Idén Oroszország már másodszor növelte a csapatainak számát az ukrán határ közelében. A lépés hatására az ukránok a nyugati hatalmak segítségét kérték, amelyek figyelmeztették az oroszokat, hogy amennyiben megtámadnák Ukrajnát, annak súlyos gazdasági és diplomáciai következményei lennének. Vlagyimir Putyin orosz elnök az ukránok NATO csatlakozása ellen tiltakozik, és állítása szerint a határ mentén az ukránok azok, akik élezik a helyzetet. De vajon mi az oroszok célja? Valóban háború közeleg? Sz. Bíró Zoltánt, Oroszország-szakértőt és a Budapesti Corvinus Egyetem mesteroktatóját kérdeztük az ukrán-orosz feszültség hátteréről és a lehetséges forgatókönyvekről. Interjú.
***
Lehet-e arra számítani, hogy az oroszok valóban megtámadják Ukrajnát?
Hosszú-hosszú hetek óta azt gondolom, – amit gondoltam egyébként tavasszal is, amikor hasonlóképpen viszonylag jelentős erőt koncentráltak az oroszok az ukrán határnál -, hogy nem lesz átfogó és nyílt támadás Ukrajna ellen. Öt komoly oka van annak, ami miatt súlyosan elhibázott lenne a támadás. Oroszország olyan következményekkel lenne kénytelen szembenézni, ami miatt szerintem értelmetlen egy ilyen háborúba belekezdeni.
Az első és legfontosabb, hogy ez radikális szakítás lenne az eddigi magatartásukkal. Eddig Kelet-Ukrajnában afféle „szégyenlős”, be nem vallott háborút folytattak. Hivatalosan Moszkvának az az álláspontja, hogy azon a két szakadár területen, amit még 2014-ben sikerült Ukrajnáról leszakítani, nincsenek jelen. Ami ott folyik az ukrán polgárháború, amelynek semmilyen módon nem részese Oroszország. A Minszk-1, illetve a Minszk-2 megállapodás is azt mutatja, hogy a nyugati hatalmak – az egyszerűbb utat választva – elfordítják a fejüket, és úgy tesznek, mintha Oroszország tényleg nem lenne részese a konfliktusnak, hanem éppolyan garantálója a megállapodásnak, mint ők.
Következésképpen, ha Moszkva nyílt és átfogó támadást indítana Ukrajna ellen, azzal radikálisan új helyzetet teremtene, és már a Nyugat sem fordíthatná el diszkréten a fejét, elfogadva, hogy Oroszországnak nincs köze az ukrajnai történésekhez. Egy ilyen új helyzetben az orosz magatartás nemzetközi jogi és politikai megítélése drámaian megváltozna Moszkva kárára.
A második ok, ami miatt elhibázott lépés lenne egy átfogó támadás, hogy Oroszországnak nagyon korlátozottak azok az erői, amivel viszonylag jelentős ukrán területeteket folyamatosan megszállva tudna tartani. Az orosz hadsereg létszáma alig nagyobb egymilliónál, ezen belül a szárazföldi erők létszáma épphogy eléri a 400 ezer főt. Van Oroszországnak is 2015-től egy nemzeti gárdája, az úgynevezett Roszgvargyija, ám ott sem szolgálnak 400 ezernél többen. Egy 40-42 milliós országot, vagy annak jelentős részét megszállva tartani nem egyszerű feladat, kiváltképp abban az esetben, ha az ott élők nagy többsége nem is örül ennek. Újabb ukrán területek megszerzése és ellenőrzés alatt tartása egészen más feladatokkal járna, mint járt a Krím esetében, ahol a félszigetet a kontinentális Ukrajnával egy keskeny földnyelv köti össze.
De ha Ukrajna keleti vagy délkeleti részéből szakítanának le újabb területeket, akkor az új határ felügyelete már egyáltalán nem lenne egyszerű feladat. Alighanem több száz helyen kellene az utakon ellenőrzőpontokat felállítani, és akkor még a megszállt területek „belső” ellenőrzéséről nem is beszéltünk. Már ez is meghaladná Oroszország képességeit, Ukrajna egészének megszállása pedig végképp.
A harmadik ok, ami miatt súlyosan elhibázott lenne egy kiterjedt támadás, az az, hogy az ukrán hadsereg minősége ma egészen más, mint volt 2014-ben. Sokkal jobban képzett, sokkal jobban felszerelt – Kijev az utóbbi időben jelentős mennyiségben jutott kiváló minőségű nyugati fegyverekhez –, és ami talán a legfontosabb, hogy ez a hadsereg sokkal inkább motivált, mint volt a Krím annektálása idején, amikor az ország új politikai vezetésétől nem is kapott egyértelmű utasításokat, hogy mit kell tennie. Ha érkeztek is parancsok Kijevből, azok arról szóltak, hogy kerülni kell a fegyveres összeütközést. Mindez azonban már a múlté. Az ukrán hadsereg biztosan harcolna, és nagyon súlyos veszteségeket okozna az oroszoknak.
