Olaszországban és Franciaországban egyre sötétebb titkokra derül fény a mélyebb feltárásából azoknak az alkuknak, melyeket korábbi kormányaik kötötteka 70/80-as években a legvéresebb európai terrortámadásokért felelős palesztin mozgalmakkal arról, hogy kíméljék meg őket a merényletektől, cserébe a nemzetközi politikai és diplomáciai támogatásért. Nemrég újabb dokumentumok kerültek elő, melyek igazolhatják a régi gyanút, és újabb ismeretekkel is szolgálhatnak.
****
Rettegés a terrortól – menekülés egy gyászos alkuba
Az egyezségek létezését már évek óta sejtik és kutatják, de hivatalos vizsgálatok csak felszínesen indultak. Jasszer Arafat PFSZ-vezető (Palesztinai Felszabadítási Szervezet) halála után az ő megtalált feljegyzései tartalmazták az első ismert adatokat az egyezkedésekről. A 19 kötetes napló rengeteg érdekességet és titkot rejtett, és ezek közül volt egyik a franciákkal és olaszokkal kötött alku.
A naplót sokáig rejtegették Arafat egykori bizalmasai, végül 2018-ban eladták egy luxemburgi alapítványnak, ahol a részleteket elemzik.
Korábban csak keveset lehetett tudni arról, hogy Aldo Moro olasz miniszterelnök – aki többször is beülhetett a kormányfői bársonyszékbe – titkos megállapodást kötött több palesztin terrorszervezettel.
A paktum értelmében a PFSZ vállalta, hogy leállítja az olasz civilek, az üzleti vállalkozások és az Alitalia elleni támadásait. Cserébe megszerezte azt a kiváltságot, hogy fegyvereket szállíthat át a félszigeten, és ami még vészesebb: a lebukás veszélye nélkül vehet célba izraelieket és zsidókat.
A sors keserű fintora, hogy végül magát Morót is terroristák rabolták el, a hírhedt Vörös Brigádok tagjai (Brigate Rosse), és gyilkolták meg 1978 májusában. Holttestére egy gépkocsi csomagtartójában bukkantak. Ez a szélsőbaloldali terrorcsoport is épített palesztin kapcsolatokat. Ez nem jelenti közvetlenül, hogy a palesztinok rendelték volna meg Moro miniszterelnök meggyilkolását, és végeztették el a feladatot olasz partnereikkel, ám ennek a lehetősége megér egy kivizsgálást, amire most lehetőség is nyílik.
A római kormány és a parlament felügyelő testülete (COPASIR) vizsgálja a decemberben előkerült dokumentumokat, amelyek megerősíteni látszanak, hogy Olaszország szemet hunyt a zsidó célpontok elleni palesztin terrortámadások felett, beleértve a római nagy zsinagógát ért csapást 1982-ben.
Újra megnyílnak a titkos akták
Az új adatok szerint az olasz hírszerzésnek egyértelmű információi voltak a tervezett merényletről, amelyben egy kétéves kisfiút megöltek és 37 személy megsebesült, de nem akadályozták meg a támadást, sőt a rendőrség még csökkentette is a biztonságot az épület körül.
„Harminckilenc évvel a római zsinagógában történt terrortámadás után eljött az idő, hogy megismerjük az igazságot” – mondta a La Repubblicának december közepén Enrico Borghi, az olasz parlament biztonsági testületének tagja. „Egy államnak felelnie kell saját történelméért és számot kell adnia róla” – tette hozzá Borghi, amikor a bizottság nekiállt az új tényfeltáró munka megszervezésének.
Olaszország eladta a zsidóit!
Ezt a súlyos vádat Francesco Cossiga volt olasz köztársasági elnök fogalmazta meg 2008-ban a Corriere della Sera napilapnak, de akkor még senki nem vette komolyan a gyakran túl keményen fogalmazó ex-államfőt.
