Még idén felbomlik az Európai Unió

A — jelen állás szerint kaotikus — Brexittel és a jobboldali populisták várható megerősödésével az EP-választásokon az EU annyira ismeretlen vizekre evez, hogy szinte bármi előfordulhat.

Valahogy nem találja az európai politikai fősodorhoz tartozó elit azt a hangot, amivel meg lehetne szólítani az uniós átlagpolgárt. A baloldal már-már szánalmas, hogy mennyire nem érti a világot, a jobbközép (értsd alatta az Európai Néppártot, az EPP-t) pedig éppen szakadófélben, de minimum válságban van pont amiatt, hogy nem tud mit kezdeni a jobboldali populizmus térnyerésével.

Az évtizedeken át hajtogatott, berögzült válaszok (demokrácia, jogállamiság, szociális biztonság, európai összefogás) mintha már nem lennének elegendőek ahhoz, hogy az uniós polgárok megmaradjanak ennek a hajónak a fedélzetén.

Valami frissre, valami újra, valami praktikusabbra vágynak, mint a sokszor fellengzős és megfoghatatlan eszmék.

A radikális jobboldali pártok közérthetőbb, földhöz ragadtabb válaszokat kínálnak például a bevándorlás problémájára.

Ezek a formációk az utóbbi tíz évben folyamatosan erősödtek, az azonban vízválasztóvá teheti a május végére kiírt voksolást, hogy most először megrendíthetik az Európai Parlamentben eddig domináló centrista csoportok uralmát.

Jönnek a populisták

A legfrissebb felmérések ezt egyértelműen alátámasztják. A Bild német lap által nemrég nyilvánosságra hozott közvéleménykutatás alapján a Nemzet és Szabadság Európája csoport (ENF) csaknem megduplázza majd a képviselői helyeinek számát az európai parlamenti választásokon.

A hat vizsgált uniós tagországból háromban várhatóan a jobboldali euroszkeptikus pártok nyerik a voksolást: Franciaországban Marine Le Pen Nemzeti Gyűlése (egykor Nemzeti Front) a szavazatok 23 százalékára számíthat, Matteo Salvini Ligája Olaszországban 33-ra, Lengyelországban pedig Jaroslaw Kaczynski kormányzó Jog és Igazságosság Pártja (PiS) 42 százalékot zsebelhet be (ők nem tagjai az ENF-nek).

Geert Wilders és Marine Le Pen (fotó: Európai Parlament)

A bevándorlás-ellenes Alternatíva Németországnak (AfD), amely sorra tarolt a német tartományi választásokon, 12 százalékra számíthat, és ezzel középpárttá léphet elő egy nagy tagországban, a spanyol Vox-hoz hasonlóan.

Ezzel párhuzamosan az EPP, amely a legnépesebb frakcióval rendelkezik az EP-ben, elveszíthet 43 mandátumot. A második legnagyobb erőt képező Szociálisták és Demokraták Progresszív Szövetsége (S&P) pedig ennél is többet: 45-öt bukhat, ráadásul már eleve kisebb a frakciójuk. Ezzel alighanem vége a „nagykoalíciónak” (jelenleg a két legnagyobb frakció a 751 tagú EP mandátumainak 54 százalékát birtokolja). Csak mellesleg: a liberálisok (ALDE) közel ötven százalékkal növelhetik képviselőik számát.

Fontos fejlemény, hogy az Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR) jobboldali frakciója, amely jelenleg a harmadik legnagyobb az EP-ben, a Brexittel elveszíti az ugyancsak aktív brit konzervatívokat. Értelemszerűen távozik a UKIP is a maga frakciójából (Szabadság és Közvetlen Demokrácia Európája), ezzel pedig nyitva áll az út a jobboldali populisták sorainak átrendeződése és új vezetők feltűnése előtt.

Ennek előszele volt, hogy Matteo Salvini olasz kormányfőhelyettes nemrég Varsóban járt. A Kaczynskival folytatott tárgyalásain nagy valószínűséggel szóba került, hogy pártjaik új, közös frakciót alakíthatnának az EP-ben.

Közös nevező van bőven: euroszkepszis, elitellenesség, bevándorlás-ellenesség, a katolikus hagyományok tisztelete.

Salvini pártja jelenleg a szinte jelentéktelen ENF tagja. Ha viszont az EU egyik legnagyobb tagállamának második számú vezetőjeként egyesíteni tudja a frakciót az ECR-rel, az új formáció már a szocialisták babérjaira törhet.

Hogyan lép a Fidesz?

Az új, várhatóan mintegy kétszáz tagú frakció súlyát tovább növelheti, hogy több uniós tagállam kormányában is szerepelnek, sőt kormányfőket is adnak az olasz Giuseppe Conte és a lengyel Mateusz Morawieczki személyében.

