Az iraki demográfiai sokszínűség, mint a közel-keleti nemzetállamok összeomlásának iskolapéldája

Az elmúlt évtizedekben saját szemünkkel láthatjuk, hogyan omlanak össze, és hogyan képtelenek működni a levantei nemzetállamok, amelyeket a múlt században Franciaország és Nagy-Britannia hozott létre. Arra a kérdésre, hogy ez miért történik, és miért pont a Levante államaiban (de például nem az Arab-félsziget monarchiáiban vagy Egyiptomban), számos magyarázat született: amerikai invázió, kőolaj és hasonló tényezők; ezek azonban messze nem adnak kielégítő választ.

Az egyik legnépszerűbb – és véleményem szerint a jelenséget legjobban magyarázó – elmélet szerint ezek az államok mesterségesen, közös identitás nélkül jöttek létre, és semmiféle kohéziós erő nem kötötte össze a bennük élő, egymástól erősen különböző népességcsoportokat, és ez okozta e államok összeomlását.
Természetesen nem én vagyok az első, aki ezt az elméletet felveti, a jelen írásban azonban egy különösen szemléletes példával kívánom alátámasztani: Irakon keresztül, annak rendkívül heterogén demográfiai összetételének bemutatásával.

Az első világháború előtti helyzet

A mai Irak területén az első világháború előtti évszázadokban az Oszmán (Ottomán) Birodalom gyakorolt fennhatóságot; önálló, „Irak” nevű entitás vagy különálló tartomány azonban nem létezett.
A területet egymástól független, különálló vilajetekre (a legnagyobb oszmán közigazgatási egységek) osztották: a terület északi része a moszúli vilajethez, a középső része a bagdadi vilajethez, míg a déli rész a baszrai vilajethez tartozott – ezek között semmilyen különösebb kölcsönös kapcsolat nem létezett.

Az oszmán birodalom vilajetei 1899-ben:

Mint ismert, az első világháborúban az Oszmán Birodalom – német szövetségesei nyomására – a központi hatalmak oldalán lépett be a háborúba. Ez végzetes hibának bizonyult: a birodalom történelmi bukásához, területének nagy részének brit megszállásához, majd a híres 1916-os Sykes–Picot-egyezmény szerinti brit–francia felosztásához vezetett.

Ezt a felosztást 1922-ben a Népszövetség a mandátumrendszer formájában hivatalosan is szentesítette, amelynek célja elvileg az volt, hogy a gyarmattartó hatalmak előkészítsék a helyi lakosságot az önálló kormányzásra, majd teljes függetlenséget adjanak nekik.

E rendszer keretében Nagy-Britannia kapta meg az iraki mandátumot – egy olyan mesterséges államalakulat fölött, amelyet maga hozott létre, saját érdekei szerint.

Irak stratégiai jelentősége a britek szemében

Az első világháború alatt és közvetlenül utána Irak térsége kiemelkedő stratégiai fontossággal bírt a Brit Birodalom számára. Az ország földrajzi elhelyezkedése lehetővé tette a Perzsa-öböl védelmét, alternatív útvonalat biztosíthatott a brit korona ékkövének számító India felé, valamint légi és távíró-összeköttetést teremtett a Perzsa-öböl, a Földközi-tenger és Európa között.

Az indiai gyarmati adminisztrációban szocializálódott brit tisztek – az úgynevezett „indiai iskola” képviselői – számára Irak elsősorban regionális gabonaraktárként, valamint politikai-katonai-imperiális központként szolgált volna. Ők az indirekt gyarmatosítást részesítették előnyben: helyi uralkodók és notabilitások támogatásával, protektorátus formájában történő befolyásolást tartották jobbnak, mint a közvetlen igazgatást vagy modern nemzeti intézmények létrehozását (amelyet a „nyugati iskola” képviselt).

