Dr. Einat Wilf, a Knesszet volt munkáspárti képviselője és Simon Peresz volt külpolitikai tanácsadója X-en tett bejegyzése mutatja, hogy az izraeli baloldalon sem támogatja mindenki a túsztárgyalásokat, illetve a Philadelphi-folyosó feladását.
Országunkat egy olyan dologért folytatott szörnyű küzdelem szaggatja szét, ami valójában nem is létezik.
Néhány hónappal ezelőtt a békefolyamat egyik vezető amerikai tárgyalója egy zárt ülésen azt mondta, hogy „harminc év után be kell ismernie, hogy valójában soha nem is volt tárgyalás”. Szerinte „Izrael tett egy ajánlatot, Arafat pedig nemet mondott. Izrael többet ajánlott, Arafat pedig nemet mondott. Izrael többet ajánlott, és Abu Mazen nemet mondott”. Hozzátette továbbá: „soha nem volt olyan pillanat, amikor valódi tárgyalások folytak volna abban az értelemben, hogy a palesztinok megpróbáltak volna egy kölcsönösen elfogadott és kielégítő eredményt elérni”.
Hozzáteszem, hogy amennyiben voltak tárgyalások a „békefolyamat” évei alatt, azok az USA és Izrael között folytak. Az USA nyomást gyakorolt Izraelre, Izrael pedig többet ajánlott. Az USA ismét nyomást gyakorolt, és Izrael még többet ajánlott. De a „békefolyamatnak” nevezett évek során soha nem vettük a fáradságot, hogy ellenőrizzük, a palesztinok elfogadják-e egyáltalán a két államon alapuló békemegoldás legalapvetőbb feltételét, vagyis azt, hogy a két állam közül az egyik a zsidó nép nemzetállama legyen. Feltételeztük, hogy a „két állam” kifejezés mögött ez a szándék áll, de ez csak feltételezés volt a mi részünkről. Ami a palesztinok készségét illeti annak elfogadására, hogy nem menekültek, és hogy nem létezik a „visszatérés joga” Izraelbe –
soha nem volt olyan pillanat, amikor valóban készek lettek volna elfogadni egy olyan kétállami megoldást, ahol az egyik állam a zsidó állam.
Ez a dinamika ismétlődik most. Látszólag tárgyalások folynak a túszok szabadon bocsátásáról szóló megállapodásról, vannak keretek és szakaszok, és az amerikaiak folyamatosan nyomást gyakorolnak az izraeliekre, hogy még többe egyezzenek bele, és Izrael általában beleegyezik, de a palesztin oldalról nincs valódi megállapodás. Ahhoz, hogy ezt megértsük, nem az amerikaiakra kell hallgatni, nem a mi oldalunkon lévő emberekre, hanem a palesztinokra.
Mióta rájöttem, hogy a palesztinok nem hazudnak az alapvető kérdésekben, egyvalamit megfogadtam magamnak: úgy hallgatom meg őket, hogy nem fedem el a vágyálmaimmal, amit mondanak. Hónapok óta hallgatom az ő oldalukról érkező hangokat, és a „tárgyalások”, a dohai és párizsi repülőutak, valamint a „bármelyik percben” amerikai bizonygatásának fátylán keresztül világosan látszik, hogy nincs valódi megállapodás a túszok visszatéréséről.
A politikai, diplomáciai és katonai hadjárat irányításának óriási kudarca vezetett oda, hogy tizenegy teljes hónappal a Hamász és támogatói izraeli inváziója és mészárlása után a Hamász biztonságban érzi magát ahhoz, hogy ragaszkodjon ugyanahhoz az állásponthoz, amelyet közvetlenül az invázió és a mészárlás után képviselt:
A teljes izraeli kivonuláshoz, a Hamászé marad a Gázai övezet teljes ellenőrzése, beleértve az egyiptomi határt, és milliárdok folynak be az „újjáépítésre” (igen, ugyanaz az újjáépítés, mint minden korábbi fordulóban).
Tekintettel a célok aszimmetriájára, ez a Hamasz definíciója a „totális győzelemre”, aminek következtében összes ellenségünket is ösztönzi.
