Robert C. Castel: Miért nincs béke az olajfák alatt?

A palesztinoknak állandó háborúban kell állniuk velünk ahhoz, hogy békét tudjanak kötni. Béke nem lesz, ameddig a bűnt hibával tetézzük, és tovább ragaszkodunk a múlt káros axiómáihoz.

Hogy miért nincs béke az olajfák alatt? Ezt a kérdést számtalanszor feltették már, és a rá adott válaszok ritkán emelkedtek túl a vádak és a viszontvádak szintjén. Megoldás persze nincs. A százéves háború pedig vígan folytatódik, csak éppen a neve változott meg békefolyamatra. A kérdés manapság, az izraeli választások célegyenesében, különösen aktuális. A rá adott válasz dönti el, minden más szempontot felülírva, hogy kire szavazunk. És főleg kire nem.

A tét mindenesetre ugyanaz: Izrael jövője, esetleg túlélése. Közhely? Egy olyan világban, ahol a józan ész sokszor felforgatásnak minősül, nem lehet eleget ismételni a magától értetődő dolgokat.

Dennis Ross mondta egyszer egy gyenge pillanatában, hogy amikor egy politikus úgy gondolja, megvan a kulcsa a Nagy Kérdés megoldásához, akkor itt az ideje, hogy bejöjjön két markos ápoló, és ráhúzzák a kényszerzubbonyt. Mivel nem vagyok politikus, különösebb kockázat nélkül futhatok neki a dolognak.

Mielőtt belekezdek, egy fontos szolgálati közlemény. Minden amit itt kifejtek, a realista külpolitika perspektívájából íródott. Aki itt jogokat, elnyomottakat, igazságot, egyenlőséget stb. akar látni, az keresse meg az ápolókat.

A baj az axiómával van

Az, amit némi iróniával békefolyamatnak nevezünk, idestova negyed évszázada tart. Elég hosszú idő ahhoz, hogy eltűnődjünk azon, amit Einstein az őrület definíciójáról mondott. Ha 25 éven át ugyanazt a dolgot újra és újra megpróbáltuk, és még mindig nem kerültünk közelebb a kívánt eredményhez, akkor talán időszerű lenne megkérdőjeleznünk az axiómát, amire a békefolyamat épült.

Hogy mi ez az axióma? Az, hogy a palesztinok egy nép, egy nemzet. Mint a franciák meg a németek, mint az írek meg az angolok. A béke egy lehetséges állapot a nemzetek között, még akkor is, ha azok hosszú évszázadokon át harcoltak egymás ellen. A feladat csupán megtalálni a megfelelő mechanizmust, ami a két ellenség érdekeit egymáshoz köti. Ettől a pillanattól kezdve minden a mechanizmus kérdése körül forgott.

Azóta eltelt huszonöt év, és mechanizmus sehol. A megélhetésszerű békecsinálgatókat kivéve minden épeszű emberben fel kell már merülnie a gondolatnak, hogy a baj nem a mechanizmusban, hanem magával az axiómával van.

Mi van, ha a palesztinok nem egy nyugati értelemben vett nemzet? Akkor a német-francia, angol-ír stb. analógia teljesen irreleváns? Milyen más analógiák vannak, amikkel dolgozni lehet? És egyáltalán, kik azok a palesztinok tulajdonképpen?

Nyilvánvaló, hogy itt egy olyan érvpárbajról van szó, aminek gyökeres-magvas hagyományai vannak, és amit nyilvánvalóan nem fogok itt és most eldönteni. De talán mégis megéri felszolgálni néhány kevésbé ismert adatot.

Palesztin megmozdulás Gázánál (fotó: MTI/EPA)

Az a törzsi, szektárius zimankó, amit a széplelkek Arab Tavasznak neveznek, a Sykes-Picot egyezmény által alapított mesterséges állam-konglomerátumok széthullásához vezetett. Ma már közhelynek számít a megállapítás, hogy ezeket a koloniális tákolmányokat csak a korrupt monarchiák és az azokat követő szekuláris diktátorok vaskeze tartotta egyben, és hogy nincs és nem is volt soha, szír, iraki, líbiai stb. nép vagy nemzet. Törzsek vannak, törzsszövetségek és rítusközösségek, és magasan felettük a pánarab etnikum.

