Az EP-választás ezúttal a zsidóság biztonságáról is szól

A legtöbb párt Európa-víziójára koncentrált a választás során, immár nem csak a jobboldal beszél arról, hogy a kontinens hosszú távú irányvonalát határozzuk meg most vasárnap. Ezúttal valóban sorskérdésekről szavazunk, és a zsidóságnak is meg kell fontolnia, milyen Európában látja a jövőjet — ha egyáltalán még látja azt.

Az eddigi EP-választások nem voltak különösebben nagy súlyú események, és talán kevesen jósolták volna meg, hogy mekkora aktivitást fog kiváltani kontinens-szerte a mostani választás. Ennek köze lehet azokhoz az eseményekhez, melyek a legutóbbi választások óta történtek: a Brexit, a migrációs válság, az Európát sújtó terrorhullám, Donald Trump megválasztása — csak hogy a legfontosabb sokk-élményekből felsoroljunk néhányat.

És akkor még nem beszéltünk a lassú, kevéssé látható — és főleg az álmos, lassan mozgó Kelet-Európa előtt rejtve maradó — folyamatokról. Európa „fejlettebb” országait komoly társadalmi feszültségek kínozzák, olyan diskurzusok indultak meg, melyek akár még az ezredforduló idején is a szélsőjobboldali zuglapok rovataiba voltak száműzve.

Az orrunk előtt esik szét Fukuyama jóslata, Európa komoly változásokon megy át, és minderre határozottan fókuszálni kell, ha az európai zsidóság jövőjét is fontosnak tartjuk.

Ismert tény, hogy az európai zsidóság a második világháború óta elsősorban a baloldalhoz húzott. Ennek történelmi okai voltak, és máig nagyon erős kötődések ezek: a szocialista mozgalom keblén érezhették azt a túlélők és a túlélők leszármazottjai, hogy biztonságban vannak a még nagyon is friss emlékű rémségek okozóitól.

Ezért cserébe sokan akár a cionizmussal, de még a judaizmussal is hajlandóak voltak szakítani, csak hogy megfeleljenek internacionalista, vallástalan szövetségeiseiknek. A Szovjetunió szétesését követően ez elsősorban a diadalmasnak tűnő liberalizmusba vetett hitet jelentette: csakhogy ugyanez a „liberalizmus” volt az, amely a nyílt határok és a tömeges bevándorlás jelenségét is Európára szabadította.

Antiszemitizmus-ellenes tüntetés Berlinben 2018 áprilisában, miután egy szír férfi megtámadott egy izraeli arabot, amiért az kipát viselt. Fotó: MTI/EPA

Mindössze a legszélsőségesebben progresszív orgánumok hallgatják el azt, amit a tömeges bevándorlás a nyugati zsidóság számára jelent. Az ember még akkor is találkozik a meggyilkolt francia, megvert brit vagy megkéselt svéd zsidók történetével, ha csupán fősodratú vagy zsidó lapokat olvas.

Voltaképpen a migráció árnyoldalaival a legtöbbet a jobboldali sajtó mellett a zsidó média foglalkozik: ennek oka, hogy

az antiszemita atrocitások száma Európa-szerte hosszú évek óta nem látott csúcson van, s az erőszakos atrocitások aránya kiemelt mértékben nőtt meg. Ahogyan arra az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének tavaly év végi jelentése is utalt: a támadások többségéért a megkérdezett zsidók szerint muszlimok voltak a felelősek.

Mindez még nem adna önmagában okot arra, hogy a zsidóság elpártoljon a baloldaltól. Elvégre vannak olyan baloldali politikusok — mint Frans Timmermans –, akik továbbra is támogatásukról biztosítják a zsidóságot. Ezt azonban egy újdonsült, irracionális gyűlölethullám kíséri az európai baloldalon, melynek csak részben van köze a szocializmus hagyományos cionizmus-ellenességéhez.

Hogy a brit baloldal régóta nem szereti Izraelt — ezt tudtuk. De hogy a hagyományosan legnagyobb brit ellenzéki erő vezetője egy nyíltan terroristákat méltató, egyértelműen antiszemitákkal kokettáló, betegesen Izrael-gyűlölő egyén legyen — erre még nem volt példa. A holland baloldal üdvöskéit egyenesen a Hamász méltatta nemrég, ám a szerelem kölcsönös: az idehaza is hírhedtté vált Judith Sargentini volt az, aki „be akarta vonni” Gázát — azaz a Hamászt — a „békefolyamatba”.

Miféle „progresszív” baloldal az, amelyik zsidók gyilkosaival, nők elnyomóival és melegek megkövezőivel ültetné egy asztalhoz a Közel-Kelet egyetlen demokráciáját?

