Az ezredforduló számos baloldali izraeli számára a kételkedés és az önvizsgálat ideje volt.
Ben Dror Jamini (64) őszintén vall erről egyik előadásában: ő az Oslói egyezmény (1993) előtt békeaktivista volt, és mint ilyen, a megállapodást és az azt követő eseményeket intenzív figyelemmel kísérte. Már akkor feltűnt neki néhány furcsaság, de mint annyian, ő is nagyon szerette volna, hogy a békének valódi esélye legyen, így a figyelmeztető jeleket eleinte igyekezett elhessegetni.
2001-ben aztán sikeres ügyvédi praxisát hagyta ott azért, hogy az újságírás-kutatásnak szentelje életét. Sokéves munkája eredményét jelentette meg 2014-ben a Hazugságipar című könyvében, amely tényekkel alátámasztva elemzi az Izrael-ellenes sajtó hazugságait.
Irit Linor (57), elismert kortárs író, publicista, a népszerű „Utolsó szó” rádióműsor kitalálója és egyik műsorvezetője, szintén a politikai paletta baloldaláról indult fiatalon. 1998-ban Uri Orbach vallásos újságíróval végigvitatkoztak egy órát naponta a katonai adó délelőtti műsorában. Ő vitte a szekuláris, tel-avivi nő vonalat, míg Orbach a vallásos jeruzsálemi férfiét.
Az évek során a viták egyre szelídebbé váltak közöttük, sokkal több egyetértés volt érezhető. Lassan Irit Linor politikai nézetei egyre inkább a „józan többségét” képviselték, olyannyira, hogy 2002-ben komoly összetűzésbe került a baloldali Haaretz tulajdonosával az izraeli-arab konfliktus megítélését illetően.
Zvi Yehezkeli (48) korábban Arafat kedvenc izraeli újságírója volt, ma televíziós újságíró, aki tévésorozataival híresült el az utóbbi évtizedben, amelyeket nemcsak Izraelen belül és a Palesztin Hatóság (PA) területén, hanem a világ különböző pontjain forgat azzal a céllal, hogy megismertesse az arab világ, az iszlám igazi arcát, belülről.
Kitűnő arabtudásán kívül a közel-keleti viselkedés alapos elemzésével jutott el arra a szintre, hogy forgatásai során képes legyen kiadni magát hívő muszlimnak, így olyan információkhoz jutott, amelyeket más újságírók képtelenek voltak megszerezni. Yehezkeli is szekuláris, hedonista izraeliként kezdte pályafutását, de párhuzamosan azzal, ahogy egyre mélyebbre ásott a Közel-Kelet kultúrájában, egyre inkább megszilárdult saját, zsidó identitása. Ez a tény nemhogy akadályozta, sokkal inkább segítette megérteni az arab mentalitást.
Professzor Arie Eldád (68) plasztikai sebész, aki évtizedeken keresztül kezelt katonai sérülteket, mint hivatásos katona, mielőtt akadémiai és politikai pályára adta a fejét. Revizionista-cionista családban nőtt fel, publicisztikai munkáiban, előadásaiban a „békefolyamat” tévedéseire hívja fel a figyelmet, amelyeket alapvetően annak tulajdonít, hogy az arab-izraeli konfliktus diagnózisa téves: nem területi viszályról van szó, hanem ideológiairól.
Dr Gay Bechor (57) jogász-történész, közel-keleti szakértő, a G-planet internetes portál tulajdonosa, aki 2006-ban azért indította el a saját platformját, mert felháborította a hivatásos újságírók tájékozatlansága, a tények és a történelmi távlatok hiánya írásaikból. Egy szintén baloldalról a józan középhez jutó tv-műsorvezető, Avri Gilád, rendszeresen hívja őt reggeli műsorába, hogy a télbe fordult arab tavasz bonyolult viszonyait érthetővé tegye az izraeli nézők számára.
Dr Mordechai Keidar (66) a Bar Ilan egyetem tanára, közel-kelet szakértő, aki gimnáziumi tanárának köszönheti, hogy már fiatalon, intenzíven tanult arabul, és nemcsak a nyelvet, hanem a kultúra, az iszlám vallás minden jellegzetességét magába szívta, mielőtt megfogalmazta markáns mondandóját az arab-izraeli konfliktusról és a kibontakozás lehetséges módjáról.
Nemcsak a gyógymód, de a diagnózis is hibás
Ezek az emberek segítettek nekem abban, hogy a meghiúsult Barak-Arafat megállapodás és a második intifáda véres állomásai közepette magam is átértékeljem a véleményemet a béke esélyét illetően. Már húsz éve éltem Izraelben és még mindig mantráztam a baloldal békevágyát az azonnali békéről, tüntettem a Négy Anya mozgalommal a libanoni kivonulásért és támogattam a gázai telepek kiürítését is még 2005-ben… vittem magammal az európai, humanista gondolkodást, és hittem a kompromisszumos megoldások békéhez vezető útjában.
De ahogy Arie Eldád professzor állítja, lassan rá kellett jönnöm, hogy nemcsak a gyógymód, de a diagnózis is hibás: mivel nem területi viszály a konfliktus alapja, semmilyen területi engedmény nem vezet békéhez.
