„Bölcsek, vigyázzatok minden szavatokra, nehogy a rossz vizek helyére kerüljetek, ahol tanítványaitok ihatnak a vízből, amely ártana nekik…” (Talmud, Atyák 1:1.)
A „faj” szó használata emberek, embercsoportok kapcsán joggal okoz sokunkban erős diszkomfort érzést, de ezt nem csupán a tagadhatatlan történelmi áthallások indokolják. A rossz érzés mindenekelőtt önmagából a darwinista, biologizáló asszociációból fakad, amely – egy hívő ember számára elfogadhatatlan módon – az emlősök egy fajára alacsonyítja az embert. Aztán persze még kínosabbá teszi a szóhasználatot, a dolog szociáldarwinista konnotációja, amely egyenesen az állatfajok evolúciójához hasonló megközelítéssel tekint a „társadalomszervezés kérdésére”, és alacsonyabb meg magasabb rendű emberi fajokban gondolkodik. A történelemtudományokban jártasok tudják, hogy a holokauszt ideológiai megalapozásában jelentős szerepet játszott ez az áltudományos megközelítés.
Egy szöveg értése és értékelése azonban nem kizárólag, sőt általában nem egy-egy szó által keltett asszociációk mentén történik, a kontextus legalább ilyen lényeges. A mai, túlfűtött diskurzusban is érdemes a kontextust megvizsgálni. Különösen azért, mert jelen esetben a kontextusnak van valódi tétje.
Tekintve, hogy jelen sorok írója nem csak zsidó származású, hanem hite és szenvedélye szerint is a zsidóság elkötelezettje, engedtessék meg, hogy a kontextus alábbi vizsgálata elsősorban zsidó nézőpontból történjen!
A beszédszituáció látszólag könnyedén értelmezhető: az az állítás, hogy Európában két lehetséges szellemi megközelítés áll egymással szemben: egy a kulturális és vallási értékek köré épülő közösségekben, nemzetekben és nemzetállamokban hívő, és egy, a civilizációk és kultúrák homogenizációját célzó, a nemzetállamok létjogosultságát megkérdőjelező radikális globalista álláspont.
Az előbbi azt hirdeti, hogy a nyelvi, etnokulturális, vallási tradíciók és szokások alapjaiban határozzák meg embertársainkhoz való viszonyainkat és közösségi létünket, és ezáltal szellemi integritásunk, sőt személyes biztonságunk kérdéseit is.
A másik álláspont szerint, minden kulturális, közösségi hovatartozás, amely adott és nem „szabadon választott”, ódivatú és óhatatlanul kirekesztő, más kultúrájú, vallású és hagyományú emberek csoportjával szemben. Ezért a kulturális és nemzeti neutralitás ideáját hirdeti, és az alapvető értékeket úgy általában béklyónak tekinti, azok alól kényszeresen „fel akar szabadítani”.
A vázolt problémából következő, számunkra releváns kérdés tehát az, hogy sajátos zsidó perspektívánkhoz, melyik világnézet illeszthető inkább?
Tekintve, hogy a zsidóság minden alapja tekintetében megkérdőjelezhetetlenül vallási identitás, és eköré nemzeti közösséget is formál, valamint képes volt a legújabb korban mindannyiunk számára fontos nemzetállamot is életre hívni, nem kérdéses, hogy zsidókként a kulturális, civilizációs különbségeket elrendelt adottságnak és értéknek tekintő, nemzetállamokban gondolkodó irányzat áll hozzánk közelebb.
Az etnokulturális, vallási hagyományok civilizációs egyediségét elismerő világnézet nélkül nem lenne sem a zsidó vallásnak, sem Izraelnek létjogosultsága.
A radikális globalista, határok nélküli világban a zsidó államnak nincs helye.
Eddig az elvi megközelítés.
Van azonban egy ennél sokkal kézelfoghatóbb probléma is, a semlegességet hirdető, „nemzetek fölötti” állásponttal. Jelesül, hogy életképtelen és végzetesen aszimmetrikus helyzetet hoz létre. Az értéksemlegesség bázisán olyan más (pl. muzulmán) civilizációkból érkező közösségeknek enged jelentős teret, amelyek nem csak unikálisnak tekintik saját vallásukat és kultúrájukat (ebben(!) a tekintetben hasonlóan pl. a mai keresztények vagy zsidók többségéhez), hanem jelentős részük saját világának – akár – erőszak általi kiterjesztését is kultúrája sajátjának, sőt vallási kötelességének tekinti. Így viszont a kulturális semlegesség oltárán végül éppen az a tolerancia ég el, amelyre hivatkozva az oltár megépült. Ennek az erőszaknak, és a nyomán kialakult toleranciahiánynak első célpontjai pedig jellemző módon megint csak a zsidó közösség tagjai.
A probléma ráadásul háromoldalú: a vallási szokásaikhoz ragaszkodó, nemzeti létükre büszke zsidók közvetlen célpontjai (1) a neomarxista progresszivisták vallási szokásokat (pl. kóser vágás, körülmetélés) korlátozó, Izraelt fasiszta, apartheid államnak bélyegző politikai aktivitásának; (2) a fundamentalista iszlám antiszemita terrorjának; és (3) a fundamentalista iszlám által felkavart társadalmi nyugtalanság talaján burjánzó neonáci agressziónak.
Ha ebből a szemszögből nézzük tehát, kijelenthetjük, hogy az a szuverenista, nemzetállami álláspont áll a zsidó értékvilághoz közelebb, amelybe illeszthetők a magyar miniszterelnök tusdnádfürdői beszédének egyes elemei is.
Ez akkor is így van, ha nem tekinthetünk el a nyelvhasználati problémától, a „faj” fogalmának bevezetésétől, a szóhasználat kifejezetten taszító mivoltától.
Mindezen az sem változtat, hogy – mint azt a Telex.hu-tól időközben megtudtuk – Jean Raspail Szentek tábora című regénye bevezetőjének, szóról szóra idézett nyelvi fordulatairól van szó. Lehetett volna körültekintőbben megnézni azt az idézetet! Az óvatos szóhasználat kötelessége mindenkire vonatkozik!
A kérdés azonban mégiscsak az, hogy zsidóként, zsidó vezetőként minek van itt tétje. Márpedig meggyőződésem, hogy itt a kontextus tétje nagyobb.
Az európai – és benne a magyar – zsidóság jövője, valamint Izrael szempontjából valódi tétje a fentebb vázolt szellemi és politikai vitának van,
mert erősen remélem, hogy nem egy hanyag szövegíró által cedált Raspail idézet határozza majd meg a holnapunkat.
A tét az, hogy a fundamentalista iszlám és az értéksemlegességet erőszakkal is követelő neomarxisták malomkövei között őrlődő zsidóságnak lesz-e módja biztonságban és vallását szabadon gyakorolva élni, Izraelnek pedig fennmaradni.
Köves Slomó az EMIH – Magyar Zsidó Szövetség vezető rabbija.