Ezeket a veszteségeket nehéz lenne az orosz társadalom elől eltitkolni. Próbálták 2014-ben is a kelet-ukrajnai veszteségeket titokban tartani, de az sem sikerült. Miért sikerülne egy jóval nagyobb veszteséglistát elfedni?
Vagyis az az eufória, ami a Krím megszerzését követte, most biztosan elmaradna. Az orosz társadalom nem akar nagy veszteségek árán újabb ukrán területekhez jutni.
A negyedik ok, ami miatt súlyos következményekkel járó döntés lenne egy átfogó orosz katonai akció elrendelése – függetlenül attól, hogy az Ukrajna egészét, vagy csak egy részét szeretné megszerezni – az Ukrajna szegénységével függ össze. Ez az ország Európa legszegényebb állama. Az egy főre eső GDP itt a legalacsonyabb. Ugyanakkor egy nagy létszámú társadalomról van szó. Egy viszonylag népes, ám igen szegény közösség gazdasági konszolidálása meghaladná Oroszország jelenlegi képességeit. Nincs olyan helyzetben Az orosz gazdaság és egyáltalán Oroszország egésze nincs abban a helyzetben, hogy egy ilyen súlyú feladatot meg tudjon oldani. Mi értelme lenne egy ilyen súlyos terhet Moszkvának a nyakába vennie? Ez nagyságrendekkel haladná meg a Krím annektálását követően felmerülő terheket.
S végül egy ilyen nyílt és átfogó háború esetén a Nyugat a lehető legkomolyabb szankciókat léptetné hatályba. Aligha lehetne megkerülni, hogy a SWIFT rendszerről, tehát a nemzetközi bankközi átutalási rendszerről lekapcsolják Oroszországot. Nagyon nehéz helyzetbe kerülne az orosz hitelfinanszírozás. Már most is korlátozzák az elsődleges piacát az orosz kötvényeknek, állampapíroknak. Lehet, hogy a büntetőintézkedések a gázszektort nem érintenék, de nagyon is elképzelhető az orosz kőolaj-export embargója. Ez rendkívül érzékenyen érintené Oroszországot, mert a szénhidrogén-kiviteléből származó valutabevételének kétharmadát a nyers kőolaj és a kőolajszármazékok adják.
Mindebből arra merek következtetni, hogy amennyiben a Kremlben figyelembe veszik ezeket a szempontokat, és racionálisan hozzák meg döntésüket, akkor ilyen átfogó és nyílt támadásra Moszkva semmiképpen nem szánhatja el magát.
Akkor felmerül a kérdés, hogy pontosan mi a céljuk az oroszoknak a határ menti felvonulással?
A félelemkeltés egy erőforrás. És a félelemkeltéssel való politikai kereskedés az egy olyan erőforrás, amivel még rendelkezik Oroszország. 2014-től a hirtelen megnőni látszó orosz erőnek és befolyásnak három fontos forrása van. Az egyik a Szovjetuniótól örökölt állandó BT-tagság, a másik az a nukleáris arzenál, ami még mindig gyakorlatilag ugyanakkora, mint az amerikai, és messze meghaladja minden más nukleáris hatalom hasonló képességét. Ez két olyan, jórészt örökölt körülmény, ami kivételes státuszt biztosít Oroszországnak. Egyrészt védi attól, hogy a Biztonsági Tanács kötelező érvényű szankciót fogadjon el ellene, másrészt nukleáris fegyverzete miatt senkinek eszébe nem jutna, hogy – akárcsak hagyományos fegyverekkel is – támadást indítson ellene. A harmadik forrás pedig az a már jó ideje kitartóan és feltűnően képviselt destruktív politika, aminek lényege, hogy „mi tudunk problémát okozni”. És mindaddig „problémát is fogunk okozni”, amíg a Nyugat nem látja be, hogy Oroszország szempontjaira is tekintettel kell lenni.
Most pedig azt látjuk, hogy az ukrán határnál összevont orosz katonai erő nagysága egyre inkább megközelíti azt a szintet, amikor már nem alaptalanul lehet azt feltételezni, hogy megindulhat a támadás. Egy bizonyos létszám fölött ez reális opció. Ezzel kalkulálni kell, még akkor is, ha az előbb elmondott öt ok miatt én azt gondolom, hogy Moszkva mégsem szánja el magát erre.