Ha ez igaz a térségre általában, akkor miért pont a palesztinok képezzenek ez alól kivételt?

Törzsi demarkációs vonalak

Hogy a palesztin társadalom, hasonlóan a térség többi virtuális „nemzetéhez”, mennyire törzsi jellegű, arra számtalan példát lehetne felhozni. Helyszűke okán be kell érnünk hárommal.

1. Az 1948-as háború katonai temetői érdekes demográfiai adatokkal szolgálnak. Elenyésző azoknak az arab harcosoknak a száma, akik nem a saját falujuk illetve régiójuk közelében estek el. Nem látni hebroni családneveket a jaffói temetőkben, vagy galieai neveket a Negev sivatagban. Eltelt 70 év, és a lokálpatriotizmusnak ez a sajnálatosan militáns formája nem sokat változott.

A ciszjordániai terrortámadások jó része mind a mai napig inkább emlékeztet törzsi vendettákra, mintsem egy nemzeti ellenállási mozgalom tevékenységére.

2. A házasságkötési szokásokat vizsgálva nyilvánvalóvá válik, hogy úgy Ciszjordániában, mint az izraeli arabok között „illik” a törzsön, illetve a falun belül házasodni. Még a nagyobb városokban is, ahol több klán el egymás mellett, a társadalmi nyomás szigorúan fenntartja ezeket a demarkációs vonalakat.

3. Ami a politikai legitimitást illeti, hasonlóan a többi közel-keleti társadalomhoz, az egyetlen legitim hatalmi figura a klán, illetve a rítusközösség feje. Nem véletlen, hogy a Közel-Kelet legstabilabb országai a Perzsa-öböl menti törzsi királyságok, ahol az uralkodót rokoni szálak fűzik az alattvalókhoz. Ezzel szemben Ciszjordániában a beduinok nem szívesen viszik a Palesztin Hatóság bíróságai elé peres dolgaikat, inkább a saját törzsi bíróságuk ítélkezésében bíznak.

Nyugati ember számára azt is nehéz megérteni, hogy egy beduin pásztor a Hebron körüli hegyekben éppen olyan idegen, illegitim hatalomnak tekinti a Palesztin Hatóság potentátjait, mint előtte a jordán vagy az izraeli katonai kormányzatot.

Ugyanakkor hiba lenni azt gondolni, hogy a törzsi az egyetlen létező identitás. A többi közel-keleti társadalomhoz hasonlóan a palesztinban is többrétegű az identitás.

Identitás-rétegek

Az első és legfontosabb réteg a törzsi identitás. Valahányszor a modern állam törvényei, vagy akár a sária vallásos rendelkezései ütköznek a törzsi szokással, általában a törzsi szokás kerekedik felül.

A második réteg a rítusközösség, legyen az a szunnita vagy a síita iszlám, vagy a térség bármelyik másik vallása. Bizonyos kontextusban ez egy potens identitás, amint azt a politikai iszlám előretörésében látjuk. Ugyanakkor a törzsi kötődés jóval erősebb nála.

1948-ban Hitler muftija, Hadzs Amin el-Husszeini meghirdette a szent háborút a zsidók ellen, amihez a mandátum szunnita lakossága szinte egy emberként csatlakozott. Mindennek ellenére, amikor az El Heib törzs vezetői úgy döntöttek, hogy átállnak a zsidók oldalára, a törzsi lojalitás teljesen felülírta a vallásos ukázt.

Tény az, hogy 1500 év sem volt elég ahhoz, hogy az iszlám egy egységes nemzetet, egy ummát kovácsoljon a törzsekből.

A harmadik, leggyengébb identitás a nemzeti azonosulás a modern állammal. Ez egy kényelemes megoldást jelentett a keresztény és egyéb kisebbségek számára, akik nem tartoztak a törzsökhöz, és az iszlám köpenye alá sem fértek be. A mainstream szemében azonban a modern állam sohasem volt tartósan legitim. Ez a papírvékonyságú nemzeti identitás csak akkor vált érvényessé, amikor egy másik nemzet, rendszerint Izrael ellen kellett harcolni.