A háború végén azonban a stratégiai helyzet gyökeresen megváltozott:

Németország vereségével és Oroszország kiválásával megszűnt a Perzsa-öböl biztonságát fenyegető közvetlen veszély, egyúttal világossá vált, hogy a Szuezi-csatornának nincs valódi alternatívája.

Így Irak brit érdekeltsége lényegében a légi átkelőhelyre és a területen áthaladó távíróvonalakra korlátozódott.

Az iraki kőolaj ekkor még nem igazán játszott szerepet a brit kalkulációkban: a szigetországnak elegendő saját forrása volt, a jelentős iraki lelőhelyeket pedig csak 1927-ben tárták fel.
Mindezek mellett a háború utáni brit belpolitikát a költségek – különösen a katonai költségek – lehető legnagyobb csökkentésének szándéka határozta meg.

Ennek következtében a britek nem kívántak aktívan részt venni egy valódi iraki állam építésében.

Helyette korlátozott hatáskörű parlamentáris intézményeket hoztak létre (amelyek a király alá voltak rendelve), élükre pedig a Hásimiták családjából származó Fajszal ibn Huszeint ültették királyként, akik a belső ügyek többségét irányíthatták.

Az ország élére brit főképviselőt (High Commissioner) neveztek ki, aki számos „tanácsadóval” együtt gyakorlatilag meghatározta a külpolitikát, és jelentős befolyást gyakorolt a gazdasági irányvonalra és a kormányzati minisztériumokra.

Az 1920-as évek során a brit katonai jelenlétet fokozatosan csupán néhány légi támaszpontra redukálták – ezek elegendőek voltak a légi útvonal és a távíróvonalak védelméhez, valamint az ország északi részén kitörő kurd felkelések hatékony leveréséhez.

Sokszínűség és mély ellentétek az iraki társadalomban

Az 1920-as években, amikor a britek mesterséges keretbe zárták az újonnan létrehozott iraki államot, az ország lakossága rendkívül színes, ellentmondásoktól és társadalmi szakadásoktól terhes volt, amelyeknek jelentős része a mai napig fennáll.

Nem létezett egységes iraki társadalom, sem iraki nemzeti öntudat, sem iraki nemzetérzés.

A legélesebb és máig leglátványosabb törésvonal a vallási-etnikai megosztottság volt.

Dél-Irak lakossága túlnyomórészt arab síita, a középső rész (Bagdadtól északra, a kurd területekig) arab szunnita, az ország északi sávja pedig túlnyomórészt kurd szunnita volt.
Ezenkívül jelentős kisebbségek éltek az országban: zsidók (akik különösen a városokban voltak számottevőek; Bagdad lakosságának negyedét-harmadát adták), türkmének, perzsák és keresztények.

A vallási-etnikai felosztáson túl területi és osztálybeli megosztottság is létezett.

A városlakók egy részét alkották: északon Moszul, a központban Bagdad, délen pedig Baszra, Nadzsaf és Karbala lakói.

De még a városokon belül is óriási ellentétek feszültek: minden nagyobb város negyedekre oszlott, amelyeket különböző vallási és etnikai csoportok laktak – síiták, szunniták, zsidók, türkmének, kurdok –, és e negyedek között alig volt kapcsolat.

Egyetlen városban sem alakult ki valódi városi kohézió vagy egységes városi infrastruktúra.

Sőt, még a látszólag homogénnek tűnő negyedeken belül sem a negyedhez, sem annak vallási vagy etnikai jellegéhez kötődött elsősorban a lakosok hűsége, hanem a családhoz vagy a szakmai céhhez (arab nyelven: „szinf”, többes számban: „asznáf”), amelynek tagjai voltak.

