Rosi Posner legendás fotója a hanuka ünnepét jelképező gyertyatartóról 1931-ben készült kieli otthonukban. A kép szerepel a városban decemberben nyílt kiállításon.
Amikor 1931 decemberének egyik délutánján kompakt fényképezőgépével megörökítette a németországi Kiel városának ablakából nyíló kilátást, Rosi Posner többet tett, mint egy egyszerű pillanatfelvételt. Az előtérben egy sárgaréz menóra, a hanuka ünnepe alkalmából használt gyertyatartó; a közeli háttérben pedig egy horogkeresztes zászló hátborzongató képe, amely a náci főhadiszálláson lobog, amely annak az évnek az elején nyílt meg a lakásával szemben.
„A legtöbb zsidó a nácik hatalomra kerülése után behúzta a függönyét, hogy a hanukiját (hanukai menórát) ne lehessen látni az utcáról. De ő elhatározta, hogy megmutatja, ő és a férje nem félnek”
– mondja Nava Gilo, Rosi unokája.
A hanukai menóra, amely a mára ikonikussá vált képen szerepelt, visszatért Németországba több mint 90 évvel azután, hogy Rosi bátorságból és dacból kattintott a kioldó gombra – egy olyan időszakban, amikor a németországi zsidók egyre nagyobb üldöztetésnek voltak kitéve. Hétfőn, hanuka második napján, napnyugtakor Berlinben meggyújtották Frank-Walter Steinmeier német elnök, valamint és Rosi és férje, az észak-németországi Kiel város holokauszt előtti utolsó rabbija unokáinak a jelenlétében.
A menóra azon kevés vagyontárgyak közé tartozott, amelyeket Posnerék magukkal vittek, amikor 1933 júniusában három gyermekükkel elmenekültek Németországból. A képeslap méretű fotó is benne volt a fényképalbumban, amelyet a fényképezőgépükkel együtt bepakoltak.
Most mindkettő a kieli városi múzeum Kiel, Hanuka 1931 című kiállításának középpontjában áll, amely a Posner család történetén keresztül mutatja be a város zsidó életét – és a nácizmus felemelkedését, amely ezt elpusztította. Mielőtt Berlinbe került volna, a kieli lakosok három napig megtekinthették a menórát, amelyet a család a jeruzsálemi Jad Vasemtől kölcsönzött, ahol a hanuka nyolc napját kivéve minden évben állandó kölcsönben van.
Gilo „bölcsnek és melegszívűnek” emlékszik nagyszüleire – akiket héber nevükön Rahel és Akiva néven ismertek, miután 1934-ben kivándoroltak Palesztinába. Nagyapja egészen 1962-ben bekövetkezett haláláig tartotta a kapcsolatot zsidó közösségének azon tagjaival, akik túlélték a holokausztot. Nagyanyja, aki modern, magabiztos nő volt, újságíró szeretett volna lenni, mondja, „ezért szerette a kamerát és az írást – de ezt az álmát nem tudta megvalósítani, mivel rabbi felesége volt”.
Rosi sosem beszélt a fényképről vagy arról, hogyan jött létre, mondja Gilo.
„Csak egy volt a sok közül a családi fotóalbumban, ahol ma is ott van”.
Gerhard Paul, a Flensburgi Egyetem képtörténésze, aki a fénykép történetét kutatta, miután az 1990-es évek közepén először találkozott vele, a kép erejét annak tulajdonítja, hogy
Posner „megragadta a két szimbólum ellentéteit, és sikerült egy olyan fényképet létrehoznia, amely önmagában is szimbólummá válik – a közelgő antiszemita fenyegetés és a zsidó önérvényesítés szimbólumává az 1930-as évek Németországában”.
Gilo ragaszkodik ahhoz, hogy nagyanyja nagyon is tisztában volt a kép erejével, amely egyébként egy hétköznapi otthoni jelenet lehetett volna egy szürke decemberi napon.