Az Olajfák hegye Jeruzsálemben (fotó: Wikipedia)

És éppen ebben rejlik a békefolyamat tragikus gyengesége. A mechanizmusok, amiket létrehozni próbáltunk, éppen arra az identitásra épülnek (a palesztin nemzeti tudatra), ami csak az Izraellel való konfliktus keretében nyer legitimitást. Példának okáért mekkora igazságtalanság szegény Mahmúd Abbásszal szemben, hogy azt várjuk el tőle: éppen ott kössön kompromisszumot, ahonnan legitimitásának szánalmas maradékait próbálja összekaparni.

Ennek a tragikus paradoxonnak az az egyenes következménye, hogy a palesztinoknak állandó háborúban kell állniuk velünk ahhoz, hogy békét tudjanak kötni.

Ezért nincs béke az olajfák alatt. És nem is lesz, ameddig — a talleyrandi fordulattal elve — a bűnt hibával tetézzük, és tovább ragaszkodunk a múlt káros axiómáihoz.

Hogy mi a megoldás?

A megoldás a történelmi perspektívában és a kortárs közel-keleti országok politikai berendezkedésében keresendő.

Izrael a történelme folyamán általában sikeresen játszotta ki a törzsi lapokat, és csúfos kudarcot vallott, amikor nemzetépítő hóbortokra ragadtatta magát. Az elsőre számos példa van az El-Heib átállásától a cserkeszek és a drúzok megnyerésén át a kurd szövetségig. Ezek a szövetségek hosszú évtizedeken át stabilnak bizonyultak. Az utóbbira két intő példa van. Az első a vegyes kimenetelű stratégiai kaland a libanoni maronitákkal. A második az oslói egyezmény.

A térség országai közül, mint már említettük, a konglomerátumok állandó széthullásban vannak. A Palesztin Hatóság tökéletesen beleillik ebbe a csoportba. Mesterséges határok, törzsek és rítusközösségek, valamint egy elnyomó és korrupt, Tunéziából importált diktatúra. Ezzel szemben a törzsi királyságok, főleg a Perzsa-öböl államai, sokkal stabilabbak és békésebbek. Azok is, amelyek rendelkeznek olajvagyonnal, és azok is, amelyek nem.

A következtetés eléggé kézenfekvő, főleg azok számára, akik többre becsülik a tapasztalatot az elméletnél:

egy stabil modus vivendi Ciszjordánia arab lakosságával csak a törzsi szintre építve hozható létre.

Le kéne ülni beszélni a palesztin városok törzsi vezetőivel, a Dzsabarikkal, a Bargutikkal, az Arikatokkal stb. Ki kéne választani egy régiót, talán Jerikót, ahol a sikernek a legnagyobb az esélye, és ott létrehozni egy mini-autonómiát, a szuverén állam összes jellemzőjével — az önálló külpolitikán és honvédelemen kívül. Egy prototípust, ahol a hatalom a helyi törzsi vezetők kezében van.

Ez jó alkalom kimutatni a nagyvonalúságunkat, hogy a másik félnek is megérje a dolog. Mikor az első prototípus működik, akkor létre kéne hozni a következőt, és így tovább, ameddig Ciszjordánia valamennyi városa és az azokat környező falvak nyolc mini-autonómiába szerveződnek.

Hogy hosszú távon milyen magasabb politikai konstrukció fog kialakulni Ciszjordánia arab-lakta részein? Majd elválik. Az egyik lehetőség a mini-autonómiák szövetsége. A másik egy konföderáció Jordániával és/vagy Gázával.

Mindehhez persze a Palesztin Hatóság csak útban van. A felszámolásához Izraelnek egyetlen egy dolgot kell csak tennie: nem csinálni semmit.

A közelgő interregnumot kihasználva a Hamász biztos megpróbálja majd kiterjeszteni a hatalmát Ciszjordániára, és izraeli támogatás nélkül a Palesztin Hatóság valószínűleg rövid idő alatt összeomlik majd.

