Levante, avagy a kultúrák összecsapása

A Nyugat továbbra is a demokratikus állam eszméjével keres megoldásokat, amiben benne van az a gesztus, miszerint a demokrácia fejlettebb a törzsi társadalmaknál – na ez az, ami ellen a Levante tiltakozik.

Szombat a pihenés és a szellemi feltöltődés napja, a reggeli kávé mellett előadásokat hallgatok-nézek az interneten. Bár az elmúlt hét drámai eseményei Izraelben meghatározóak a témaválasztást illetően, talán nem árt kicsit hátralépni, az idő változó perspektívájából szemlélni a történteket.

Uzi Rabi (61) professzor, a Tel-Avivi Egyetem Mose Dajanról elnevezett közel-keleti intézetének igazgatója két évvel ezelőtt, a hatnapos háború 50-ik évfordulója alkalmából megtartott előadását hallgattam ezúttal. Az előadás témája: “Izrael, a változó Közel-Kelettel szemben, a demokratikus, zsidó állam eszménye árnyékában.”

Előadásának nyelvezete egyébként csodálatosan gazdag – aki héberül tanul, már csak ezért is érdemes meghallgatni.

ישראל מול מזרח תיכון משתנה – בצל החזון של „מדינה יהודית דמוקרטית”

יושבת – ראש: פרופ’ גליה צבר, החוג להיסטוריה של המזרח התיכון ואפריקה. מרצה: פרופ’ עוזי רבי דברי מבוא: פרופ’ דן לאור סדרת הרצאות שבועיות בנושא יהדות אוניברסיטת…

Uzi Rabi azon, már  Izraelben született értelmiségiek sorát gyarapítja, akik a Közel-Kelet történelmét, kultúráját mélyreható tanulmányaik, tapasztalataik alapján ítélik meg. Már középiskolás kora óta, közel-keleti kultúrára szakosodott osztályában ismerkedett az arab nyelvvel és a térség történetével. Mint hasonló tudású társai, ő is a hírszerzésnél szolgált katonai ideje alatt.

Kutatásai kezdetben a Perzsa öböl országait érintették, ám az „arab tavasznak” titulált események a térség globális helyzetének vizsgálatára késztették, amiből 2016-ban megszületett a könyve: „Vissza a jövőbe – a Közel-Kelet az arab tavasz árnyékában”.

Tézise, amit a könyvében és az internetes előadásán is részletesen kifejt, nagyon hasonló ahhoz, amit egy másik kiváló Közel-Kelet-szakértő, Mordechai Keidar, a Bar Ilan egyetem professzora állít:

nyugati mentalitással tévesen ítélik meg az eseményeket a Közel-Keleten, és az európai-amerikai nagyhatalmi, hibás döntések még bonyolultabbá teszik a helyzetet.

Kulturális különbségek

Előadása a hatnapos háború előtti helyzetből indul: Nasszer szándéka egyértelmű volt, nem foglalkozott azzal, hogy mi lesz az izraeli foglyokkal a genfi egyezmény szabályai szerint.  A háború azonban megváltoztatta a térség geopolitikai helyzetét – Izrael a galuti, ködös bizonytalanságból kijutott a fényre, szomszédai szemében legyőzhetetlenné vált, legalábbis egy időre.

Az arab összefogás eszméje kudarcba fulladt, előbb Egyiptom, majd Jordánia normalizálta kapcsolatát a zsidó állammal. Az arab-zsidó konfliktus látszólag palesztin-izraeli viszállyá zsugorodott.

Azon országok belső problémái, amelyek már önmagukban is mesterséges képződmények voltak (a Sykes-Picot egyezmény következtében kialakult érdekeltségi zónák), és csak az autokrata vezetéseik voltak képesek egyben tartani őket, szemben Izrael technológiai, gazdasági fejlődésével, tovább erősítették a legyőzöttség érzést (Nachsza).

Háború és béke az olajfák alatt

“A népek mindig bölcsen cselekszenek, miután minden más lehetőséget kimerítettek.” – Seres Attila írása

Ebben a célját vesztett közel-keleti térségben felmerül a kérdés, hogy a palesztin-izraeli konfliktus valójában miben áll? Ha nyugati-szekuláris szemlélettel állunk hozzá a problémához, akkor az egész egy területi viszálynak tűnik, amit könnyű megoldani. Csakhogy ez a szemlélet kihagy a kulturális-történeti-szociológiai képletből számos tényezőt, amelyeknek komoly szerepük van a konfliktus megoldhatatlanságában.

A térség muszlim-arab népeinek emlékezetében a történelem arany lapjai az iszlám kezdetétől a nagyszerű hódításokon át a nyugati hatalmak általi legyőzettetésig tartanak. A nyugati demokrácia, a maga eszmerendszerével, nem sajátja.

Izrael szerencsétlenségére az állam megalakulása egybeesik a brit-francia uralom felszámolásával, ami azt az érzést erősítette az arabokban, hogy itt maradt a nyugati hatalmak trójai falova, hiszen a cionizmus, mint ideológia és mint államalapítási program a nyugati gondolkodáshoz köthető.

Uzi Rabi szerint tehát nem vallási hanem kulturális különbség az, ami a konfliktus alapjául szolgál. Az „arab tavasz” pedig nem a demokratizálódás felé irányuló mozgás, hanem a térség legősibb identitáseleméhez, a törzsi hovatartozáshoz kapcsolódik.

