Amichay Éva legújabb cikksorozatának első része, amely Izrael történelmébe nyújt egyedi betekintést.
Szocialista diktatúra, demokrácia, jurisztokrácia a legújabb-kori Izrael alig évszázadnyi történelmének különböző szakaszai. Ahhoz, hogy megértsük a jelenlegi belső feszültségeket, hogy nem csupán a katonai főügyész lebukásáról van szó, hanem egy radikális társadalmi változásról, vissza kell mennünk a zsidó állam megalakulásának kezdetéig.
A belső konfliktusok eredete Izrael megalakulása előtt
Mindenekelőtt el kell oszlatni azt a tévhitet, hogy a zsidó állam a holokauszt miatt jött létre.
Az ókori zsidó államot i.sz. 70-ben Titus seregei porrá zúzták, és az i.sz. 136-os Bar Kochba-felkelés drámaian csökkentette a térségben a zsidó népességet, de a történelem viharai közepette sem tűnt el teljesen. Musta’arabi-nak nevezik azokat, akik Galilea hegyeiben húzták meg magukat, a Római és a Bizánci Birodalom bukását, a muszlim bevándorlást is túlélték, bár arabul beszéltek, megőrizték zsidóságukat. Amikor 1492-ben kiutasították a zsidókat Spanyolországból, sokan csatlakoztak hozzájuk, főleg Jeruzsálemben, Cfáton, Tibériáson telepedtek le. 1896-ra a zsidók abszolút többséget alkottak Jeruzsálemben.
Az arab országokban élő zsidók helyzete közel sem volt olyan könnyű, mint ahogy azt a legendák mesélik, de talán a legnehezebb az ősi, jemeni közösségé volt, akik már a XIX. század közepén elindultak Erec Israel felé, a gyerekek iszlámra kényszerítése elől. A hivatalos bevándorlási hullám, az úgynevezett alija, 1882-ben indult Európából, de ezt jóval megelőzte a környező arab országokból való beszivárgás. Például az algériai Áron Chelouche, aki megépítette a Jaffán kívüli, zsidó települést, a Neve Tzedeket, 1840-ben érkezett.
Az Orosz Birodalomból származó tömeges bevándorlás 1903-ig 35 ezerrel növelte a zsidó népességet, és meghatározó elemévé vált a környezeti átalakulásnak. Míg a keleti zsidók főleg kereskedők és kézművesek voltak, az orosz zsidók nagyrész értelmiségiek. A cionista mozgalmat, amely az ősi földre való visszatérést szorgalmazta, európai értelmiségiek indították el (az orosz Leon Pinsker író és a magyar Herzl Tivadar újságíró), az első mezőgazdasági települések létrehozását pedig a francia Edmond James de Rothschild báró finanszírozta.
1904 és 1914 között körülbelül 40 000 európai zsidó telepedett le – ezt nevezzük a második alijának. Az 1917-es Balfour-nyilatkozatot is, amely a zsidó otthon létrehozásának alapdokumentuma, az askenázi zsidóság érte el.
1918-1921 között pogromok söpörtek végig Oroszországon (a mai Ukrajnán), amelyek közel százezer zsidó halálát okozták, és újabb lökést adtak az alijának. A harmadik alijának nevezett bevándorlási hullám 40 ezer, főként bolsevista-szocialista zsidó letelepedését jelentette. Ekkor alapították a legtöbb kibucot, amelyek ideológiai alapja a kommunizmus/szocializmus és a cionizmus elegye volt, amely a kezdeti időkben, az ellenséges környezetben, szinte szükségszerűen alakult ki. A földet a Zsidó Nemzeti Alap világszerte gyűjtött adományaiból vették, így a tulajdon kérdése, ebben az időben fel sem merült.
A negyedik alija (1924-1929) kiváltó oka a közép-kelet európai országokban növekvő antiszemitizmus, és az amerikai határok lezárása, amely mintegy 80 ezer lengyel és magyar zsidóval növelte az Erec Izrael zsidó lakosságát.
1906-ban a litván Boris Schatz alapította a Bezalel Művészeti és Kézműves Iskolát Jeruzsálemben. A Techniont 1912-ben hozta létre a német-zsidó Ezrah alapítvány, mérnöki és természettudományi iskolaként. A jeruzsálemi Héber Egyetem Albert Einstein és Chaim Weizmann közreműködésével jött létre 1918-ban.
Az orosz, szocialista Pinhas Rutenberg vízépítő mérnök 1923-ban elindította a Palestine Electric Corporation-t, 1930-ban megépült Naharayimban az első vízerőmű, és ez a cég látta el elektromos árammal a terület nagy részét. Ekkor még a zsidók is használták a palesztin jelzőt, a régió elnevezése miatt.