Nem nehéz megjósolni, hogy ha a — valószínűleg halasztásra ítélt — Brexit valóban kaotikusan zajlik le, akkor az további szavazatokat hozhat a jobboldali populisták konyhájára. Arra is érdemes gondolni, hogy nagy történelmi változások oldalvizén történhetnek váratlan események is (például meglepő eredmény egy voksoláson).

Ennek a szabad szemmel jól látható trendnek a kontextusában érdemes figyelni az EPP-ben a Fidesz esetleges kizárásáról zajló vitákat. Orbán Viktor ugyanis általában figyel a változásokra, sőt többnyire igyekszik az élükre állni.

Nem tudni, mennyire ösztönösen, mennyire tudatosan, de a miniszterelnök azt akarja elérni, hogy a Néppárt valamiféle választ adjon a feljövőben lévő jobboldali populizmusra. Például úgy, hogy fogadja be a ma még renitensnek tartott formációkat, és változtasson azon, hogy mit lehet fősodornak tartani.

Lényegében borítékolni lehet, hogy ha az EPP nem lesz elég rugalmas, akkor a Fidesznek magának lesz kívül tágasabb, és Salviniékkal együtt (akit Orbán a hősének tart) valami nagy dobást próbálnak majd összehozni az európai politikai élet porondján. Orbán Viktor például már kinyilvánította a célját: búcsút mondani a liberális demokráciának és az 1968-as elitnek.

Nézetkülönbségek persze bőven vannak a radikális táboron belül. A lengyelek például oroszellenesek, míg

Salvini Putyin legnagyobb csodálói közé tartozik, és a legtöbb jobboldali populista pártot köztudomásúan a Kremlből finanszírozzák.

A nyugati populista pártok emellett mélyebben meggyökereztek bizonyos nyugati alapértékekben (demokrácia, piacgazdaság), mint például a Fidesz. Ráadásul a nacionalista pártok — pont azért, mert nacionalisták –, kevésbé hajlamosak a zökkenőmentes együttműködésre, mint internacionalistább társaik.

Matteo Salvini. Fotó: La Presse.

Alapjaiban rendülhet meg a mostani európai berendezkedés

A jobboldali populista tábort azonban erősítheti, hogy a jelenlegi elitnek, főleg a német-francia tengelynek, a kor kihívásaira csak egyetlen válasza van, ami Macronnak az európai választókhoz intézett, nemrég keltezett leveléből is kitűnik. A centristának tartott francia elnök, aki másfél éve már meghirdette a maga elképzeléseit az EU reformjáról, és aki az antipopulista, Európa-párti erők vezérének teinti magát, jól kitapintható módon „több Európával”, vagyis mélyebb integrációval képzeli el az előre haladást.

A német kormány részéről óvatos optimizmus volt a levélre a válasz, de ha hozzávesszük, hogy a német-francia együttműködést januárban új barátsági szerződéssel pecsételték meg, amelynek célja, hogy kikövezze az utat az uniós reformok (értsd: mélyebb integráció) előtt, akkor joggal lehet arra számítani, hogy a németek Macron elképzelései mellé állnak.

A mélyebb uniós integráció iránti törekvéssel szemben, vagyis hogy minél több felhatalmazás kerüljön át a nemzetállamoktól Brüsszelhez,

eddig az egyik legnagyobb féket a britek képezték. Ők most kikerülnek az útból.

Ott lesz viszont helyettük a megerősödő populista jobboldal, amely szintén nem kér a brüsszeli bürokratákból és a nemzetek feletti Európából.

A jobboldali populizmus megerősödése kihathat a tagállamokra is, amelyeknek a vezetői nehezebben tudnak majd megegyezni a fontos kérdésekben.

Mindez a brexittel (vagyis az egyik legerősebb uniós gazdaság távozásával) együtt, ami további teljesen váratlan eseményeket generálhat, alapjaiban rendítheti meg a mostani európai berendezkedést.

A több kisebb frakció miatt megbénulhat a tövényalkotási munka az Európai Parlamentben, ami megint csak oda vezethet, hogy új emberek veszik magukhoz a kezdeményezést szokatlan válaszokkal. Ráadásul az Európai Bizottság és az Európai Tanács élére is új vezetők kerülnek majd.

A változásoknak nem biztos, hogy itt vége szakad. Ha ugyanis az úgynevezett periféria országaiban tovább csökken az Európai Unióba vetett bizalom, és „divat” lesz azt a játékot játszani, hogy mindenért az EU a felelős, aztán a Brexit miatt másoknak is kedvük szottyan a kilépéshez, akkor a már meglévő uniós törésvonalak tovább mélyülhetnek, és a címben leírt megdöbbentő állítás akár még valósággá is válhat. Ha nem is idén, de a közeljövőben.

A szerző az ATV külpolitikai szerkesztője.