A radikális iszlamizmus és az anticionista baloldal szentségtelen szövetsége, úgy néz ki, eddig még csak az Egyesült Királyságban terelte a jobboldal felé a zsidókat: a 2017-es brit parlamenti választáson egyetlen más vallási csoport sem szavazott olyan mértékben jobbra, mint a zsidók. (És egyetlen más vallási csoport sem szavazott olyan mértékben balra, mint a muszlimok). Kérdéses, hogy más nyugat-európai országokban is tapasztalható lesz-e ilyen változás a közeljövőben.

Zsidó férfi szemlélődik egy vandálok által megrongált francia-zsidó temetőben 2019 februárjában. Fotó: MTI/EPA

Kelet-Európában egyelőre más a helyzet: itt a migráció első látásra nem tűnhet akut veszélynek, noha tavaly már Magyarországon is feljegyeztek olyan antiszemita esetet, melynek elkövetője egy palesztin bevándorló volt. Kelet-Európában az antiszemita atrocitások — már amennyi egyáltalán van — nem idegenektől érkeznek, maga az antiszemitizmus pedig alkalmanként állami szinten is képviselt dolog. (Elég Lengyelországra tekinteni, ahol az Izraellel való konfrontálódás láthatóan célzott politikai lépésnek számít).

A legtöbb kelet-európai országban szerencsére ilyen jelenséggel nem kell megküzdeni, és van rá némi esély, hogy a lengyel választásokat követően az izraeli-lengyel viszony is normalizálódni fog. Ám éppen, mivel a kevés kelet-európai atrocitás a jobboldalhoz köthető, s mivel nincsenek bevándorló tömegek, amelyektől sürgősen meg kéne védeni a zsidóságot, nehezebb is a jobboldalnak a zsidóság megmentőjeként fellépnie.

Az egyetlen alkalmazható kommunikációs elem az Izrael melletti kiállás ezen kormányok részéről: csakhogy a V4-vízióval erősen szembemenő Emmanuel Macron is kiállt Izrael mellett, és a poszt-szocialista zsidóságot amúgy sem izgatja különösképpen a cionizmus.

Ez a választás mégis két merőben eltérő Európa-képről szól. Az egyiket nevezhetjük a balliberális víziónak: itt a kisebbségeket szigorú retorikai rácsok mögött óvják, ám a cellák között nincsenek falak. Ha a védett kedvencek felfalják egymást — azaz, hogy a legerősebb felfalja az összes többit –, az őrök egykedvűen szotyizva figyelik az eredményt.

Itt nincsenek problémák a holokauszt-emlékezéssel, szép szlogenek hangzanak el a sajtószabadságról, az átláthatóságról és az emberi jogokról, ám ugyanezek az érvek egyetlen szempillantás alatt Izrael ellen is fordíthatóak Nakba-, katonai cenzúra-, Netanjahu- és „megszállás”-ügyben.

A nyugati progresszívek annyira jófejek, hogy még az állatok jogaira is ügyelnek. De mi történik, amikor ennek örömére a kóservágást is betiltják? Ha valaki csak a baloldali és liberális szempontokat tartja szem előtt, akkor kétségkívül „beáldozhatóak” ezek a dolgok a lelki békéért. De vajon a külvilág is csak „balliberális egyénekként” tekint az Izraellel vagy a hagyománnyal közösséget nem vállaló zsidókra — vagy zsidókként, akik éppen balliberálisnak mondják magukat?

A másik Európa-képet nevezzük populista víziónak: itt mindent ki lehet mondani, még a zsidó-, meleg- és szőke nő-viccek is beleférnek. Itt a faragatlan vidéki emberek nem haboznak zsidóként azonosítani egy zsidót, és könnyen megtörténhet, hogy a holokausztról sem azt gondolják, amit a legfrissebb nemzetközi szakirodalom állít. Arcátlanul olvasnak Wass Albertet Spiró György helyett, és a legkevésbé sem látnak problémát azzal, ha egy zsidó származású spekuláns ellen országos szintű kampány indul.

Azonban antiszemita támadások sem fenyegetik a közösséget, a progresszív anticionizmus — eltekintve egy belvárosi egyetem radikális diákjaitól és egy magát az ’50-es évekbe képzelő portáltól — hírből sem ismert, nem hogy állami politikát meghatározó tényező lenne, és a kóser vágást vagy a körülmetélést sem fogják egyhamar betiltani.

E közül a kettő közül lehet választani.

Egyik sem ideális, de a zsidó történelem a diaszpórában a legritkább esetben szól arról, hogy a zsidóság dönti el, milyen körülmények között szeretne élni.

Van egy ország, ahol persze a zsidóság diktál: ezt Izraelnek hívják. Aki nem ott él, annak maradnak a kellemetlen döntések — ezúttal éppen Európával és az európai zsidóság jövőjével kapcsolatban.