90 százaléka él.

Soha ilyen sokan még nem jártak zsidó oktatási intézménybe az országban. Jelenleg egy iskola és egy óvoda áll rendelkezsére a mintegy 1200-1300 fővárosi zsidónak.

Fotó: Helsinki zsinagóga (Neokohn)

Az 1906-ban átadott belvárosi zsinagóga – biztonsági bódéval őrzött – épülete mellett kiépült létesítményekben koptatta a padokat és az aszfaltot Yaron Nadbornik is. A 39 éves főállású ingatlanfejlesztési szakember heti 20 órában, önkéntes alapon, vagyis hivatalos fizetés nélkül vezeti a közösséget. Immáron tizedik éve. Sőt, a napokban újabb három évre megválasztották a tisztségre.

„Ami azt illeti, amikor én tanultam itt, akkor még nem volt itt ez a kis játszóterünk. Szóval aszfaltkoptatásról részemről itt nem lehetett szó. Tizenöt éves koromban apám mindig azt kérdezte tőlem, hogy miért nem járok a zsinagógába többet? Tíz évvel később pedig azt, hogy miért járok ilyen sokat?”

— mondta Nadbornik, aki ötödik generációs zsidóként megtestesíti mindazt, amit általában egy tipikus finn zsidóról tudni lehet: az ő felmenői is orosz földekről, katonaként kerültek az új hazába. A svédek fennhatósága alatt évszázadokig élő finnek a 19. század közepén már az orosz cár egyik tartományának lakosaként találkozhattak első ízben zsidókkal. A hitüket tisztelettel és gondosan ápoló orosz katonákból lettek idővel a finn zsidóság alapítói. Ez a közösség sokat harcolt azért, hogy magát elfogadtassa, mert hivatalosan csak alig 100 éve válhattak egyenjogú finn állampolgárokká. Talán megérte.

Az országban gyakorlatilag nyoma sincs a kontinenst méregként szennyező – régóta nem látott mértékű – antiszemitizmusnak.

Fotó: Yaron Nadbornik, a Helsinki zsidó közösség elnöke (Neokohn)

Ezt nem csak azok a helyiek mondják, akikkel itt megismerkedtem, de magam is ezt tapasztaltam: Németország hivatalos kipa-ajánlási/megvonási apropóján egy áldott napon keresztül kipával a fejemen róttam a város utcáit, tömegközlekedtem, vásároltam, hivatalban jártam. A feltűnő zsidó szimbólum láttán a szembejövőktől csak kedves mosolyt vettem észre. És, még hátulról sem köptek le.

A lehető legtermészetesebbnek tűnt kóser háztartásban felnőni, zsidó iskolába járni és gondozni a ránk hagyományozott örökséget. Soha semmilyen valódi zsidógyűlölettel nem találkoztam gyerekkoromban, és azóta sem.

— árulja el az alapját a szerencsés és egészséges identitástörténetének a közösség elnöke, aki szerint ez a finn idill-modell nem feltétlenül lehetett mindenhol azonos a szomszédos skandináv államokban. Nadbornik ezt azzal magyarázza, hogy a német eredetű svéd vagy dán társadalmakban másképp tekintenek a zsidókra és Izraelre is.

Itt Finnországban a saját nemzeti múltunk, a több száz éves svéd és orosz megszállások miatt kialakult empátiával néznek az emberek Izraelre. Általános tapasztalatom az, hogy Skandináviában és talán egész Európában is csak kevesen állnak ennyire a zsidó állam mellett, mint itt. És ez sok esetben még a politikusokra is elmondható.

— véli Nadbornik, akinek gazdasági és társadalmi kapcsolatait nem tisztem minősíteni, ismeretek híján nyilván nem is tudnám. Ellenben a szigorúan előre egyeztetett szűkös idejéből bő másfél órás látogatásom során olyan lelkesedéssel, már-már gyermeki büszkeséggel vezetett körbe a modern mikve mellett az iskolai termeken át egészen egy kies – több mint 100 éves kegytárgyakat rejtő – raktárhelyiségen keresztül, hogy csak nehezen tudtam érzelemmentesen, értelemmel vizsgálni működésüket.

Fotó: a zsinagóga tóraszekrénye (Neokohn)

A közösség antik tárgyainak többsége Kelet-Európából, főleg Galíciából érkezett, de van régi hajókról származó koronás címer is, vagy különleges Talmud kiadványok, amelyeket még az amerikai hadsereg adományozott a vészkorszakot túlélt 250 európai közösség számára. Így a helsinkiinek is. Utóbbinak alighanem minden idők egyik legérdekesebb és legellentmondásosabb a XX. századi története.

Finnország a második világháború alatt ugyanis a nácik szövetségeseként külön háborút folytatott a szovjetekkel.

Mindeközben az állam képes volt ellenállni a zsidók deportálására irányuló kísérleteknek. Így jegyezhették fel krónikások azt az abszurd helyzet is, hogy

mintegy 250 zsidó finn katona is Németország oldalán harcolt. Sőt, ezek közül a vallásos zsidók saját imasátrat is felállítottak az egyik ünnep alkalmával egy havas erdő közepén. Visszaemlékezések szerint a fagyoskodó náci hadsereg tagjainak mindössze meglepettségre futotta.