1929 és 1938 között 250 000 európai zsidó érkezett, köztük sokan Németországból. Ez volt az ötödik alija-hullám. Bár sok pénzt ekkor már nem tudtak magukkal hozni, az értelmiségiek mellett sok szakember ekkor került az országba.
A két út
Mindezek predesztinálták, hogy a születő állam vezetői is az európai-askenáziak közül kerüljenek ki. Csakhogy az askenázi vezetők között már kezdettől két ideológiai elképzelés ütközött: Ben Gurion képviselte, a baloldali cionistákat, Zeev Zsabotinszkij, később Menachem Begin a revizionista-konzervatív cionistákat.
A lengyel eredetű David Ben Gurion, 1906-ban alijázott, már szülőföldjén a Szocialista Munkáspárt tagja volt, Erecben a Poalei Zion marxista – cionista, zsidó munkásmozgalom vezetőségébe került, majd 1919-től az Ahdut HaAvoda-t vezette. 1930-ban az AD Gordon alapította Hapoel Hatzairral egyesülve jött létre a Mapai. Ben Gurion lassan, az állam megalakulása előtti zsidó közösség, a Jisuv vitathatatlan irányítójává vált.
Zeev Zsabotinszkij Odesszában született, 17 éves korától újságíróként dolgozott, jogot tanult Rómában, az 1903-as kisinyovi pogrom után kezdett intenzíven foglalkozni politikával, zsidó, önvédelmi szervezetet alapított. 1917-ben elérte, hogy a brit hadseregen belül megalakulhasson a Zsidó Légió, akik az I. világháború során az oszmán seregekkel szemben harcoltak. Leszerelése után a mandátumi zsidó közösség fegyveres védelmét szervezte, ami különösen fontos volt az 1920-as arab támadások során.
Amíg Ben Gurion visszafogottsági politikát (havlaga) folytatott, az általa létrehozott Hagana (védelem) nevű félkatonai szervezettel nem torolta meg a zsidó civilek elleni arab támadásokat, addig Zsabotinszkij az aktív védelem híve volt, és megalakult a revizionista, cionista párt félkatonai, ifjúsági szervezete a Betar.
Izrael jövője tekintetében is eltértek a nézeteik: Zsabotinszkij a Balfour nyilatkozat szerint, az európai zsidó középosztály eszményeire alapozottan, a Jordán folyó mindkét partján képzelte el a zsidó államot, mint az egész, üldözött zsidóság otthonát, míg Ben Gurion szocialista beállítottságú, kicsit elitista, minta-államot, és az 1937-es Peel-bizottság által javasolt területfelosztást is elfogadva.
Az európai zsidók bevándorlása megrekedt, éppen, amikor a legnagyobb szükség lett volna: 1939-ben a Chamberlain vezette brit kormány kiadott egy dokumentumot (Fehér Könyv), miszerint a zsidó bevándorlást korlátozni kell, a területen fenn kell tartani az arab többséget, és még a zsidók földvásárlását is megtiltotta. Az irányelvek 1948-ig, a britek távozásáig fennmaradtak, és hozzájárultak az európai zsidóság szinte teljes kiírásához.
A Jisuv reakciója a menekültek illegális behozatala, a Ha’apala ( הַעְפָּלָה) volt. Több, mint százezer embert próbáltak bejuttatni, de ezek mintegy felét a brit járőrök elfogták és a ciprusi internáló táborba küldték, ahonnan csak 1949 márciusában engedték el őket.
Bár a britek térnyerését az első világháború során a helyi zsidók támogatták, a második világháború idejére egyértelmű volt: a britek feladták a Balfour-nyilatkozat eszméit, nem segítik, hanem kifejezetten akadályozzák, hogy létrejöjjön a zsidó állam.
Az ellenállás formái azonban különböztek: az 1920-ban Ben Gurion alapította Haganából alakult 1941-ben a Palmach (פלמ”ח), amely kezdetben együttműködött a britekkel, Libanonban és Szíriában a Vichy-erőkkel szemben, azonban amikor megerősödött a harcokban, a britek le akarták szerelni a katonákat, így a szervezet illegalitásba vonult. Kibucokban mezőgazdasági munkásoknak álcázták magukat, megőrizve katonai képességüket.
Egy radikálisabb csoport kivált a Haganából 1931-ben és megalakították az Irgunt, másnéven az Etzel-t (אצ”ל). Soraiban egyre több revizionista, cionista tag gyűlt össze a Betar-ból. David Raziel a szervezet alapító parancsnoka egy cikkben kifejtette álláspontját: “A Hagana cselekedetei önmagukban soha nem fognak igazi győzelmet aratni. A háború célja az ellenség akaratának megtörése – az aktív védekezés megfosztja az ellenséget a támadás lehetőségétől.”
