Néhány héttel ezelőtt a pakisztáni Sialkot városában egy Srí Lanka-i gyári munkást lincselt meg a tömeg, majd holttestét az utcán felgyújtották. A férfit istenkáromlással vádolták, mert eltávolította a Mohamedet dicsőítő imákat ábrázoló plakátokat. Több százan gyűltek össze, hogy részt vegyenek a barbárságban, miközben azt a helyi hatóságok tétlenül nézték. A férfi holttestének felgyújtásáról készült videók széles körben terjedtek a közösségi médiában — írja véleménycikkében Kunwar Khuldune Shahid, az Unherd-ben.
Ez volt Pakisztánban a harmadik istenkáromlással kapcsolatos incidens mindössze hét nap alatt. A hét elején a tömeg felgyújtott egy rendőrőrsöt, miután az nem volt hajlandó átadni egy Korán meggyalázásával vádolt férfit. Pár nappal korábban négy férfit tartóztattak le, mert a helyi mecsetben egy keresztény temetési kérelmet nyújtottak be.
Pakisztán egyike annak a 12 muszlim többségű országnak, ahol az istenkáromlásért halálbüntetés jár; 20 másik országban szigorú börtönbüntetést szabnak ki. Az istenkáromlásra vonatkozó törvényekre pedig gyakran hivatkoznak. Az elmúlt két hétben ezeket alkalmazták az észak-szíriai tankönyvek cenzúrázására, a digitális szabadság korlátozására Indonéziában, egy szaúdi férfi halálra ítélésére egy tweet miatt, valamint Ahmed Abdo Maher, neves egyiptomi ügyvéd és gondolkodó öt év börtönre ítélésére.
Az istenkáromlás bűncselekményét azonban Pakisztánban büntetik a legkegyetlenebbül. Azonban nem a bíróságokon keresztül. Pakisztán szereti magát „demokratikus köztársaságnak” nevezni, és ezért ódzkodik attól, hogy ténylegesen bírósági úton kivégezzenek bárkit is szentségtörésért – ellentétben például Iránnal vagy Szaúd-Arábiával. De az államról köztudott, hogy szemet huny az önbíráskodó iszlamista csőcselék felett.
Sokan az elkövetők közül valójában azzal érvelnek, hogy az állam „nem akasztja fel az istenkáromlókat”, ami miatt a büntetést bíróságon kívül kell végrehajtani. Ezt az állítást a sialkoti gyilkosságot követően a Jamiat Ulema-e-Islam Fazl (JUI-F) iszlamista párt vezetője is megismételte, aki azt mondta: „Ha az állam nem bünteti meg azokat, akik megsértik a prófétát, akkor ilyen incidensek fognak történni”.
Az iszlamista csőcselék mostanra annyira felbátorodott, hogy nemcsak a vallási kisebbségeket, hanem a másként gondolkodó muszlimokat – a „rossz” muszlimokat – is szabadon célba veszik, még akkor is, ha azok gyakorolják és hisznek az iszlámban.
Felgyújtottak már keresztény otthonokat, megrongáltak hindu templomokat és lerombolták az Ahmadiyya muszlim szektához tartozó „szentségtörő” mecseteket; meglincseltek egyetemistákat, 10 éveseket, sőt olyanokat is, akik kívülről megtanulták a Koránt.
Az önbíráskodók két ellentétes, de hasonlóan erkölcsileg romlott forrásból merítenek erőt.
Az első természetesen maga a pakisztáni állam. A hadsereg, amely az ország tényleges uralkodója, a radikális iszlamista szervezeteket támogatja, mint eszközöket. Ezek a milíciáktól kezdve, amelyek stratégiai befolyást biztosíthatnak az államnak egy szomszédos országban, egészen az iszlamista nyomásgyakorló csoportokig terjednek, amelyek sakkban tartanák a polgári vezetőket, ha a hadsereg strómanjai puccsot akarnának végrehajtani. Az olyan csoportok, mint a JUI-F, könnyen mozgósíthatnának diákokat a hatósági személyek ellen, azzal vádolva őket, hogy az iszlám ellen dolgoznak.
A jelenlegi miniszterelnök, Imran Khan valójában csak egy bábu, aki fenntartja a demokratikus homlokzatot ebben a katonai uralom alatt álló birodalomban. A sialkoti lincselést Pakisztán „szégyenének napjaként” jellemezte. De nem segítőkészen vegyes üzeneteket küld a Tehrik-e-Labbaik Pakistan (TLP) radikális iszlamistákról is, akiknek jelszavait a lincselő tömeg skandálta.