Fotó: Finn zsidó mártírok. Huszonheten katonaként, nem prédaként, a holokausztnak kiszolgáltatva vesztek oda (Neokohn)

Meglepetés volt arról a három rabbiról is hallani, akik régi magyar területekről származtak, és több éven keresztül szolgálták Helsinki zsidó közösségét. És ekkor még nem is tudtam André Zweigről, aki 26 éven át volt a templom kántora, és a közösségi iskola és óvoda zenepedagógusa. (Róla készült portrénkat itt olvashatják)  

Az Izraelből importált szakács, a műszaki gondnok, az oktatási tanfelügyelő mind őszintének tűnő kedvességgel és alázattal végzik a dolgukat a finn zsidóságért. Ahogy néhány percet tudtam beszélgetni velük az volt a benyomásom, hogy ezek a kulturális zsoldosok, ezek az autentikus idegenlégiósok megtiszteltetésként tekintenek missziójukra. Ugyanez volt az érzésem a rövid intézményi körséta során megismert brit tóra-javító mesterről is. Amikor idegenvezetőm, a közösség elnöke bekísért a csodásan karbantartott zsinagógába, összeállt a kép:

Európa jelenlegi riasztó káoszának közepette inspiráló lehet Finnországban zsidónak lenni.

Mindehhez persze tudatos tervezés szükséges. A közösség rendezvényei az ország legfontosabb zsidó találkozóhelyei is. Turku városában is működik még egy zsinagóga. Ott körülbelül 150-200 fős zsidóság él, a tagok főleg nagy ünnepekkor találkoznak. Helsinkiben 50-80 ember is összejön egy szombat reggeli imára, és nem csak az idősebbek.

Fotó: a manchesteri Tóra-javító (Neokohn)

Sőt, ami talán a magyar olvasónak furcsa lehet, a helyi – 2003 óta működő – Chábád is egyenrangú és kölcsönösen megbecsült tagja máma a közösségnek. Saját imaházuk nincs, ők is itt tartanak istentiszteletet, de közösségi programjaikra a városban egy saját épület szolgál.

Sokan fintorgással fogadták a Chábád megjelenését közöttünk. Erre világosan emlékszem. Azt vettük észre, hogy az ő módszereik sokkal hatékonyabbak és népszerűbbek a mieinknél. Én akkor csak egyszerű tagja voltam a közösségnek, de feltűnt, hogy valójában a saját ötlettelenségünk és lustaságunk miatt nehezteltünk rájuk

— emlékszik vissza Nadbornik.

Mára együtt dolgozunk velük és sok közös programot szervezünk. Ők is részei a tagságunknak. Ugyan úgy számíthatunk arra a két százalékára, amint minden más közösségi tagunk fizet abból, amennyi az éves jövedelme volt.

Fotó: a közösség modern mikvéje (Neokohn)

Ez azért érdekes, mert Finnországban a zsidók nincsenek kiszolgáltatva az állam támogatásának. Az éves 2,5 millió eurós költségvetésükből az állami oktatási rendszerhez tartozó óvoda és iskola fenntartására jár nekik 800 ezer euró, de a többi pénzt alapítványok, adományozók, ingatlanok bérbeadása, és a saját tagjaiknak az éves fizetésükből levont két százalékos kötelező díja fedezi.

Ez 66 euró és 15 ezer euró közötti összeget jelent, átlagosan 600 euróra számítanak évente minden tagjuktól.

Minden héten több programot is szervezve próbálják összetartani a közösséget, minden korhatár megtalálhatja a maga elfoglaltságát. Amerikai és izraeli példákat követve minél jobban szeretnék bevonni a fiatalokat is. Meghatározó sportnemzethez híven

Fotó: a finn Maccabinak, Elias Katz-cal a középontban, van mire szerénynek lennie (Neokohn)

a helyi Maccabi egyesület története is figyelemre méltó. A magyar Maccabi VAC-cal egy időben, 1906-ban alapított klub a világ – megszakítás nélkül – legrégebben működő zsidó sportegyesülete.

Legnagyobb hőse az az Elias Katz, aki futóként minden idők egyik leghíresebb finn legendájának, Paavo Nurminak csapattársaként olimpiai aranyérmet nyert Finnországnak 1924-ben Párizsban. Katz, aki cionistaként 1933-ban a brit mandátumú Palesztinába költözött, 1947-ben egy helyi futócsapat edzőjeként dolgozott, 46 évesen egy arab terrortámadás végzett vele.

A tavaly megjelent finn Maccabi történetét feldolgozó – címlapján Katzot ábrázoló – könyvet a skandináv ország legjobb sportkönyvének választották meg.

A Maccabi-szellemiség öröksége a mai napig erősen él a helyiekben. Rendre szép számmal képviseltetik magukat nemzetközi zsidó sportrendezvényeken. A budapesti 15. nyári Maccabi Európa Játékokra is egy bő harminc fős kerettel készülnek.

Fotó: évente mintegy 7000 turista látogat a zsinagógába (Neokohn)

Beszélgetésünk végén azt próbálom megérteni, hogy az agilis és nagy dinamikával tüsténkedő elnök vajon a családja és munkája mellett meddig tervezi vezetni a közösségét, és mit tart a legnagyobb kihívásnak?

Szerencsére normális a viszonyunk a városban és az országban működő iszlám közösségekkel, nem gondolom, hogy ez a világtrendeket követve a közeli jövőben drasztikusan változhatna itt.

— mondja Nadbornik. Aki hozzátette: a vallásos tagok megőrzése, és, hogy ne minden második tagjuk házasodjon olyannal, aki nem zsidó, ez tűnik most a legnagyobb kihívásuknak. Különben közösségükre mások is kíváncsiak. Évente mintegy 7000 ember keresi fel a zsinagógát, amely a zsidó turizmus egyik kiindulópontja az országban.

Hogy meddig csinálom még? Én bármikor szívesen leköszönök, ha megtaláltam az utódomat. Nekem a közösség vezetése az egyik legjobb iskola, amit valaha is folytathattam: koncentrációt, pszichológiát, retorikát, és csapatépítést is tanulok itt. Mind olyan, amit a mindennapi életben és a munkám során is remekül tudok hasznosítani.

— tette hozzá.