A városi társadalomban egyértelműen létezett egy szűk elitréteg, amely jórészt kereskedőkből és nagybirtokos családokból állt (arabul: az a’ján családok), míg városi középosztály gyakorlatilag nem alakult ki ebben az időszakban. A lakosság számszerű többségét azonban a törzsi, falusi és sivatagi-nomád népesség adta, amely ritkán érintkezett a városi lakossággal, és a mindennapokat a törzsi társadalom íratlan szokásjoga, az „’urf” szerint élte. Ezt a törzsi lakosságot négy fő csoportra lehet osztani:

a) A „falláh”-ok, a földművesek, akik letelepedett, falusi életmódot folytattak, és akiket a nomád beduinok lenéztek.
b) Az úgynevezett ma’dán, a mocsárvidék lakói: a Tigris és az Eufrátesz közötti mocsarakban élő bivalytenyésztők és halászok, akiket az ország szinte minden más csoportja megvetett.
c) A birkatenyésztő beduinok, az úgynevezett „sáwija”, akik a sivatag szélén vándoroltak, és nagyobb függetlenséget őriztek meg az oszmán állami törvényekkel szemben, mint a földművesek vagy a mocsárlakók.
d) A tevetenyésztő beduinok, az úgynevezett „ahl al-ibl” (magyarul: a teve emberei): a sivatag belsejében élő nomádok, akik a beduin társadalom elitjének tekintették magukat.

A brit mandátum és Fajszal megkoronázása

Ahogy azt az előbb is említettük, a brit mandátum idején, Irak fölött átvéve a hatalmat, a britek parlamentáris intézményrendszert építettek ki, amely a belügyek intézésére kapott korlátozott jogosultságokat, élére pedig a Háshimi-dinasztiából származó Fajszal ibn Huszeint koronázták meg Irak királyává.
A Háshimi-családnak eredetileg semmilyen kötődése nem volt Irakhoz.

Szövetségre léptek azonban a britekkel, amikor Fajszal apja, as-Saríf Huszejn ibn Ali – Mekka emírje, később pedig a rövid életű Hidzsászi Királyság uralkodója – 1916–1918-ban az arab nagy felkelés élén az Oszmán Birodalom ellen harcolt.

Cserébe a britek megígérték, hogy az oszmán bukása után őt teszik meg az új, egységes arab királyság uralkodójává.

Ezt az ígéretet nem tartották be; helyette Fajszalt – miután a franciák 1920-ban megszüntették rövid életű szíriai kormányát – Irak trónjára ültették, másik fiát, Abdulláh-t pedig Kelet-Jordánia (a mai Jordán Királyság) emírjévé, később pedig királyává tették.

A vezetőség összetétele az államalapítás idején

Amikor 1921-ben, brit mandátum alatt megalakult az Iraki Királyság, a politikai és közigazgatási vezetés egyértelműen a szunnita arab elit felé billent, pedig a szunnita arabok az összlakosság mindössze körülbelül 20%-át tették ki (ellentétben a síitákkal, akik kb. 55%-ot képviseltek).

A britek stabil, központosított hatalom kiépítésére törekedtek, ezért főként a városi szunnita elitcsoportokra – a korábban említett „a’ján”-családokra – támaszkodtak.

Maga Fajszal király is szunnita volt, az első kormányokban pedig a kulcspozíciókat – miniszterelnök, külügyminiszter, belügyminiszter, hadügyminiszter és a hadsereg magas rangú tisztjei – szinte kizárólag szunniták töltötték be.

A túlnyomórészt vidéki, törzsi hátterű síiták nagyrészt kimaradtak a politikai rendszerből, és ezt a korábbi oszmán szunnita elnyomás folytatásaként élték meg. Az északi kurdok, akik az 1920-as években többször is fellázadtak, szintén teljes mértékben kiszorultak; lázadásaikat pedig a britek légi bombázásokkal verték le.

Ez a felállás mély és tartós szakadásokat alapozott meg: a szunnita vezetés magát tekintette a modern „arab nemzet” képviselőjének, miközben a többi csoport úgy érezte, megfosztották identitásától és az ország erőforrásaitól.

