Donald Trump amerikai elnök nem-konvencionális külpolitikai hozzáállását jól mutatja az a terv, mely szerint Gázai-övezetben lakóhelyüket Izrael terrorellenes háborúja okozta romos állapotok miatt elhagyni kényszerült palesztinokat az Izraellel szomszédos Egyiptom és Jordánia fogadja be, hogy a háború befejeztével elkezdődhessen az övezet újjáépítése. A kitelepítés ötletét első körben mind Egyiptom, mind Jordánia elutasította, ám Trump szerint ezek az országok „meg fogják csinálni” amit az Egyesült Államok kér.
A politikai, erkölcsi, társadalmi – és mindenekelőtt gazdasági – kihívás, amelyet Donald Trump amerikai elnök Egyiptomra és Jordániára rótt azzal, hogy azt javasolta (bár még nem rendelte el), hogy a gázai lakosság egy részét kitelepítsék az Izraellel szomszédos országokba. Trump szerint azonban Amerika „sokat tesz” Egyiptomért és Jordániáért, ezért ezek az országok „meg fogják tenni” amit az Egyesült Államok kér. Az elnök minden bizonnyal arra a pénzügyi támogatásra gondolt, amit a világ vezető hatalma ezen országoknak évente juttat különböző formában.
Jordánia például a tavalyi évben mintegy 1,5 milliárd dollárt kapott Amerikától, Egyiptom pedig 1,4 milliárdot, ezzel a két ország a második, illetve a harmadik legtöbb segélyt kapó ország.
Az erélyes amerikai javaslatra válaszul Jordánia az egyik legtapasztaltabb szóvivőjét, a jelenlegi külügyminiszter Marwan Muasher-t hívta segítségül, aki a királyság első izraeli nagyköveteként kezdte pályafutását. Muasher azonban komoly kritikával szembesült, amikor a kamerák előtt azt javasolta, hogy a pénzszűkében lévő országa lemondhatna az amerikai segélyről. Tudják, hogy Trump elnök nem viccel és a döntésig visszatarthatja a segélyek utalását.
Hogyan fog Jordánia, törékeny gazdaságával és magas munkanélküliségével, e létfontosságú segítség nélkül boldogulni? Mennyi az esélye annak, hogy egy másik arab ország is beszállna a pénzügyi támogatásba? Muasher megpróbált támogatást szerezni az arab világból, különösen Szaúd-Arábiából, de Jordániának meglehetősen gyenge a kapcsolata a királysággal.
Trump nem sokat totojázott, a múlt hét végén Trump felhívta a jordániai királyi palotát. Az Ammánból kiadott hivatalos közlemény nem tett említést a menekültkérdésről, de maga Trump hozta nyilvánosságra a beszélgetés tartalmát, elárulva, hogy sürgette Abdullah királyt, hogy tegyen eleget a „kérésnek”. Emlékeztette a jordániai vezetőt arra is, hogy szövetségük 75 éves múltra tekint vissza.
Ugyanakkor még Trump is elismerte, hogy nincs világos időbeosztása arra vonatkozóan, hogy a kitelepített gázaiak meddig maradnak Jordániában – valószínűleg hosszabb ideig.
Az ammáni csalódottság érezhető volt, és az elégedetlenség visszhangja Tel-Avivba is eljutott.
Joggal feltételezhető, hogy a Jordániában hosszabb ideig menedéket kapó palesztinok többsége soha nem tér vissza Gázába. Jordánia lakosságának több mint fele már most is palesztin, és ahogy a kitelepített gázaiak – a munkaerőpiac „friss vére” – elkezdenek versenyezni a munkahelyekért, további nyomás nehezedik majd rájuk a szíriai és iraki menekültekkel szemben.
A helyzet még ennél is bonyolultabb Egyiptomban. A két közös rafahi határátkelő ellenére már közel 100 000 gázai lépett be Egyiptomba, akik elképesztő összegeket fizetett az átkelésért. Abdel Fattah el-Szíszi egyiptomi elnök – akit Trump következetesen nem „elnökként”, hanem „tábornokként” emleget – azt állítja, hogy nem kapott semmilyen kérést Washingtontól, és ha kapott volna is, azt egyenesen elutasították volna. Trump nemcsak hogy nem volt hajlandó helyesbíteni ezt az állítást, hanem még kétszer megismételte a kérését, és nem ajánlott fel Egyiptomnak semmilyen kompenzációt a kitelepített lakosság „befogadásáért”.
A reakciók Kairóból, Ammánból és Gázából feltűnően egyformák voltak: Senki nem megy sehova.
Ez rávilágít Trump „Új Közel-Keletről” alkotott elképzelésének egyik alapvető aspektusára: számára nincs valódi különbség jordániaiak, egyiptomiak, marokkóiak vagy palesztinok között. Mindannyian arabul beszélnek (bár különböző dialektusokban), mindannyian ugyanúgy néznek ki, és mindannyian – Trump szerint – potenciális veszélyt jelentenek. Szerinte még a szaúdiak is részei ennek a szélesebb arab blokknak – de ők a kiváltságosok, akiket Mohammed bin Szalmán koronaherceg, a régió kulcsfigurája vezet.
Könnyen elképzelhető, hogy Trump közel-keleti vízióját a szaúdi palotákban vizsgálják és vitatják meg. Bin Szalmánra nem nehezedik nyomás Izraellel kapcsolatban – már van egyetértés, megállapodás és terv, ugyan Szaúd-Arábia határozottan elutasított minden olyan elképzelést, hogy palesztinokat telepítsen a szaúdi sivatagjaiba.
A trónörökös nem hívja meg magát Washingtonba; ehelyett azt szorgalmazza, hogy Trumpnak, első elnöki ciklusához hasonlóan, és ismét Rijád legyen az első tengerentúli állomása. Trump fontolgatja ezt.
Bin Szalmán nem készül pénzt önteni Egyiptomba vagy Jordániába. Ehelyett az „Új Közel-Kelethez” igazodik, és érdeklődést mutat olyan alakok iránt, mint Abu Mohammed al-Jolani, a szíriai forradalmár-vezető, aki kiűzte az iráni erőket a háború sújtotta országból. Figyelemmel kíséri Libanon újonnan megválasztott elnökét, Joseph Aount is.
Ha eljön az ideje, bizonyos, hogy bin Szalmán be fog kapcsolódni a Washingtonban készülő titkos rendezési tervbe.
Ezért lesz Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök az első vendég a Fehér Házban – Trump szorosan magához kívánja ölelni és nyomást akar gyakorolni rá.
Az amerikai követek, mind a nyilvánosság előtt, mind a színfalak mögött, nem gyakorolnak nyomást Szaúd-Arábiára, hogy hivatalos megállapodást kössön Izraellel – egyelőre legalábbis. Először a palesztin kérdéssel kell foglalkozni. Egy kulcsfontosságú szaúdi forrás szerint Trump eltökélt szándéka, hogy nem engedi Egyiptomot és Jordániát a hurokból.
Cikkünk a ynet írásának információira hagyatkozott.