Cossiga a zsinagóga elleni merényletre utalt, amikor a titkosszolgálat elnézte azt is, hogy támadás elkövetői Líbiába meneküljenek, Moammar al-Kadhafi elnök védőszárnyai alá, majd onnan vissza Libanonba.
Cossiga vádjai első kézből nyertek igazolást, mert egy Bassam Abu Sharif nevű palesztin aktivista elismerte a lapnak a titkos együttműködés létezését. Abu Sharif a 70-es években a PFLP (Népi Front Palesztina Felszabadításáért) nevű terrorszervezet tagja volt, és több akciót is szervezett a hírhedt gépeltérítő kommandósnő, Leila Khaled társaként. Ő maga toborozta a PFLP partnerei közé a rettegett Carlost is. (Róla lesz szó később, egy másik gyanús szál kapcsán.)
Sharif részese volt a Dawson Field-i légikikötőben (Jordánia) végrehajtott terrorcsapásnak 1970-ben, amikor a TWA, a Swissair és a Pan American gépeit a földön robbantották fel. A negyedik gép, az El Al járata úgy úszta meg, hogy a személyzet és az utasok lerohanták a támadókat. Ekkor döntötte el Husszein jordán király, hogy kiűzi országából a palesztin mozgalmat, ami végül a Fekete Szeptember elnevezésű tömegmészárlásba torkollott, és a PFSZ-t jórészt Libanonba szorította át.
1972-ben a TIME magazin címlapján Abu Sharif lett ‘A terror arca’. A Moszad annyira veszélyesnek ítélte meg a személyét, hogy egy Che Guevara-kötetbe rejtett pokolgépet küldött neki, ami leszaggatta több ujját, és fél szemére megvakította. Ez a figyelmeztetés közrejátszott abban, hogy Abu Sharif a nyílt terroristák oldaláról lassan átpártolt Arafat mérsékeltebb táborába, és később legitim szereplője lett az oslói folyamat néven ismert béketárgyalásoknak. Gyakorlatilag a palesztin vezető mellett működő külügyminiszternek tekintették, aki széles kapcsolatot épített nyugati politikusokkal és diplomatákkal is. Így szerzett befolyást a nyugati hatalmakkal folytatott titkos alkudozásokban.
Később egy Moszad-tiszt társszerzőjeként írta meg 1985-ben a „Legjobb ellenség” című memoárt, ami a két fél eltérő szemszögéből magyarázta el az izraeli-arab konfliktusok történetét, és szót ejt a mélyen rejtett együttműködésekről is.
Interjújában Abu Sharif elmondja, hogy egy olasz admirálissal, a titkosszolgálatok embereivel és Stefano Giovannonéval tartotta a kapcsolatot. Utóbbi az olasz hírszerzés bejrúti állomásparancsnoka volt. A találkozók Rómában és Libanonban zajlottak, és állítása szerint a megállapodásokat mindkét fél végig betartotta. (Ebben a részletben Abu Sharif hazudik vagy téved, mert a szakadár palesztin terrort nem sikerült féken tartaniuk.)
„Megengedték, hogy tranzitokat, átjárókat, hadműveleteket szervezzünk, de olaszok bevonása nélkül. Mindig jeleznünk kellett, hogy kiket és hova akarunk szállítani. Valahányszor Rómába jöttem, két titkosszolgálati kísérő autó várt, és gondoskodott a védelmemről”
– mondja Abu Sharif, és hozzáteszi, hogy olykor még Vörös Brigádok-tagnak is nyújtottak védelmet, támogatást, hamis útlevelet, de ezek jelentéktelenek voltak. (Sharif itt is hazudik, mert a Wadie Haddad vezette palesztin egységek együttműködtek az olasz terroristákkal).
Miért csinálta ezt Olaszország?