Ezekkel a feszültséget teremtő, eszkalálódó helyzetekkel Oroszország egyfelől fel akarja hívni a figyelmet magára, újra és újra jelezni akarja, hogy vannak olyan megoldatlan problémák, amik az ő egyetértése nélkül nem megoldhatók. Moszkvának Ukrajnával kapcsolatban szerintem két célja van: a NATO-tagságának politikai és jogi eszközökkel való megakadályozása, illetve bizonyos fegyverfajták Ukrajnába telepítésének kizárása. Ennek érdekében a felettébb látványos csapatösszevonást választotta.
Ukránok retorikája is érdekes, az ukrán védelmi miniszter nemrég azt mondta, hogy ők január végén számítanak egy katonai eszkalációra. Vajon komolyan gondolja az ukrán vezetés, hogy támadás lesz, vagy csak felkészülnek erre az opcióra?
Ha minden egyéb politikai körülményt most egy pillanatra félreteszünk, akkor kijelenthetjük, hogy egy felelős kormányzat, amelyik azzal találja szembe magát, hogy a határainál jelentős csapásmérésre alkalmas katonai erőt koncentrált egy másik állam, nem tehet mást, minthogy felkészül a legrosszabbra, és nyilvánosan figyelmeztet a veszélyre. Szerintem ez érthető és elfogadható reakció.
Persze azt se felejtsük el, hogy Ukrajna is érdekelt abban, hogy folyamatosan fenntartsa a figyelmet maga iránt. Elemi érdeke, hogy mindenekelőtt az Egyesült Államokban, de általában is a nyugati államokban tudjanak arról, hogy fenyegetett helyzetben van, és rászorul a segítségükre. És ebben az esetben nem is alaptalan Kijev nyugtalansága, még akkor sem, ha egyébként nem tűnik valószínűnek egy kiterjedt orosz támadás. Ismerünk a történelemből számos olyan esetet, amikor senki nem akart háborút, de a végén mégiscsak az lett belőle.
A Nyugat – egy dolog kivételével – minden segítséget megad majd Ukrajnának: harcolni azonban nem fog Ukrajnáért. Erre semmi nem kötelezi, és nyilvánvalóan súlyosan felelőtlen döntés lenne, ha erre szánná el magát. Ennek beláthatatlan következményei lennének. Ilyen kockázatot nem fog vállalni. De fegyvereket szállítani fog, mint ahogy eddig is szállított, hírszerzési adatokat nyilvánvalóan át fog adni, mint ahogy eddig is átadott, és ahogy eddig is, diplomáciai és politikai nyomást fog gyakorolni Oroszországra. És mindezeken túl súlyos gazdasági szankciókat helyez kilátásba arra az esetre, ha Oroszország mégiscsak megtámadná Ukrajnát. És az sem kétséges, hogy ezeket a most még csak kilátásba helyezett büntetőintézkedéseket életbe is léptetné az orosz támadás esetén. Vagyis nyilvánvaló, hogy Ukrajna is érdekelt abban, hogy folyamatosan fönntartsa a maga iránti figyelmet, és folyamatosan „érzelmi készenlétben” tartsa a Nyugatot.
Mindeközben zajlik egy felettébb izgalmas információs küzdelem is. Orosz részről már egy ideje azzal próbálják a határmenti csapatösszevonást indokolni, hogy az ukrán hadsereg a két kelet-ukrajnai megye 40-40 százalékát birtokló szeparatista erők lerohanására készül. Vagyis ők azért sorakoznak fel a határnál, mert olyan információik vannak, hogy az ukrán vezetés türelme elfogyott, és katonai megoldást akar, nem diplomáciait.
Biztos vannak az ukrán politikai osztályban is ilyen súlyosan felelőtlen figurák, akik azt gondolják, hogy a kelet-ukrajnai probléma katonai eszközökkel megoldható, de azok, akik képesek józanul felmérni Ukrajna lehetőségeit, nem gondolhatják, hogy egy ilyen támadásnak ne az legyen az azonnali következménye, hogy Oroszország védelmet nyújt a szeparatista területeknek. Ha maradt józanság ukrán oldalon, akkor eszük ágában nincs lerohanni Luhanszk- és Donyeck-megye Moszkva felügyelete alá vont részeit.
Mit gondol hogyan alakul hosszú távon az orosz-ukrán viszony?
