Itt a vége: a Fidesz nem néppártosodik tovább

Szóltam a klubnak, hogy szeretnék kilépni. Nem szeretnék olyan klubhoz tartozni, amely elfogad engem a tagjai között.” (Groucho Marx)

Aki akár csak kicsit is ismeri Orbán Viktort, mondjuk beszélt vele, vagy legalább volt már vele egy internacionáléban, az pontosan tudhatja, hogy van három dolog, ami elképzelhetetlen nála: a) „azonnal és végérvényesen” leállítja egy futó kampányát; b) bocsánatot kér bárkitől bármiért; c) hülyét csinál magából azzal, hogy meggondolja magát valamiben. Manfred Weber nem ostoba ember, tudja ő, hogy Orbán nem teljesíti a feltételeit, de azért csak megpróbálta. Nice try.

Márpedig ha az Európai Néppárt (EPP) frakcióvezetője és csúcsjelöltje (értsd: Angela Merkel) azt az ultimátumot intézi a magyar miniszterelnökhöz, hogy vonja vissza a Juncker-Soros plakátkampányt, kérjen elnézést az EPP pártjaitól, végül mégiscsak engedje működni a CEU-t Budapesten, akkor tudható: a Néppárt (értsd: Angela Merkel) elszánta magát a szakításra.

Természetesen nemcsak Orbán, de más politikus sem teljesítené ilyenformán ezeket a feltételeket, a politika egyszerűen nem így működik. A magyar miniszterelnök pedig pláne nem.

A „magyar kérdés” március 20-i megtárgyalása előtt persze a Fideszben is világosan látják, sőt, nyilván már a plakátkampány megkezdése előtt látták, hová vezet ez az út, úgyhogy megkezdték a hosszú elszakadást: ha a Néppártot nem lehet fideszesíteni, ők bizony nem fognak tovább néppártosodni.

Turbófokozatba kapcsol a Jobbikkal ellentétes irányú folyamat, megkezdődik a tapogatózás azok felé (Salvini, Le Pen), akiktől jobbra az ember már lezuhan a politikai térképről.

Azt persze nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a Néppárt is megéri a pénzünket. Nagyívű, európai elvek, magasztos eszmék és kicsinyes, opportunista számítgatások, a Fidesz szállította mandátummennyiség mérlegelgetése olyan folyékonyan csúszik egymásba hosszú évek óta, hogy választó legyen a talpán, aki érti, mit miért lépnek meg.

Orbán Viktor a Néppárt tavalyi, helsinki ülésén (Fotó: MTI)

A Néppárt lényegében nyolc éve asszisztál ahhoz, hogy egy jelentős tagszervezete szembemenjen számos alapelvével, korrupt, illiberális oligarchaállamot építsen ki, miközben képtelen volt arra, hogy alternatívát nyújtson az Orbán által keretezett migrációs narratívához. Az EU-mainstream részeként a Néppárt sem tudja a mai napig eldönteni, probléma vagy megoldás-e a migráció:

az elvtelenségből egyenesen következő morális dilemmázás, a tétlenség és a napi politikai számítás hiteltelenné tette. Ez nem javítja éppen a pozícióját, amikor Orbánnal szemben lépnie kell.

Vagy itt van például az az apróság, hogy miközben a migrációs biztos azt állítja, azért nem szerepel a hónap végi EU-csúcs programján a migrációs válság, mert annak kvázi vége, addig Manfred Weber kijelenti: a menekültkérdés a 2019-es választási év első számú témája, de olyannyira, hogy „pontosan tudni kell, ki tartózkodik az EU területén, ezért gondoskodni kell a külső határ ellenőrzéséről.” Teljesen logikus, hogy a Néppárt, valamint a többi uniós pártcsalád párhuzamos társadalmainak vegyes üzeneteiből a radikális jobboldali, részben Steve Bannon által felkészített nacionalista-populista pártok profitálnak majd.

A Néppártból való kizáráson, illetve a tagság felfüggesztésén túl Európa nemigen tud mit kezdeni azokkal, akik — számos rész- és féligazságot kimondva — szembemennek egy lehetséges, racionális európai menekültügyi konszenzus elfogadásával.

Természetesen nem a korlátlan befogadás a kirekesztés alternatívája, hanem a józan mérlegelés, az önvédelem,

a menekültek össze nem mosása a bevándorlókkal, az össze nem függő történések szétszálazása és elemzése, leginkább pedig valamiféle, nem a nemzeti identitás kárára történő európai öntudat kifejlesztése.

A Fidesz pedig közben előremenekül, nem is tehet másképp, hiszen a migránsozáshoz hasonlóan saját európai helyzetét is belpolitikailag motivált kommunikáció adja el itthon. A párt központi lapja már fel is szólította a pártot, hagyja abba „a megalázó egyezkedést az Európai Néppárttal”, hiszen az „mára a beteg liberalizmus kiszolgálója lett.” Az egészséges népnemzetnek tehát ott a helye, ahol per pillanat Matteo Salvini, az osztrák Szabadságpárt, valamint a lengyel kormánypárt áll.

Sajnos azonban a helyzet úgy áll, hogy ez a lépés nem „Európa és a magyarság érdeke”, vagy ha igen, akkor a Magyar Nemzetnek érdekes fogalma lehet mindkettőről. Nem a magyar kormánypárt magánügye, egyéni szocproblémája, melyik európai pártcsaládnak a tagja, kikkel van egy klubban, hanem mindannyiunké.

Az a miniszterelnök, aki időnként elmondja, hogy a magyar zsidóság számíthat a kormányzat védelmére, nem állhat le egy gyékényen árulni azokkal, akik nemrég még valami teljesen mást gondoltak zsidókról, Izraelről, pláne, hogy ezt a mércét várja el ugye — teljes joggal — a hazai baloldali ellenzék Jobbikhoz fűződő viszonyában.

Ha Magyarország kikerül az uniós mainstreamből, még megosztottabb lesz az unió, meggyengül a visegrádi négyek (V4) helyzete, és (pláne a britek távollétében) ellehetetlenül az EU reformja, sérülhet Európa védelme. Ennek kizárólag egy ember örülhet majd, de őt nem Soros Györgynek, hanem Vlagyimir Putyinnak hívják.