Dr Mordechai Keidar a térség szociológiai, geopolitikai és az iszlámról szóló előadásai győztek meg végképp arról, hogy a ha békét akarunk Izraelben, akkor
előbb alaposan meg kell ismerni az arab gondolkodás alapjait, a történelmet és a Koránt. Ezek nélkül vaksötét szobában tapogatózunk, ahol az európai gondolkodás fabatkát nem ér.
A Közel-Keletet két alapvető dolog jellemzi mind a mai napig: a törzsi társadalom szoros köteléke és az iszlám politikai vonulata.
A sivatag nehéz terep, az itt élő emberek bizalmi bázisa a nagycsalád, az egy apától származott nemzedékek sora. További rokoni köteléken alapuló egység a törzs, amely területileg is egy tömbben él hosszú időn keresztül.
A tradicionális közel-keleti népesség három nagy csoportra oszlott: a beduik, akik vándoroltak a sivatagban, nevük is az arab bádia (sivatag) szóból ered. Tevék és kecskék tenyésztéséből éltek, némely törzsek lovakat is tartottak. A másik csoport a falahok, a földművelők, akik kisebb falvakban éltek. A harmadik pedig a kereskedők, akiknek a város a lakóhelye, és rendszeresen úton voltak a karavánjaikkal. Bár ezek a csoportok bizonyos üzleti kapcsolatban voltak egymással, a bizalmatlanság és az ellenségeskedés legalább annyira jellemző volt a kapcsolatukra.
Dr. Keidar érzékletesen írja le előadásaiban azt a törzsi társadalmat, amelyben még szó sincs a kompromisszumos megegyezésre, mert a klimatikus viszonyok, a vízhiány, a nehéz megélhetés csak a Te (Ti) vagy Én (Mi) kizárólagosságát ismeri. Az életben-maradáshoz szükséges állandó küzdelem erőszakos magatartást nevelt az itteni emberekbe évezredeken keresztül.
Értsük meg az iszlámot
A XX. században sem az európai gyarmatosítók által kijelölt országhatárok, sem a térség olaj-gazdagsága nem hozott alapvető szociológia változást törzsi társadalomban. Dr. Keidar szerint az identitást nem az ország, hanem a törzs, a vallás és az etnikum határozza meg, mégpedig ebben a sorrendben.
Az Európában szokásos nemzeti jelképek, mint a zászló, himnusz, pénz, bélyegek, stb. csupán szépségtapaszok egy nem létező nép képén, mert az identitást valójában a házasodási szokások határozzák meg. Az, hogy egy apa kihez adja a lányát. Ne tévesszen meg senkit, ha egy férfi európai nőt vesz magához első, második, vagy negyedik feleségként…
A hetedik században a térségben az iszlám vallás nyert egyre nagyobb teret, amely politikai célja kezdettől a hódítás.
Az iszlám a közhiedelemmel ellentétben nem a béke vallása, hanem a behódolásé, nem titkolt célja az egész világot iszlamizálni.
Útmutatást maga a Korán ad.
Mohamed a Kurajs törzs tagjaként született Mekkában. Ez a törzs uralta a várost, őrizte a Kábát, a benne lévő fekete követ, amelyet évszázadok óta szentként tiszteltek az arabok. Negyvenéves koráig Mohamed kereskedőként járta a környéket, megismerkedett az ott élő zsidó, keresztény törzsek hitvilágával, szokásaikkal. 610-ben kezdi hirdetni az új egyistenhitet, amelyhez azonban 12 év alatt csak nagyon kevés követőt tud felsorakoztatni, ám kivívja a mekkaiak haragját, ezért 622-ben kénytelen elmenekülni szülővárosából Medinába.
Itt nagy megbecsülésre tesz szert bölcs döntéseivel, ahogy a nagycsaládok közti viszályokat rendezi, pártatlanul. Hívei száma jelentősen megnő, és ez 628-ban elég önbizalmat ad neki ahhoz, hogy Mekka ellen induljon. Csakhogy a mekkaiak felkészültek az összecsapásra, és a két tábor harcosai Hudajbija alatt találkoznak. Mohamed gyorsan felméri, hogy a harc csapatai pusztulását okozza, ezért 10 éves békét köt a mekkaiakkal. Ez a Hudajbija-szerződés, amely a politikai iszlám számára hívószó.
Ugyanis, amint a mekkaiak ébersége csillapodott, kereskedők lévén az üzleteik felé fordult a figyelmük, alig két évvel a szerződés megkötése után, Mohamed seregei megtámadták Mekkát. Az ellenállókat lemészárolták, a várost erőszakkal iszlamizálták, a Kábát megtisztították a pogány istenektől.
A béke két évében Mohamed jelentősen megnövelte katonai erejét. Szövetségeseket keresett a Medina környéki zsidó törzsek között, rá akarta venni őket, hogy térjenek iszlám hitre, még egy időre az imádkozás irányát is Jeruzsálem felé vette, azonban a zsidók makacsul ragaszkodtak a saját hitükhöz.
