Tényleg szükség volt arra, hogy az Egyesült Államok Képviselőházának elnöke, Nancy Pelosinak Tajvanra látogasson? A kérdés hónapokig foglalkoztathatja Amerikát a novemberi félidős választások előtt. Az igazság azonban az, hogy a befolyásos politikus látogatása semmit sem változtatott Kína Tajvannal szembeni álláspontján és Pelosi csupán mellékszerepet játszott egy kibontakozó geopolitikai drámában. A sürgető kérdés nem Pelosi, hanem az, hogy Kína mit fog – és mit tud – tenni ezután — fejtegeti George Magnus közgazdász, az Oxfordi Egyetem Kína Központjának munkatársa az Unherd oldalán.
A tervek szerint vasárnap véget érnek azok a Tajvan körüli hadgyakorlatok, amelyeket Kína Pelosi látogatására válaszul indított – és amelyek során ballisztikus rakétákat lőttek ki a sziget fölött. Kína pénteken azt is bejelentette, hogy lemondja a magas szintű katonai konzultációs megbeszéléseket az Egyesült Államokkal, és felfüggeszti az együttműködési tárgyalásokat többek között az illegális bevándorlásról, a kábítószerekről és az éghajlatváltozásról.
A következő hetekben, a Kínai Kommunista Párt őszi 20. kongresszusa előtt a katonai ügyek lehűlésére számíthatunk, de egyelőre csak két dologban lehetünk biztosak. Először is, Kína minden bizonnyal további lehetőségeket fog megragadni arra, hogy kereskedelmi szankciókkal és katonai vagy diplomáciai taktikákkal egyaránt nyomást gyakoroljon Tajvanra. Másodszor, egyelőre Kína valószínűleg mindent elkerül, ami saját gazdaságát a mélybe taszítaná.
A feszültség bármilyen komolyabb fokozódása súlyos következményekkel járhatna Peking számára. Nemcsak korlátozná vagy elvágná Kína félvezetőkhöz és nyugati technológiához való hozzáférését, hanem a kínai cégeket további szankciókkal is sújthatná. Ez veszélyeztetné Kínának a legnagyobb piacokkal, nevezetesen az Egyesült Államokkal, az EU-val és a fejlett ázsiai országokkal folytatott kereskedelmet is. Kína félvezető-keresletének több mint 80%-a a világ többi részétől függ, amelynek háromötöde az Egyesült Államokból, Japánból és az EU-ból származik. A Taiwan Semiconductor Manufacturing Company gyártja szinte az összes legfejlettebb fajtát.
A kínai gazdaság eközben rossz állapotban van. Az idei gazdasági növekedési célt nem lehet teljesíteni, és a GDP több mint negyedét kitevő ingatlanpiac komoly bajban van. A fiatalok munkanélkülisége 20%-ra emelkedett, és a munkaerőpiac sokkal gyengébb, mint azt a hivatalos statisztikák mutatják. A közegészségügyi és szociális-ellenőrzési célokból egyaránt szigorúan követett zéró-covid politika megfojtja a keresletet, és elfordítja a külföldi cégeket a jövőbeni kínai beruházásoktól.
A nemzet fejlődési modellje kudarcot vall és a kormánynak nincsenek hihető stratégiái annak újraindítására – vagy legalábbis nincs olyan, amely politikailag elfogadható lenne.
Kína Mao óta külföldön is a legszélsőségesebb kihívásokkal néz szembe, részben a külföldi kormányok által bevezetett kereskedelmi ellenőrzések, korlátozások és szankciók miatt, részben pedig a saját elzárkózási és önállósodási politikája miatt. Az Oroszországgal való „határtalan” barátsága csak rontott a helyzeten, és a Tajvannal szembeni magatartása is balul sülhet el.
Kína végül nemcsak a szokásos országokat – Japánt, Indiát és Ausztráliát – idegenítheti el magától, hanem olyan nemzeteket is, amelyek inkább kívül maradnának a harcokból, mint Dél-Korea, a Fülöp-szigetek és Vietnam.
Ezek az országok még inkább belekeveredhetnek az Egyesült Államok által támogatott biztonsági szövetségekbe – pontosan ez az, amit Kína Globális Biztonsági Kezdeményezése meg akar akadályozni.
Ilyen körülmények között kevés esély van arra, hogy Kína a közeljövőben bármilyen formában támadást intézzen – pláne, hogy totális háborút vívjon – Tajvan ellen. De ez nem jelenti azt, hogy véget vetne az úgynevezett „szürke zónás” háborúskodásnak, amely Pelosi látogatása előtt kezdődött. Kína nyomást gyakorolhat vagy elfoglalhatja a Tajvanhoz tartozó 100 sziget bármelyikét, különösen a Tajvani-szorosban lévő lakott szigeteket, mint Matsu, Kinmen és Penghu, amelyek közül az első kettő mindössze 10 km-re van a kínai partoktól. Időről időre karantén formájában figyelmeztethetné a légi és tengeri forgalmat, megpróbálva szabályozni az emberek és áruk be- és kiáramlását.