Ígéretes autonómiák

Mahmúd Abbász távozását szinte szükségszerűen káosz követi majd, mivel kijelölt örököse nincsen. A kérdés csupán az, hogy milyen lesz az új stabilitás, ami ebből a káoszból ki fog kristályosodni.

• Az első lehetőség egy permanens bukott állami állapot. Ez mindenképpen elkerülendő, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy a politikai vákuum magába szívja a közeli és távoli hatalmakat.

• A második lehetőség hagyni, hogy a Hamász vegye át az uralmat, és stabilizálja a helyzetet. A gázai tapasztalat azt mutatja, hogy a Hamász vezetői fel tudnak kapaszkodni az elefántra, de uralni nem nagyon tudják. Ez sem tűnik tehát túl vonzó lehetőségnek.

• A harmadik opció Ciszjordánia teljes megszállása, status quo ante Oslo. Nem túl étvágygerjesztő ez sem.

• A negyedik és legígéretesebb lehetőség kihasználni a központi uralom széthullását a mini-autonómiák kialakítására.

Az arab lakosság önrendelkezésén túl ezzel a tervvel meg lehetne oldani a ciszjordániai kör négyszögesítését, azaz megtartani a stratégiailag nélkülözhetetlen területeket, a demográfiai ballaszt nélkül.

Kevéssé ismert tény, hogy a palesztin nagyvárosokat és a környező falvakat kivéve Ciszjordánia nagyjából üres terület. Ez a tény lehetővé teszi a mini-autonómiák közötti területek egy részének, különösen a Jordán völgyének az annektálását. Az ott lakó kisszámú arab lakosságnak teljes izraeli állampolgárságot kell biztosítani.

Túl az elfogadott narratívákon

Egy dolog biztos: a törzsi autonómiákon alapuló terv nem elegáns. Nincs kézfogás, nincs pázsit a Fehér Ház előtt, és nincs Nobel-békedíj. A tárgyalásokat nem európai fővárosokban fogják lefolytatni, hanem a tett színhelyén. Az izraeli tárgyalófelek nem egyetemi tanárok lesznek, akik hozzájuk hasonló értelmiségiekkel leülnek, hogy együtt megváltsák a világot, hanem a biztonsági erők szakemberei, akik a helyi szinten képesek konkrét kérdésekről tárgyalni.

Az is gyakorlatilag biztosított, hogy a „jó világ” mindent megtesz majd, hogy meghiúsítsa a tervet, amelyik nem felel meg az elfogadott narratíváknak.

Mint minden lépésnek a sakktáblán, ennek is megvannak a maga kockázatai. Például Izrael arab lakosai, a mini-autonómiák sikerein felbuzdulva, követelhetik majd a saját autonómiáikat Galileában és a többi, kisebbségek által lakott területeken. A mini-autonómiák összeomolhatnak a klánok közötti hatalmi harcokban, és átalakulhatnak mini-Libanonokká. Ezek mind valós veszélyek — de mi nem valós veszély a Közel-Keleten?

Elmúlt egy emberöltő a békefolyamat kezdete óta. Minden hibájával együtt, az oslói folyamat bátor volt és kreatív abban, hogy megoldást keressen egy száz éves problémára. A legnagyobb haszna talán abban rejlik: bebizonyította egy bizonyos útról, hogy az járhatatlan. Mindkét oldalon felnőtt egy új generáció

egy olyan orwelli világban, ahol a békefolyamat az alacsony intenzitású hadviselés eufemizmusa.

Tartozunk nekik és az utánuk jövő generációknak azzal, hogy megpróbálunk új kulcsokat reszelni a régi zárakhoz. Ehhez azonban nem elég a régi, rozsdás kulcsot kihajítani a történelem szemétdombjára. El kell kaparni jó mélyre, nehogy valaki lehajoljon érte, és elvigye reciklálni.

Csak így lesz egyszer majd béke az olajfák alatt.

A szerző Izraelben élő biztonságpolitikai szakértő.