A régebbi korok obsitosai úgy élték le a hobbesi idézetből ismert “magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid életüket”, hogy a háború réme állandóan ott kísértett a háttérben. Robert C. Castel jegyzete.
Akik átélték a háborút, igen kevés illúziót tápláltak vele kapcsolatban. Még ha el is fogadták egy szükséges rossznak, tisztában voltak az árral, amit fizetni kell érte, és kétszer is meggondolták a dolgot, mielőtt hadi ösvényre léptek volna. Az ellenérzésük a háborúval szemben inkább gyakorlati, mint erkölcsi alapokon állt.
A modern idők pacifistái ezzel szemben elvi, erkölcsi alapon ellenzik a háborút. Számukra a háború az elképzelhető leggonoszabb dolog, ezért egy erkölcsös ember sohasem fog erőszakos megoldásokat keresni a nemzetek közötti konfliktusok megoldására. Kivéve persze, ha sikerül meggyőznie magát, hogy létezik odakint egy, még a háborúnál is gonoszabb hétfejű sárkány. Ha létezik egy ilyen, akkor a pacifista vonatkoztatási rendszeren belül hadba szállni már nem bűn, hanem egy magasabb fokú morális imperatívusz.
Ez egy igen tiszta sor, amit minden pályakezdő Szent-György lovag már az alapkiképzés során elsajátít az alaki kiképzés és az őrszolgálat között.
Az első probléma ezzel a világnézettel, hogy a sárkányok egy kipusztulóban lévő állatfaj, és nem olyan egyszerű Rodolfo cilinderéből előkotorni egyet. A mi Szent-György lovagunknak egyre satnyább, egyre alulfejlettebb sárkányokkal kell beérnie, egészen addig, ameddig egy kínai nylonzacskós papírsárkányt kaszabol donkihótés vehemenciával.
A második probléma a motivációk kérdésében rejlik.
A régi idők obsitosaiban volt egy jó adag cinikus opportunizmus. Ha a befektetés ár-érték arányban gyümölcsözőnek ígérkezett, akkor sohasem mondtak nemet egy kis csetepatéra. Ha viszont a kalkulus mérlege a negatív, vagy akár csak a bizonytalan felé billent, akkor jobbik eszükre hallgatva őseik véres kardját inkább hagyták a rozsdával marakodni.
A mi pacifistánk számára ilyen kalkulus nem létezik. Sőt, már a kalkulus gondolatát is erkölcstelennek, méltóságán alulinak találja. A kockázatelemzés és az ár-érték arány megfontolásai szerinte csak a kalmárszellemű pórnép kenyere. A mi félelem- és gáncs nélküli, erkölcsileg felsőbbrendű Szent-György lovagunk csak akkor harcol, ha senki sem vádolhatja azzal, hogy haszonlesésből teszi. Mivel nincs semmilyen racionális kalkulus, csak morális gerjedelem, dicső lovagunk keresztes hadjárata nem ismer se korlátot, se zabolát.
A harmadik probléma a félelem bére.
A régi idők obsitosa a zsigereiben érzi a háború rettenetét. A rettegés gyomorszorító érzése még megvan az izommemóriában. A vér, az égett hús és a kordit szaga ott kísért minden tábortűznél, és megrontja a hétvégi grillezést és a vadászatot. A halálfélelem génje ott guggol a génállománya legtetején.
Ezzel szemben a legtöbb pacifista sohasem tapasztalta meg, hogy milyen a háború. Miért is tapasztalta volna? Egész élete a háború elutasításáról szól. Béketüntetésekről a rakétabázisok előtt, kenderfüstbe merülő beszélgetésekről egy erőszakmentes, jobb világról, a történelem végéről stb.
A háború számára csupán egy elvont fogalom, valami nagyon gonosz dolog, beékelődve a démonológia totemoszlopába a klímaváltozás és Donald Trump közé.
Azután, amikor jön a felismerés, hogy van valami odakint, ami meg a háborúnál is gonoszabb, akkor pacifistánk eldobja Clark Kent vastag feketekeretes szemüvegét, kigombolja a zakóját, és Sárkányölő Szent Györgyként lép ki a telefonfülkéből.
Mivel sohasem tapasztalta, tanulmányozta a háborút, nem retteg, még csak nem is tart tőle. Nem érez se félelmet, se inhibíciókat.
Mindent ellep a morális erekció agyköde.
Saul király óta az emberiség évezredeken át csak olyan vezetőket engedett közel az államgyeplőhöz, akik tudták és félték a háborút. Manapság a miniszoknyás hadügyminiszterek korát éljük. A miniszterelnökök is csak átutazóban vannak a hivatalukban, útban egy NGO éléről az ENSZ valamelyik ügynökségébe. De legalább az alatt a kis idő alatt, amit a bársonyszékben töltenek, nem kell aggódnunk.
Ha kell, meg fogják nyomni AZT a Gombot.
A választópolgárok nagy része is pont ennyire tájékozatlan és indifferens a háború kérdésével kapcsolatban. Mivel nem tudja, hogy miről van szó, bármit meg lehet vele etetni, ha a kenyéren és a cirkuszon kívül megkapja a napi erkölcsi dopamin-löketét.
A hosszú béke utolsó napjait éljük. A háttérben a pacifisták lázasan hordjak a rőzsét egy új világháború máglyájához.
Teszik ezt tiszta szívvel, meggyőződésből.
Santa simplicitas.
Nem kizárt, hogy nemsokára irigykedve fogunk visszaemlékezni azokra a régi szép időkre, amikor a háborús vezetőink még csak elpusztítani akarták ezt a világot, és nem megváltani.