Szélsőséges esetben akár meg is próbálhatná blokád alá vonni Tajvant, korlátozva az importált energiához (amely a sziget energiaszükségletének mintegy négyötödét fedezi), az LNG-hez (amely Tajvan villamos energiájának nagy részét biztosítja), vagy akár bizonyos élelmiszerekhez és nyersanyagokhoz való hozzáférést.
A cél az lenne, hogy a tajvani kormányt arra kényszerítsék, hogy valamilyen módon engedje át az autonómiát a Kínai Kommunista Pártnak, ám ennek valószínűsége nagyjából nulla – és ezt Peking is tudja. A még idén esedékes tajvani helyi, majd a 2024-es országos választások tovább erősíthetik az ország szuverenitását és emlékeztethetik Hszi Csin-pinget arra, hogy a megfélemlítés és a kényszerítés zsákutcába vezeti Kínát.
Kína tehát azt kockáztatja, hogy nagyobb gazdasági és politikai visszahatást vált ki, ha további nyomást gyakorol Tajvanra. A globális cégek már most is kezdik átgondolni ellátási láncuk struktúráját és befektetéseiket Kínában, és egy mélyülő tajvani válság komoly stratégiai fejfájást okozna a külföldi cégeknek.
Egyetlen vállalat sem akar konfliktusok, szankciók, magasabb biztosítási költségek és ellentmondásos jogi pozíciók kereszttüzébe kerülni. A szétválasztás és a globális ellátási láncok újjáépítése ennek következtében valószínűleg fokozódni fog.
Ugyanebből az okból kifolyólag Kína vágya is az, hogy saját ellátási láncait is „deamerikanizálja”, hogy biztosítsa magát a szankciók elől és a piacokat a hazai cégek felé orientálja. Ez a törekvés a jövőben tovább erősödik majd. Ha ez bekövetkezik, az valószínűleg távolabb vinné Kínát a magasabb termelékenységtől, és aláásná ambíciózus gazdasági törekvéseit.
A világgazdasággal való elköteleződés volt Kína gazdasági kitörésének alapja, az elzárkózás valószínűleg visszafordítja ezt a folyamatot.
Emellett, ha Kína úgy döntene, hogy például blokádot vezetne be, hogy megpróbálja elfojtani Tajvan politikai akaratát és megfojtani gazdaságát, az szinte biztosan nem csak szankciókat, hanem ellenállást is kiváltana. Az 1979-es Tajvani Kapcsolatokról szóló törvény értelmében az Egyesült Államok a bojkottot és az embargót a globális és a hazai békét és biztonságot fenyegető veszélynek tekintené. Ez persze még nem garantálja az amerikai beavatkozást vagy a megtorló intézkedéseket, de nagy az esélye annak, hogy Washington reagálna – és más ázsiai nemzetek is féltenék a biztonságukat.
A nyílt inváziótól eltekintve tehát nem úgy tűnik, hogy Kína valóban képes lenne olyan hadjáratot indítani, amely Tajvant kapitulációra kényszerítené. Ráadásul Peking minden egyes feszültséget fokozó lépéssel politikai, kereskedelmi és talán még alacsony szintű katonai visszavágással is szembesülne, nem beszélve a jelentős gazdasági következményekről.
Végül felmerül a kérdés: mi lenne, ha a körülmények megváltoznának? Mi lenne, ha Hszi Csin-ping mindent beleadna, és támadást rendelne el a sziget ellen? Még ebben az esetben is csekélyek az esélyei a sikeres megszállásra. Az, hogy Kína már most vagy jövőben rendelkezik-e katonai kapacitással és logisztikával, szinte mellékes. A kérdés az, hogy megvan-e a politikai akarat.
Mint Oroszországból tudjuk, a legjobb tervek is félresikerülhetnek, és Tajvanon egy megszálló hadsereg 23 millió lelkes helyi lakos ellenállásába ütközne. Ha elnyomnák őket, Kína évekig, ha nem évtizedekig páriává válna és a kínai álom rémálommá romlana.
A Kínai Kommunista Párt óriási jelentőséget tulajdonít a renegát Tajvan tartomány „újraegyesítésének” az anyaországgal, de egy invázióval – akár sikeres, akár nem – kimerítené politikai tőkéjét. Senki sem zárhatja ki annak lehetőségét, hogy ez egy napon megtörténhet – különösen, ha a belpolitikai nyomás miatt a KKP uralma megroppan. De a párt lehet, hogy a Nyugattól venne példát azzal, hogy halogatja a dolgot, és ezzel beláthatatlan következményeket kockáztat otthon.