Khaibar oázis zsidó törzséből kevesen élték túl a hódítást, bár az iszlám törvénykezés szerint a Könyv népe, a zsidók és a keresztények kivételezett helyzetben vannak: amennyiben megfizetik a dzsizját (a fejadót), alattvalókként élhetnek muszlimok által uralt területen. Izrael kódolt neve a radikális iszlám mai hívei körében Khaibar – önálló, öntudatos közösségként semmi keresnivalója nincs az iszlám szent földjén, még akkor sem, ha néhány zsidót hajlandók alattvalókként megtűrni.
Csendes dzsihád
A hitetlenek megtérítésére indított hadjáratok átmenetileg egyesítették az egymással harcoló arab törzseket, a szabad rablás pedig korábban nem látott gazdagságot teremtett számukra.
Az iszlám nem azért jött létre, hogy a korábbi vallásokkal békésen együtt éljen, hanem arra, hogy mint az egyetlen igaz hit, azokat behódolásra kényszerítse.
A szent hadjárat a hitetlenek ellen, a dzsihád, koronként és területenként más és más formát ölthet, attól függően, hogy éppen mi az eredményes módszer. A középkori területszerző hadjáratoknál és a korunkban sokhelyütt felbukkanó iszlamista terrornál olykor eredményesebb a csendes dzsihád, a Dawah, a meggyőzés, a térítés.
Erről forgatott filmsorozatot legutóbb Zvi Yehezkeli Európában, Skandináviában és az USA-ban. A nyugati demokráciák liberalizmusát, vallásgyakorlási szabadságát kihasználva térítik elsősorban vissza azokat a muszlimokat, akik a jólét, a szabadság reményében kerültek ezekbe az országokba, de sikeres munkát végeznek az identitásukban bizonytalan nyugatiakkal is.
„Két módja van ledönteni a fát – vallják a dokumentumfilmben a fiatal muszlimok Németországban – fejszével vagy féreggel. A fejsze, az ISIS nem ment, a féreg fogja elpusztítani, belülről. Szépen, lassan…”
Bár az iszlámnak ma közel kétmilliárd követője van a Földön, a belső harcok Mohamed halála után azonnal elkezdődtek. Az iszlám két fő ága a szunniták (88%) és síiták (10%), ezek mellett még számos irányzat alakult ki. Köztük vannak olyanok, amelyek a Korán békés olvasatában hisznek, és a politikai iszlámtól elkülönültek. Mint például az Omán területén élő abaditák, de említhetjük a XIX. században, Indiában kialakult mozgalmat az ahmadijjat is, amelynek a világon mintegy 35 millió követője van.
A Közel-Keleten azonban a belső harcok mind a törzsi társadalmon, mind az iszlámon belül tovább folytak, legfeljebb moderáltan, az Oszmán Birodalom keretében az első világháború végéig, majd azt követően a gyarmatosítók által létrehozott országok hatalmi rendszerei által elnyomottan. A Nyugat értetlenségére jellemzően „arab tavasznak” kikiáltott lázadás-sorozat ugyan elsodorta a korábbi diktátorokat, de a demokrácia halvány reménye is szertefoszlott a vallási és törzsi ellentétek felszínre-jövetelével.
Nem ez a béke akadálya
Azok számára, akik nem ragaszkodtak rögeszmésen a tételhez, hogy a világbéke akadálya az arab-izraeli konfliktus, nyilvánvalóvá vált az elmúlt években, hogy a probléma egész másutt van, hiszen Izrael a terrorfenyegetettség ellenére ma a béke szigete a lángoló Közel-Keleten.
Az is kiderült az elmúlt negyven évben, hogy a területi engedmények a legjobb esetben is csak bizonytalan időtartamú tűzszünetet eredményeztek — Egyiptom és Jordánia esetében, rosszabb esetben az ellenség csak közelebb került, hogy nagyobb károkat okozzon –, az oslói egyezmény alapján beengedett Fatah terroristák akcióztak, a 2005-ös gázai kivonulás után pedig megerősödött a Hamasz-aktivitás. A libanoni háború egyoldalú, izraeli kivonulással való megoldása is újabb és újabb fordulókat hozott, hol rakéták, hol terroralagutak formájában.
Az utóbbi időben sokszor jut eszembe az iraki-zsidó barátom mondása:
„Kétségtelen, Ti, askenázik teremtettétek meg az országot, de mi, a hamizrachim (keleti zsidók) fogjuk megtartani.”
Begin, Rabin, Peresz, Saron békeakarata a semmibe vész a levantei érdekek szövevényében. Ide olyan politikus kell, aki érti az arab viselkedési mechanizmust, mely szerint a béke záloga, hogy Izrael olyan erős legyen mind gazdaságilag, mind katonailag, hogy ne legyen érdemes kikezdeni vele. Az „arab tavasz” során megtámadott izraeli követség, a Sinai-félszigeten gyarapodó egyiptomi, harci alakulatok, vagy a jordán király által visszakövetelt területek mind arra utalnak, hogy a megkötött szerződések hudajbija tipusúak. Addig érvényesek, amíg az ellenség Izraelt legyőzhetetlennek tartja.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.