Egyre éberebbé váló világunkban a mainstream intézmények leginkább attól félnek, hogy nem tartják őket eléggé antirasszistának. Így amikor egy magát polgárjogi csoportnak valló szervezet jelentést ad ki, amelyben felhívja a jótékonysági intézmények figyelmét arra, hogy a kisebbségek elleni gyűlöletet finanszírozzák, az nem nevetséges. Sőt, a puszta feltételezés, hogy ez igaz lehet, általában elég ahhoz, hogy a figyelmeztetetteket halálra rémítse, függetlenül a vádak igazságtartalmától. Jonathan Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztőjének írása.
Amikor az Amerikai-Iszlám Kapcsolatok Tanácsa (CAIR) a héten közzétett egy jelentést „Iszlamofóbia a főáramlatban” címmel, amelyben azt állítja, hogy a muszlimok elleni gyűlöletet „az ország néhány legnagyobb jótékonysági intézménye” támogatja – több mint 105 millió dollár értékben -, az olyasvalami, ami a magasröptű liberális gondolkodók figyelmét is felkeltette.
Különösen érdekes az a tény, hogy az említett intézmények között, amelyek állítólag nagy összegeket adnak a CAIR által „iszlamofóbiával foglalkozó hálózati csoportoknak” nevezett szervezeteknek, jelentős zsidó családi alapítványok vannak. Még jelentősebb, hogy az ország legnagyobb zsidó közösségeit ellátó zsidó szövetségekhez kapcsolódó adományozói alapokat emeltek ki: New York, Boston, Los Angeles és San Francisco városokból.
A cél itt nem csupán az, hogy a nagyrészt liberális szervezett zsidó világot felébresszük a kérdéssel kapcsolatban. A CAIR célja, hogy elegendő aggodalmat és/vagy felháborodást keltsen a zsidó csoportok, intézményi bürokraták és támogatók körében, hogy a csoport által iszlámellenesnek minősített ügyektől való elzárkózás hullámát beindítsa. Tekintettel a zsidó intézményrendszer azon törekvésére, hogy világossá tegye: mentes a rasszizmus vagy előítéletesség minden szennyétől, nem szabad elvitatni annak az esélyét, hogy ennek valamilyen hatása lesz.
Mielőtt azonban bárki – még azok is, akiket leginkább érdekel, hogy a woke-ságukat fényesítsék – komolyan vennék a CAIR jelentését és tanácsait, el kellene gondolkodniuk a tanulmány forrásán. A zsidó és nem zsidó filantrópoknak egyaránt fel kell tenniük maguknak a kérdést, hogy van-e értelme megengedni egy olyan szervezetnek, amelyet nem csupán antiszemita elvek alapján alapítottak, hanem a mai napig a zsidógyűlölet menedékhelye és támogató csoportja, hogy döntőbíró legyen abban, hogy mi az előítélet és mi nem az.
A CAIR-jelentés önhitten az általa „iszlamofóbia-iparágnak” nevezett minden olyan csoportot magában foglal, amely rávilágít az iszlamista terrorizmus veszélyére, az amerikai muszlim csoportok közötti kapcsolatokra, valamint a radikális iszlám és az Izrael és annak létezése elleni támadások támogatására.
Aggasztó a radikális jobboldali csoportok létezése, amelyek a muszlimokkal, valamint a zsidókkal, feketékkel és más etnikai-vallási kisebbségekkel szembeni előítéleteket támogatják. Tevékenységeiket és befolyásolási képességüket, amelyekkel hatni tudnak azokra, akik esetleg erőszakos cselekményeket követnek el gyűlöletük tárgyai ellen, figyelemmel kell kísérni, és szükség esetén büntetőeljárás alá kell vonni.
A CAIR-t azonban nem érdeklik a tényleges gyűlöletcsoportok, például azok, amelyek tagjai esetleg mecseteket, zsinagógákat vagy fekete templomokat támadnak meg. A jelentés célja, hogy elmosódjon a határ a tényleges szélsőségesség és azok között, akik jogos aggodalmukat fejezik ki a muszlim közösségből kiinduló gyűlölet miatt.
Ezért a jelentés szinte kizárólag olyan szervezetekre összpontosít, amelyek nem gyűlöletcsoportok. Azok miatt a szervezetek miatt aggódik, amelyeknek tényleges célja az, amit a CAIR állítólag csinál: a gyűlölet megfigyelése és leleplezése.
Talán érthető, hogy egy olyan csoport, mint a CAIR, amely a Holy Land Foundation politikai fedőszervezeteként eredeztethető, egy olyan csoport, amelyet az FBI leleplezett, hogy az Egyesült Államokban a Hamász terroristáinak próbál pénzt gyűjteni, hogy azok ellen tevékenykedik, akik ilyen kapcsolatokat vizsgálnak és hoznak nyilvánosságra.
Ezért tartja borzasztónak, hogy olyan csoportok léteznek, mint a legjelentősebb bűnösök listáján szereplők. De miért hallgatna rájuk bárki, akit érdekel a tényleges, nem pedig a mítikus előítéletek elleni küzdelem?