Oroszország hosszú időre elveszítette Ukrajnát. 2014-ben még azt remélték a Kremlben, hogy a Krím után jön majd Kelet- és Délkelet-Ukrajna, ahol nagy számban élnek oroszok, és ők is föllázadnak és szakítanak a központi kormánnyal, ami súlyos politikai válságot okoz, és pillanatok alatt összeomlik az új rezsim… Hát ez nem teljesült.
A kelet-ukrajnai megyékben a szakadár területeken alapvetően orosz „katonai turisták” harcolnak. Tehát olyanok, akik Oroszországból, általában a társadalom pereméről jönnek, és jobb híján ebben a szeparatista küzdelemben élik ki magukat. Ezeknek a kis bábállamoknak a vezetői egytől egyig orosz állampolgárok. Alig akadtak olyanok, akik helyi lakosként hajlandóak lettek volna fegyvert fogni, és az új kijevi hatalom ellen harcolni.
Szerintem arra az ambiciózus projektre is kitehetik a nagy keresztet, amit úgy hívunk, hogy Eurázsiai Gazdasági Unió. Putyin 2011 októberében hosszú cikkben hirdette meg az Eurázsiai Gazdasági Unió programját, amiben legalább két vagy három alkalommal nagyon hangsúlyosan bizonygatta, hogy természetesen senkit, egyetlen FÁK-országot sem fog Moszkva erőszakkal ebbe a szövetségbe beterelni. De az is világos volt, hogyha ennek a projektnek Ukrajna nem lesz része, akkor az lényegében fiktív vállalkozás. Hiszen a posztszovjet térségben Oroszország mellett politikai és gazdasági értelemben minden kétséget kizáróan Ukrajna a második legfontosabb állam.
Valószínűleg jelen van itt egy érzelmi elem is, ami nehezíti Ukrajna „elengedését”. A Transzkaukázust, ha nem is könnyen, de el lehet engedni, a balti államokat is, merthogy egyik helyen sem szlávok élnek. Egészen más a helyzet Ukrajnával és Belarusszal. Az ott élők többsége éppúgy keleti szláv, ahogy az oroszok is.
Sőt, Putyin szerint lényegében nincsenek is ukránok és beloruszok. Ők éppolyanok, mint mi – gondolja az orosz elnök –, legfeljebb egy kicsit másképp beszélnek. Úgyhogy érzelmileg sem könnyű tőlük megválni, mert – ahogy azt néhány hónapja egy cikkében Putyin kifejtette – ez a három nép lényegében egy nemzet.
Ugyanakkor az a türelmetlen és erőszakos fellépés, ahogy Oroszország 2014 elején beavatkozott az ukrajnai válságba, nem közelítette, hanem elidegenítette Ukrajnát.
Ezzel kapcsolatban van egy érdekes jelenség, az tudniillik, hogy az ukránoknak – holott ők az agresszió áldozatai – sokkal jobb véleménnyel vannak az oroszokról, mint azok az ukránokról. Ezt onnan lehet tudni, hogy egy kijevi közvélemény-kutató intézet, és egy oroszországi – jelesül a Levada Központ – időről időre méri, hogy mi a véleménye e két népnek egymásról, és folyamatosan ez a nem várt eredmény jön ki.
Akkor arra lehet számítani, hogy a konfliktus továbbra is időnként forró lesz Kelet-Ukrajnában, de nem számíthatunk más eszkalációra?
Ha végül felelőtlen módon mégiscsak elindul egy nagyobb háború, az egészen más helyzetet teremt, mint az, amelyikben marad ez a feszültségkeltéssel való játék. Én az utóbbit tartom valószínűnek. Ez az, amire a következő években számítani lehet. Átmeneti enyhülés, majd újra kiéleződő helyzet. Ezek váltogatják majd egymást. Persze tévedhetek, mert
vannak olyan helyzetek, amikor egyszer csak a feszültség váratlanul eszkalálódik, ki kerül a szembenálló felek ellenőrzése alól, és olyan folyamatok indulhatnak el, amit egyik oldalon sem akartak. Az első világháború tipikus példája ennek: lényegében senki nem akart háborút, mégis az lett belőle.
A feszültséggel és félelemkeltéssel való játékban épp ez a kockázatos. Lehet, hogy Moszkva sem akar háborút, de bekövetkezik valami olyasmi, amivel eredetileg nem számoltak, elvesztik a folyamatok feletti ellenőrzést, ami aztán átcsap valami jóvátehetetlenbe. Sokkal megnyugtatóbb lenne, hogyha elindulna valamiféle deszkaláció. De hogy ennek mi lesz a minden érintettet kielégítő módja és formája – egyelőre megjósolhatatlan. …
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.