A Zsabotinszkij ideológiának megfelelően a zsidók illegális bevándorlását az Etzel külföldi csoportjai szervezték. Ők voltak a legsikeresebbek a brit járőrök kijátszásában, közel 18000 menekültet juttattak az országba.
1939-től az akcióik már nemcsak az arabok, hanem a britek ellen is irányultak : az 1946-os King David szállodában lévő brit közigazgatási központ elleni bombatámadásuk után a britek terroristáknak titulálták őket és hajtóvadászatot indítottak ellenük. 1940-ben az Etzel-ből kivált az Avraham Stern vezette csoport, amely az ország függetlenségét tűzte ki célul: Lehi (Lohamei Herut Israel ). Miután a brit rendőrök megölték Sternt, a parancsnokságot Jichák Samir vette át.
1943-ban a Zsidó Ügynökség elnöke, Ben Gurion felszólította a Jisuv tagjait, hogy minden lehetséges módon támogassák a briteket, abban a reményben, hogy a háború után azok segítik a zsidó állam létrejöttét. Az Etzel és a Lehi nem hitt ebben. A zsidó alakulatok közötti konfliktus kiéleződött.
1944 novemberében kezdődött a Sezonként elhíresült időszak, amelyben a Hagana, brit katonai segítséggel, hajtóvadászatot indított az Etzel és a Lehi tagjai után. Az elfogottak egy részét átadták a brit rendőrségnek, de sokakat kibuci rejtekhelyeken tartottak fogva, volt aki meghalt, a családtagjaikat elbocsátották állásukból, gyerekeiket kizárták az iskolákból. Ben Gurionék kihasználták ezt az időszakot arra is, hogy a Revizionista Párt olyan tagjait is üldözzék, akik nem voltak egyik “terrorista” szervezet tagjai sem. Vagyis, bolsevista módszerekkel a politikai leszámolás is elkezdődött. A zsidó közösség nem nézte jó szemmel a testvérháborút, ezért az 1945 márciusában átmenetileg befejeződött.
A végjáték
A történészek véleménye megoszlik a tekintetben, hogy a zsidók fegyveres akciói mennyiben késztették a briteket a Mandátum feladására.
Mindenesetre az ENSZ Közgyűlése 1947. november 29-én szavazott a terület felosztásáról, és 1948. május 14-én kikiáltották Izrael Állam megalakulását. A Ben Gurion vezette ideiglenes kormány az egységes Izraeli Védelmi Erők létrehozásáról döntött, hogy felvehessék a harcot a környező arab országok támadásával szemben.
A zsidó közösségen belüli ideológia ellentétek véres összecsapásban ütköztek az Altalena esetében. Az Etzel által szervezett, Európában vásárolt katonai felszereléssel megrakott hajó, 940 zsidó önkéntessel kikötött 1948 június 20-n Kfar Vitkinben.
Ben Gurion attól tartott, hogy az Etzel megtartja magának a fegyvereket, ezzel meghiúsítva az egységes izraeli hadsereg létrejöttét, ezért ultimátumot adott Menachem Beginnek – adják át a fegyvereket az IDF-nek. Az Alexandroni Dandár parancsot kapott, hogy akár erővel is érvényt szerezzen az ultimátumnak. Az összetűzésnek több halottja és sebesültje volt, ám a hajó elindult Tel-Aviv irányába. Ben Gurion utasította a légierőt, hogy bombázzák le a hajót, de az önkéntes pilóták megtagadták a parancsot, mondván nem azért csatlakoztak az IDF-hez, hogy zsidókat bombázzanak. Amint a hajó a part közelébe ért Ben Gurion elrendelte az Altalena tüzérségi támadását. Az első lövész, inkább vállalta a hadbíróságot, és megtagadta a parancsot. Az Jichák Rabin vezette Palmach csapatok a partról nyitottak tüzet, bár közülük sem volt hajlandó mindenki zsidókra lőni. Begin nem akart testvérháborút, így megadták magukat. A hajó kigyulladt.
Az esemény mély fájdalomként vésődött be a revizionista izraeliek tudatába, mint akik a testvérháború megakadályozása érdekében megadták magukat a hatalom agresszivitásának.
A következő rész: A felszabadító háborútól a fordulat évéig (a szocialista korszak)
Ez az írás eredetileg a szerző saját oldalán jelent meg, és az engedélyével került közlésre.
Amichay Mihály Éva összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
- 18:30
2025. november 17. - 18:00
2025. november 24. - 15:00
2026. január 3.