Ha a CAIR-nek igaza lenne, a következő szervezeteket lényegében minden tisztességes ember elkerülné:
A CAMERA, amely hatékonyan figyeli az Izrael-ellenes elfogultságot a médiában, és mozgósítja az olvasókat és hallgatókat, hogy felelősségre vonják a médiumokat a tévedéseikért és a direkt hazugságokért; a Middle East Forum, amely szakértői tanulmányokkal oktatja az amerikaiakat a Közel-Keletről és az iszlamizmusról; a Foundation for Defense of Democracies agytröszt, amely a józanság hangja olyan nemzetbiztonsági kérdésekben, mint az iráni nukleáris fenyegetés; a MEMRI, amely nélkülözhetetlen feladatot lát el az arab és muszlim világban megjelent és sugárzott hírek angolra fordításában; a The Investigative Project on Terrorism, amely a muszlim közösségen belüli szélsőségességre és a terrorizmushoz fűződő kapcsolatokra derített fényt; a Clarion Project, amely az online szélsőségességet figyeli (és amelynek tanácsadó testületét részben vezető mérsékelt muszlimok alkotják).
A CAIR ellenzi az olyan politikailag konzervatív szervezetek létezését is, mint a David Horowitz Freedom Center és a Christian Broadcasting Network, mivel ezek Izrael-pártiak, és felszólalnak azok ellen, akik a zsidó államot és annak támogatóit veszik célba.
Az az elképzelés, hogy azok, akik a radikális iszlamistákat próbálják leleplezni, gyűlöletet vagy előítéleteket szítanak, nem állja meg a helyét. Azok, akik információt szolgáltatnak a tevékenységükről, bejelentők, nem pedig megalázás vagy megfélemlítés, amint a CAIR-jelentés tévesen állítja.
Emlékezetes, hogy alig néhány hete a szervezet egyik legjelentősebb vezetője: Zahra Billoo, a CAIR San Franciscó-i fiókjának ügyvezető igazgatója beszédet tartott, amelyben arra figyelmeztette a muszlimokat, hogy ne csak az általa tévesen iszlamofóbnak bélyegzett csoportokat kerüljék, hanem az olyan mainstream liberális zsidó szervezeteket is, mint a Rágalmazásellenes Liga, a zsidó szövetségek és az egyetemi campusokon működő Hillel-csoportok. Minden zsidót, aki Izrael támogatását fejezi ki, gyanakodva, ha nem ellenségként kell kezelni. Ily módon egy kalap alá vette az „udvarias cionistákat” a „fasisztákkal”. Csak az olyan anticionista szervezeteket, mint a Jewish Voices for Peace és az IfNotNow, amelyek maguk is támogatják az antiszemita BDS-mozgalmat, és olyan érdekérvényesítő tevékenységet folytatnak, ami egyenlő a zsidógyűlölettel, kell jó zsidóként kezelni.
Számos liberális zsidó csoport megdöbbenésére és elborzadására, amelyek beletörődtek abba, hogy a CAIR polgárjogi csoportként jelenik meg, és hasznos partnernek tekintették a vallásközi párbeszédben, a csoport nem volt hajlandó tagadni Billoo-t, ehelyett elítélte azokat, mint például az ADL, amelyek felhívták a figyelmet a gyűlöletre.
Ennek fényében egyértelmű, hogy a CAIR jelentése, akárcsak a kongresszus vezető antiszemita képviselőjének, a demokrata párti Ilhan Omarnak az iszlámellenesség tudatosítására tett erőfeszítése, csak egy csel.
Ez nem csupán arra irányul, hogy elterelje a figyelmet a muszlim világban létező gyűlöletről, hanem arra is, hogy kiközösítse és támogatásra méltatlannak nyilvánítsa azokat, akik az ilyen viselkedés leleplezésén fáradoznak.
A CAIR azonban a saját dokumentált gyűlöletnyilvántartása ellenére, akárcsak a Black Lives Matter mozgalom és annak antiszemitizmushoz fűződő kapcsolatai, úgy tűnik, hasznot húz abból, ahogyan az interszekcionális ideológia szabad utat ad minden olyan csoportnak, amely azt állítja, hogy a „fehér kiváltságok” áldozata.
Egy olyan időszakban, amikor az egyének és csoportok attól félnek, hogy a rasszizmusban való bűnrészesség címkéjét ragasztják rájuk – és aztán „törlik” -, jó okunk van attól tartani, hogy a filantróp világ nem fogja kapásból elutasítani a CAIR jelentését, ahogy kellene.
Az éber érzékenységek megnyugtatásának vágya túl sok egyébként tisztességes liberális esetében elvetette a józan észt és az erkölcsi iránytűt.
Az igazi „iszlamofóbia-ipar” a CAIR-hez hasonló radikálisok azon törekvése, hogy ne csak az összes amerikai muszlim nevében beszéljenek, hanem a saját szélsőségességükkel kapcsolatos kritikát is elhallgattassák. Ahelyett, hogy meghallgatnák a CAIR felhívását, hogy a szövetségek és a különböző alapítványok szüntessék be a fontos szervezetek finanszírozását, amelyek rávilágítottak erre a problémára, az ő álláspontjuknak arra kellene ösztönöznie a tisztességes embereket – legyenek zsidók vagy nem zsidók -, hogy többet tegyenek az érdekükben.