A modern történelmet kutatók szerint a korabeli olasz politika csak tessék-lássék volt atlanti elkötelezettségű, mert azt inkább egy francia-brit-amerikai érdekcsoportnak látta, amiben Olaszország mellőzött szerepre kényszerül. Emiatt több vezető kereszténydemokrata politikus szívesen játszadozott az Afrika és az arab világ felé nyitás vágyálmával. Épp úgy, mint a világháború előtti időkben, amikor Mussolini dédelgetett hasonló álmokat.
Ehhez viszont szükség volt az akkor felemelkedő PFSZ-szel való kapcsolatok építésére, így a titkos paktum nem feltétlenül az olasz nép biztonságát, hanem az arab világban való pozíciókeresést is szolgálta.
A háború utáni olasz kereszténydemokrácia nem hasonlítható a maihoz, mert sok vonása még a 30-as évek arculatát viselte. A legsúlyosabb példa erre Andreotti volt miniszterelnök bűnper-sorozata, melyek a maffiával és a szélsőjobboldallal való kapcsolatait, illetve több korrupciós ügyletét vizsgálták. Mi több, általa elrendelt gyilkosságok is szóba kerültek, de ezek megmaradtak az erős gyanú körében.
Az Andreottit követő Bettino Craxi szocialista miniszterelnök sem tért le erről a gyászos útról. Ő sem szakította meg a kapcsolatokat az arab szélsőségekkel, és jobb viszonyt alakított ki a PFSZ-szel és egyes közel-keleti kormányokkal, mint az USA-val. Ő volt az, aki a NATO-szövetségesre fittyet hányva titkos telefonvonalon figyelmeztette Kadhafi líbiai vezetőt, hogy amerikai légicsapás várható ellene, így a diktátor még időben elhagyta a célpontot.
Nem sokkal ezután Craxi egyenesen megtagadta Reagan elnök kérését, hogy adják ki az Egyesült Államoknak a kor egyik legveszélyesebb terrorparancsnokát, a PFLP-s Abu Abbászt. Ráadásul hagyta, hogy Rómából Jugoszláviába szökjön. Arafat fel is jegyezte naplójába, hogy „Olaszország a palesztinok menhelye a Mediterrán térségben”.
Craxinak köszönhetően nem érte bántódás olasz részről az FLP, a Khaledékről leszakad még kegyetlenebb csoport palesztin kommandósait sem. Ők voltak a felelősei az olasz Achille Lauro utasszállító hajó eltérítésének 1985. október 7-én. Ők ölték meg a támadás során több lövéssel a tolókocsiban utazó béna Leon Klinghoffert, egy zsidó származású amerikai utast, és hajították a tengerbe a tetemét. Ezt követően a támadók legtöbbje akadály nélkül indulhatott Egyiptomba.
De ezzel a történet még nem ért véget, mert három amerikai F14-es vadászgép leszállásra kényszerítette a palesztinokat szállító gépet, ami végül a szicíliai Sigonellán, egy közös olasz-amerikai támaszponton landolt. Craxi előbb megígérte Reagannek, hogy az amerikai különleges alakulat foghatja el a terroristákat, de meggondolta magát, és az olasz biztonságiak vették át az irányítást. Washington véleménye szerint Olaszország ezzel megsértette a NATO alapszerződését, mert akadályozta egy közös ellenség elfogását.
A szövetséges osztagok öt órán át néztek farkasszemet egymással, míg végül Reagan engedett, és az olasz joghatóságnak engedte át az ügy lezárását. A gép folytatta útját Rómába, ahová elkísérte egy amerikai vadászgép, és a terminálnál újabb feszült vita alakult ki. A terroristákat végül az olasz rendőrség vette őrizetbe, és Rómában szabtak ki rájuk börtönbüntetést.
Ez az eset is jelezte, hogy egyes ügyekben az olasz kormány akkoriban igen messzire elment vakmerőségben és felelőtlenségben. Maga Craxi miniszterelnök is korrupciós szövevénybe keveredett, és a vádemelés elől végül Tunéziába szökött, ahol 2000-ben végzett vele a cukorbetegség.
A cikk folytatása ide kattintva olvasható.