„Azt hiszem, csak meg kell fordítani a fotót, hogy erre választ kapjunk”
– mondja Gilo. A fotó hátoldalára Rosi Posner azt írta:
„miközben a [náci] zászló azt üzeni, hogy a judaizmus meghal, úgy a [gyertya]fény azt válaszolja, hogy örökké élni fog”.
A zsidóüldözés Kielben korábban kezdődött, mint Németország nagy részén, részben ezért is döntött a család – a közösség nyomására – a menekülés mellett. Már 1932-ben, Hitler hatalomra kerülése előtt elkezdtek megjelenni városszerte a „Zsidóknak tilos a belépés” feliratú hirdetmények.
Arthur Posner hivatalos panaszt tett a táblák miatt, amiért nyilvánosan kigúnyolták, a családot pedig megfenyegették. 1932 augusztusában felrobbantották Kiel zsinagógáját és egy zsidó tulajdonban lévő áruházat. Miután a náci párt megnyitotta székházát egy népszerű koncertteremben, a Volkskampf című náci hetilap egyik rovata azt kérdezte, hogy „vajon a szemben lakó rabbi tud-e még aludni éjszaka?”.
A család tudta, hogy komolyan kell venni a fenyegetéseket.
1933 júniusában, három hónappal Adolf Hitler hatalomra kerülése után Posnerék elindultak a város vasútállomásáról, ahol a rabbi arra biztatta őket, hogy hagyják maguk mögött Németországot, de „soha ne felejtsék el, hogy kieliek”. Antwerpenen keresztül Palesztinába mentek, ahol Arthur átképezte magát könyvtárosnak, és szabadidejében összeállította a kieli zsidó közösség történetét. Rosi pénztárosként dolgozott, és belevetette magát a jótékonysági munkába.
Arthur kampányolt egy emléktábla felállításáért a zsinagóga helyén, amely az 1938 novemberi pogromok során szinte teljesen megsemmisült, de 78 évesen, hat évvel a tábla felavatása előtt meghalt.
Ő és halála után felesége, aki 1982-ben, 81 éves korában hunyt el, többször is kérték Kiel városát, hogy adják ki a kieli zsidó életről szóló átfogó krónikáját, amelyben számos meggyilkolt vagy elmenekült, a világban szétszóródott család életrajzi adatait gyűjtötte össze. A város többször is visszautasította az ajánlatot, míg nemrégiben végre jelezte, hogy támogatja a kritikai kiadást, amely jelenleg is folyamatban van.
A fénykép 1974-ben került először napvilágra, amikor a városi múzeum felhívást tett közzé olyan hétköznapi tárgyakra, amelyekkel először szerette volna elmesélni a zsidó élet történetét.
„Rahel körülbelül 17, a mindennapi életről készült fényképet küldött nekik”
– mondja Yehuda, az unokája.
„Az ablakos kép csak egy volt közülük, de ez volt az, amelyik a leginkább megragadta az emberek figyelmét.”
Miután az így létrejött kiállításról szóló újságkritikákban megjelent, később elterjedt az iskolai tankönyvekben és magazinokban, és másolatokat küldtek archívumoknak és múzeumoknak. Yehuda szerint a kép „saját útját járta” szerte a világban.
„Meglepődtünk, hogy az iránta való érdeklődés folyamatosan nőtt. Dél-Afrikából, az Egyesült Államokból és egész Európából kaptunk felkéréseket, hogy meséljük el a történetét”.”
Ő és a nővére ezen a héten járt először Kielben. A lakás és az egykori náci főhadiszállás eltűnt, 1944-ben egy szövetséges légitámadás pusztította el.
„Így ha úgy tetszik, csak a kép maradt meg”
– mondja.
A Jad Vashem támogatása ellenére nehéz volt számukra a döntés, hogy Németországba, az elkövetők földjére jöjjenek, ismeri el Gilo.
„Néhány barátunk nem értett meg minket. De a hanuka fényt jelent, és mi ezt a fényt szeretnénk megosztani. Ahogy a zsidó mondás tartja: ‘egy kis fény eloszlatja a sok sötétséget'”.