A függetlenség utáni zűrzavar

Irak 1932-ben hivatalosan is függetlenné vált és belépett a Népszövetségbe, a brit befolyás azonban katonai és gazdasági szerződéseken keresztül továbbra is jelentős maradt.
Az ezt követő évtizedeket szinte folyamatos, erőszakos politikai fordulatok jellemezték, amelyek világosan tükrözték a mesterséges állam beépített instabilitását.
1936-ban történt az első katonai puccs Bakr Szidki kurd származású tábornok vezetésével (akit egy évvel később meggyilkoltak), ezzel kezdetét vette a katonai puccsok kora.
A Háshimi-monarchia 1958-ban, II. Fajszal király uralkodása alatt egy véres puccsban bukott meg, amelyet Abd al-Karím Kászim vezetett, és arab szocialista köztársaságot kiáltott ki.

Őt magát 1963-ban a Ba’asz arab szocialista párt emberei gyilkolták meg.

Ezt követően pánarab, szocialista Ba’asz-párt került hatalomra, de 1968-ban belső puccsot követően Ahmad Haszan al-Bakr emelkedett az élre.

Ebben az időszakban a rezsimek erőszakkal próbálták ráerőltetni az országra az egységes arab nemzeti identitást, miközben elnyomták a kisebbségeket – például a kurdok ismételt felkeléseit (1961–1970 között) –, a síitákra pedig a folyamatos kizárás, gyanakvás és zaklatás volt jellemző.

A politikai gyilkosságok, tisztogatások és merényletek sorozata egyértelműen megmutatta, hogy az országban lehetetlen stabil intézményrendszert létrehozni; minden új rezsim csak erőszakkal tudta féken tartani a meglévő demográfiai törésvonalakat.

Szaddám Huszein uralma

1979-ben Szaddám Huszein szerezte meg teljhatalmú vezetőként a hatalmat, miután elmozdította al-Bakrt, és autoriter baaszista rendszert épített ki, amely 2003-ig, az amerikai invázióig állt fenn.

Szaddám, aki a tikríti kisváros egyik törzséből származó szunnita családban született, uralmát a lehetséges ellenzék könyörtelen eltiprására építette, miközben hatalmas propagandagépezete egy világi, egységes iraki–arab identitást hirdetett.

Elindított ugyan gazdasági és társadalmi modernizációs programokat – mint például a kötelező oktatás és az infrastruktúra fejlesztése –, de ezek árát állami terrorral fizettette meg: az 1986–1989 közötti Al-Anfál-hadjáratban több ezer kurdot gyilkoltak meg, köztük a halabdzsai vegyi fegyveres támadás áldozatait; a síiták pedig az 1991-es, az öbölháború utáni felkelés leverése során szenvedtek különösen súlyos megtorlást.
Az 1980–1988-as iraki–iráni háborút „nemzeti egységfrontként” igyekezett eladni a „perzsa ellenséggel” szemben, a nyolcéves konfliktus azonban romba döntötte a gazdaságot, és tovább mélyítette a belső szakadásokat. Rendszere lényegében törzsi–családi alapon működött: kulcspozíciókat rokonai és megbízható tikríti szunnita arabok töltöttek be, miközben saját személye köré épített vezetői mítoszt, teljesen figyelmen kívül hagyva az ország demográfiai sokszínűségét.

Végül a nemzetközi szankciók és a belső feszültségek fokozatosan aláásták a rezsimet, ami felgyorsította az állam széthullását.

A síiták kirekesztettségérzete és kötődésük Iránhoz

A síiták, akik Irak demográfiai többségét alkotják, a modern történelem során mély kirekesztettségérzést alakítottak ki magukban, hiszen számbeli fölényük ellenére folyamatosan kimaradtak a központi hatalomból a brit mandátum idejétől fogva; sőt, az Oszmán Birodalom alatt, valamint a különböző szunnita muszlim birodalmak korában is mindig a kirekesztett, elnyomott közösség szerepét töltötték be. A szunnita irányítású rezsimek alatt a síitákat potenciális árulóknak bélyegezték meg, különösen vallási kötődésük miatt Iránhoz – a globális síita világ központjához –, ahol a rájuk legnagyobb hatással bíró vallási tudósok többsége él.