A TLP-nek nagy befolyása van az államra, amelyet szervezett utcai erőszakkal manipulál. Áprilisban hivatalosan betiltották, mert a Charlie Hebdo karikatúrái miatt folyamatosan erőszakos akciókat hajtott végre. Novemberben azonban, a hetekig tartó erőszakos cselekmények után, amelyekben négy rendőr meghalt, és több tucat civil megsebesült, a TLP-t levették a terrorlistáról, és kétezer őrizetbe vett tagját szabadon engedték. Biztos vagyok benne, hogy Khan motivációja részben ideológiai; áprilisban még azzal nyugtatta a csoportot, hogy „ugyanazok a céljaik”: az iszlám elleni istenkáromlás felszámolása.
De abban is biztos vagyok, hogy a kétmillió iszlamista szavazat, amelyet a TLP a 2018-as választásokon gyűjtött össze, szintén közrejátszott.
Khan több alkalommal is megfogadta, hogy az iszlám istenkáromlásra vonatkozó törvényeket Nyugatra exportálja, hogy az emberek ott is hasonlóan „féljenek a prófétánk elleni káromlástól”. Ebben a törekvésében Khannak már számos szövetségese van: amikor a nyugati média nem hajlandó olyan képeket közzétenni, amelyek miatt humoristákat vagy tanárokat mészárolnak le a dzsihadisták, akkor az istenkáromlási törvényt fenntartják. Ez megerősítést nyer, amikor az oktatási intézményeket megfélemlítik, hogy kerüljék az iszlám kritikáját, vagy az iszlamisták számára kellemetlen tanulást. Az istenkáromlási törvényeket akkor is megerősítik, amikor az Európa Tanács az iszlám szexizmust ünnepli azzal, hogy a hidzsábot a szabadsággal szinonimizálja.
Az iszlám istenkáromlási törvényt hivatalosan akkor hajtották végre, amikor az Emberi Jogok Európai Bírósága úgy döntött, hogy az iszlám próféta kritikája túlmegy a szólásszabadság határain.
A szólásszabadság mára rohamosan szűkülő emberi jog. Az „iszlámfóbia” kifejezést például a progresszívek kényelmesen használják arra, hogy a szatírát vagy a vallás kritikáját az egész muszlim nép elleni rasszizmusnak fessék le. Természetesen a nyugati mérsékelt muszlimok az iszlamista erőszakra úgy reagálnak, hogy kiátkozzák a közösségükben élő radikálisokat pontosan azt visszhangozva, amit a dzsihadisták mondanak róluk: nem követik az „igaz iszlámot”.
De ez egy kibúvó: ez még mindig lehetővé teszi a mérsékeltek számára, hogy részt vegyenek az olyan „bűncselekmények” miatti felháborodásban, mint az istenkáromlás, miközben kibújnak minden felelősség alól, ami a felháborodás legdurvább megnyilvánulásainak kezelésével kapcsolatos.
Ennek eredményeképpen, miközben az iszlám továbbra is az egyetlen olyan vallás, amely még mindig a halálbüntetést hirdeti, a progresszív hangok nem tűnnek különösebben érdekeltnek abban, hogy megakadályozzák ezt a gyakorlatot a muszlim világban. Az ellenállásnak ez a teljes hiánya felbátorítja az iszlamista vezetőket, hogy globális istenkáromlási törvényeket követeljenek, a nyugati társadalmi igazságosság harcosaira emlékeztető taktikát alkalmazva: a karikatúrák rajzolását a muszlim „népirtás” elkövetésével teszik egyenlővé, és mindenkit, aki megkérdőjelezi ezeket az állításokat, az iszlámmal szembeni fóbiával vádolnak.
És mégis, amíg a muzulmán országok kétharmadában a törvények szigorú büntetéseket szabnak ki az iszlám bírálatára – és amíg az iszlamisták embereket ölnek meg a Nyugaton megjelent karikatúrák miatt -, addig az iszlámtól való félelem teljesen ésszerűnek tűnik.
Talán nincs olyan hely, ahol ez a félelem racionálisabb lenne, mint Pakisztánban, ahol elég egy istenkáromlással kapcsolatos vád, és máris lincselő tömeg támad, ahol a kabinet egyik minisztere azzal indokolja a legutóbbi erőszakos cselekményt, hogy „gyilkosságok akkor történnek, amikor az érzelmek felkorbácsolódnak”, és ahol a miniszterelnök „mártírként” dicséri a világ leghírhedtebb terroristáját, Oszama Bin Ladent.
Pakisztán vezetése csak nemzetközi nyomás hatására fog foglalkozni az istenkáromlással kapcsolatos erőszakkal. Ezt a Nyugat önjelölt, mérsékelt muszlimjaival kellene kezdeni, akiknek világos és egyértelmű álláspontot kellene képviselniük, amely az emberiséget a vallásuk fölé helyezi. Ha ugyanis nem tudnak elég erkölcsi bátorságot összeszedni ahhoz, hogy kimondják: senkit sem szabad megölni istenkáromlásért, függetlenül attól, hogy mit mond vagy nem mond az iszlám, akkor akár a sialkoti csőcselék mellé is kiállhatnak.