Nyugati tévedések

A Nyugat továbbra is Szíriának, Iraknak, Líbiának nevezi ezeket a térségeket, mert nincs más, számára érthető meghatározás. 20. századi térképeket használ az átalakuló 21. századiak helyett.

A Közel-Kelet bukott államai szétesve, elkülönülő etnikumok, vallási csoportok területeit rajzolják a térképre, mert ezen a vidéken a nagycsalád, a törzs, a vallás előbbre való, mint az állam, különösképpen azért, mert azt az államot a nyugati eszmék ültették az itt lakók nyakára.

A Nyugat továbbra is a demokratikus állam eszméjével keres megoldásokat, amiben benne van az a gesztus, miszerint a demokrácia fejlettebb a törzsi társadalmaknál – na ez az, ami ellen a Levante tiltakozik.

Amikor a Nyugat a különböző kultúrákat elnyomva univerzálissá akarja tenni a maga világát, holott a megértés alapja az lehetne, ha hajlandó lenne megismerni a levantin világképet.

Izraeli zászlók. Kép: EPA

A professzor tarthatatlannak véli azt az helyzetet, hogy míg az izraeli arabok tökéletesen beszélnek héberül az egyetemeken, a zsidó hallgatók közül csak kevesen tudnak arabul, perzsául, törökül. A nem tudás pedig már biztonságpolitikai tényező is a 21. században, ahol a „harcmezőn” nem tankok küzdenek egymással.

Izrael számára elsődlegesen, de a nyugati civilizáció számára is fontos, hogy a saját biztonságuk feletti ellenőrzést nem adják ki a kezünkből.

Mély törésvonalak

A helyzet furcsasága, hogy míg a hatnapos háború előtt, Izrael ellenséges szomszédok gyűrűjében, sokszor tanácstalanul egyedül volt, fél évszázad elteltével, ha hivatalosan-nyilvánosan nem is, a felszín alatt számos arab országgal azonos érdekek mentén szövetséges. Egyiptommal a Muszlim Testvérek fundamentalista mozgalma ellen, amely a Hamászt is létrehozta, Szaúd-Arábiával és az Öböl-államokkal Irán ellen.

Amit a Sykes-Picot egyezményben és az ennek nyomán kialakított országok esetében a nyugati nagyhatalmak figyelmen kívül hagytak, hogy a Közel-Keleten az egyes etnikumok, vallási csoportok között olyan mély törésvonalak vannak, hogy azt még az iszlám sem volt képes az áhított ummává (iszlám néppé) formálni, nemhogy az ellenségként kezelt Nyugat “jóindulata”. A britek nagyképűen meg akarták tanítani az irakiaknak, hogyan lehet együtt élni kurdoknak és araboknak, szunnitáknak és síitáknak, jazidiknek és mandeusoknak. Nem jött össze…

A tanulságokat Izraelnek és a Nyugatnak egyaránt le kell vonnia. Izrael szerepe sokkal jelentősebb lehet, mint amit jelenleg tulajdonítanak neki, éppen a maga kulturális híd mivoltában.

A Nyugatnak tudomásul kell venni, hogy nem lehet megérteni a Levante gondolkodásmódját a nyugati fogalomrendszeren belül. A tudatlanság szülte ostoba döntések fokozták a tüzet a Közel-Keleten. Milliónyi halott, több milliónyi menekült, akik Európába szeretnének jutni… a problémát már nem lehet szép szavak bunkerébe temetni. A bevándorlók asszimilációjáról szóló európai elképzelés sem jött be, ideje tehát az őszinte beszédnek.

A katasztrófa, mint konszenzus

Az előadás utolsó negyedében erős áthallást vélek felfedezni az elmúlt hét eseményeire, azzal együtt, hogy két évvel ezelőtt hangzott el: a baloldal azt mondja, ha nem vonul ki Izrael a vitatott területekről (Júdea és Szamária), az katasztrófát hoz a zsidó államra. A jobboldal azt mondja, ha Izrael kivonul, az katasztrófát hoz az országra.

Vagyis csak abban értenek egyet, hogy katasztrófa lesz, de párbeszéd a két pólus képviselői között nincs – és ez valóban katasztrófához vezethet, ahogy az ideológiai ellentétek a Közel-Keleten katasztrófához vezettek.

Csak az egymás szempontjai iránti megértéssel folytatott párbeszéd hozhat békét először a különböző izraeli álláspontok között, hogy aztán az együttes fellépés hozzon eredményt a palesztinokkal való megbékélésben.

Azok a tárgyalások, amelyek során valamelyik fél, legyen bármennyire igaznak vélt az álláspontja, makacsul ragaszkodik hozzá, romlásba viszik az országot. Csak az egymás iránti kölcsönös tisztelet és megértés hozhat működőképes kompromisszumokat.

A professzor még példát is hozott a haredi és az arab fiatalok katonai szolgálatával kapcsolatban: „nem kell egy haredit beültetni a tankba egy lány mellé, és az arabokat sem kényszeríteném harci alakulatba – lehet hasznos polgára az országnak, ha a saját kulturális környezetén belül szolgálja a közös célokat, jobbá tenni az életet mindannyiunk számára.”

Robert C. Castel: Miért nincs béke az olajfák alatt?

Egy stabil modus vivendi Ciszjordánia arab lakosságával csak a törzsi szintre építve hozható létre.