A síita felkeléseket – mint például az 1920-asat a britek ellen vagy az 1991-eset Szaddám ellen – kegyetlenül leverték, ezrek, sőt tízezrek életét követelve.

Irán eközben számos síita szervezetet támogatott, és menedéket nyújtott a száműzött aktivistáknak.

A kirekesztettség érzését a gazdaságban is megérezték: a déli, síita lakta vidékek, mint Baszra vagy Nadzsaf városai, infrastruktúra tekintetében elhanyagolva maradtak a szunnita Bagdadhoz képest.

Az amerikai invázió, Szaddám bukása és a kurd autonómia

2003-ban az Egyesült Államok vezette koalíciós erők megszállták Irakot, azzal az indoklással, hogy Szaddám és kormánya tömegpusztító fegyvereket fejleszt (ilyen fegyvereket végül sosem találtak meg), és hetek alatt megdöntötték Szaddám rendszerét.

Szaddám bukása káoszt szabadított el: a hadsereg és a rendőrség feloszlott, terrorista csoportok – mint az iraki al-Kaida (amely később az Iszlám Állammá, azaz ISIS-szé alakult) – megerősödtek, és az ország síita–szunnita polgárháborúba sodródott 2006 és 2008 között, amely több tízezer ember életét követelte.

Az amerikaiak föderális demokráciát szándékoztak építeni Irakban, ez azonban csak tovább mélyítette a szakadásokat: a 2005-ös alkotmány elismerte a kurd autonómiát Észak-Irakban, ahol létrejött az Iraki Kurdisztán régió saját kormánnyal, hadsereggel és független olajforrásokkal – gyakorlatilag de facto állammá téve azt Irak határain belül.

A síiták, akik először szereztek kormányzati hatalmat demokratikus választásokon (2006-ban Núri al-Máliki síita miniszterelnök lett), ezt kihasználták a szunniták kiszorítására, ami szunnita lázadáshoz vezetett, és hozzájárult az ISIS 2014-es felemelkedéséhez, amely óriási területeket hódított meg, mielőtt 2017-ben vereséget szenvedett volna.

Meglátásom szerint– szemben a széles körben elterjedt véleménnyel, miszerint Irak széthullása közvetlenül az amerikai invázió következménye – a valóság az, hogy

az amerikai invázió csupán egy apró lökést adott annak a törékeny kártyavárnak, amit Iraknak hívunk, minden demográfiai szakadékával és árnyalatával együtt.

A jelenlegi helyzet Irakban

Ma, 2025-ben Irak továbbra is törékeny állam, amelynek központi kormánya Bagdadban gyenge, és alig képes uralni az ország teljes területét.
Az autonóm Kurdisztán továbbra is önálló entitásként működik, olaj- és erőforrásvitákban áll a bagdadi kormánnyal, miközben a síiták uralják a nemzeti politikát, de belső megosztottságuk egyre nő a proiráni erők (főként a milíciák ernyőszervezete, a Hashd al-Shaabi) és a nacionalistább csoportok között.

A szunniták továbbra is kirekesztve érzik magukat, a szektariánus feszültségek pedig rendszeresen kitörnek tiltakozások és erőszak formájában.

Bár az elmúlt években részleges gazdasági fellendülés mutatkozott a kőolajbevételek révén, a korrupció, az intézményi tehetetlenség és a külső beavatkozások továbbra is rávilágítanak arra, hogy Irak marad a közel-keleti nemzetállamok széthullásának egyik legkirívóbb példája – ahogyan azt Szíriában és Libanonban is láthatjuk.

Mindegyikük közös vonása a britek vagy a franciák által mesterségesen létrehozott struktúra, valamint a demográfiai sokszínűség és az ellentétek, amelyek lehetetlenné teszik ezeknek az országoknak a közös identitás kiépítését – nem is beszélve a stabilitásról, biztonságról vagy működőképes gazdaságról.

Köves Sálom összes cikkét elolvashatja itt.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.