Akinek ez kérdés – a Hamász szempontjából semmilyen árat nem fizetett, legalábbis olyat nem, amely az ő szemében árnak számítana. A civil áldozatok nem jelentenek árat, és a képzett gyilkosokat, akiket megöltünk, máris mások váltják fel. Amíg a Hamász irányítja Gázát (köszönhetően Izrael kapitulációjának, hogy engedélyezte a rendszeres utánpótlást Gázába, a teljes vakságnak Katar és Egyiptom kettős játékával szemben, és persze az amerikai ostobaságnak/naivitásnak), és abban a helyzetben van, hogy azt követelje, amit az invázió és a mészárlás másnapján követelt.
És még azok számára is, akik azt mondják, hogy el kellene fogadnunk ezt az alkut annak minden következményével együtt, nem világos, hogy valóban létezik-e. Mert a Hamász szempontjából a fő szempont az, hogy Izrael ne támadjon újra, és ne fenyegesse uralmát, és emiatt valószínűleg megtartják a túszokat, hogy fenntartsák a róluk szóló borzalmas és végenincs egyezkedést, hogy Izrael ne lépjen fel ellenük. Az ellenség, akivel szemben állunk, nem ostoba. Tanulmányozta az izraeli társadalmat.
A „majd megegyezünk, és aztán azt csinálunk Gázában, amit akarunk” felvetése azt mutatja, hogy még mindig alábecsüljük az ellenséget, eltökéltségét és szadizmusát.
Ahelyett, hogy szembenéznénk az október 7. óta tartó hadjárat irányításának szörnyű kudarcával, és tudomást vennénk az előttünk álló elszánt ellenségről, inkább magunkat tépázzuk, hibáztatjuk egymást, hibáztatjuk az aggodalomtól gyötört túszcsaládokat, és belemerülünk a tárgyalásokról szóló vitákba. Ehelyett meg kellene értenünk, hogy olyan vezetésre van szükségünk, amely határozott hadjáratot és politikát folytat (tettekkel, nem üres beszéddel), amely felismeri a pillanat és a fenyegetés súlyosságát;
amely nem vezet minket a túszokról való lemondás és az izraeli kapituláció közötti szörnyű választáshoz, és amely másik, új alternatívát teremt.
A kezdeti nagy hiba az volt, hogy azt feltételeztük, hogy a túszok szabadon bocsátása ellentétes a Hamász legyőzésének céljával. Ez éppen hogy ugyanaz a cél – pontosan azért, mert a Hamász számára a túszok megtartása a győzelem garanciája, és ezért a Hamász legyőzése az egyetlen módja a túszok kiszabadításának. A Hamász legyőzése azonban egy olyan kombinált politikai, diplomáciai és katonai hadjárattól függ, amely mindenekelőtt világossá teszi, hogy
a háború alatt Izrael leállítja ellensége ellátását, és hogy – legalábbis Izrael oldaláról – semmi sem megy be, amíg a túszok ki nem jönnek.
Ez olyan politika, amely világossá teszi, hogy Egyiptom és Katar elláthatja a Hamászt az egyiptomi határon keresztül, és mi nem fogjuk megakadályozni (még akkor sem, ha a határon állomásozunk). Jogi kötelezettségünk ezt engedni, de nem tesszük meg a saját határainkon belülről. Amíg az ellenség nem adta meg magát, és nincs megszállás, csak elhúzódó háború, addig ez nem a mi felelősségünk. Olyan politikára van szükségünk, amely Gáza északi részének és Gáza városának kiürítésén dolgozik, és a lakosságot dél felé szorítja, világosan kijelentve, hogy csak akkor állunk le, ha az összes túszt kiszabadítottuk.
Elkeseredett ellenségünk van, aki már régóta úgy véli, hogy a kezébe került a lehetőség, hogy véget vessen a szuverén zsidó állam fenntartása őrült kísérletének, és a legkegyetlenebb módon cselekszik e cél érdekében. Ez nem olyan ellenség, amelynek korlátozott célja, hogy méltóságban éljen mellettünk, vagy hogy kiszabadítson néhány gyilkost a börtöneinkből. Egy ilyen ellenséggel szemben nem lehetünk kevésbé elszántak.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.