A baloldal folytatja a hagyományát a társadalom szexuális erkölcsének lerombolása terén, ezúttal azzal, hogy több fronton is a pedofília normalizálásáért kampányol – írja Spencer Lindquist a The Federalist oldalán megjelent cikkében.
A baloldal megdöbbentő sikerrel igyekszik átformálni társadalmunkat azáltal, hogy a gyermekkori élményekbe ágyazza be a hitvallását, legyen az a július 4-i felvonulásokat beárnyékoló a Pride-felvonulás vagy az LMBT-propaganda sugárzása a gyerekműsorokba.
E konkrét esetek bármelyike önmagában véve enyhén szólva is nyugtalanító lenne, de ha nagyobb összefüggésekben vizsgáljuk őket, olyan következtetésre jutunk, ami még inkább az. Nem csupán arról van szó, hogy ellentmondásos meggyőződéseket hoznak létre a gyermekkori tapasztalatokba, hanem arról is, hogy a természetes kíváncsiságot, nyitottságot és naivitást, amely a fiatalok eredendő hajlamát jelenti, eltérítik egy szexuális etika normalizálása érdekében.
Ez a gyermekek iránti érdeklődés azonban nem pusztán ideológiai jellegű. Egyre gyakrabban válik tagadhatatlanná a nyilvánvaló. Azok, akiknek hátborzongató rögeszméjük a gyermekek bevonása a szexuális ízlésükbe, és ehhez minden rendelkezésükre álló eszközt felhasználnak, vagy közvetlen szexuális érdeklődést mutatnak a gyermekek iránt. A baloldalnak pedofília problémája van, és ez csak egyre rosszabb lesz.
Fájdalmasan tudatosítottam magamban ezt a tényt, amikor részt vettem a 2019-es San Francisco Pride felvonuláson, hogy interjút készítsek a résztvevőkkel a YouTube csatornám számára, amelyet egy barátommal közösen vezetek. Egy különösen őszinte felvonuló azt mondta a társműsorvezetőmnek, hogy „benne van a gyerekekkel való perverzióban”, és később megemlítette, hogy szerinte „az életkor csak egy konstrukció”.
Ha az a benyomásod, hogy ez egy elszigetelt eset, vess egy pillantást a Vice szalagcímekre, amelyek több esetben is megpróbálnak szimpátiát kelteni a pedofilok iránt, elhomályosítani a pedofília definícióját, továbbá legitimitást ad a „nem sértő” pedofiloknak, beleértve egy Ian álnévet használó személyt, akinek a munkája „közvetlenül érintette a gyerekeket”, és egy Gary nevű férfit, aki „érzelmeket táplált egy hároméves kislány iránt”, de „erényes” pedofilnak nevezi magát, aki állítólag nem él a vonzalmával. Gary három gyermek nevelőszülője is volt, és később azzal vádolták meg, hogy szexuálisan bántalmazta az egyik kislányt.
A Yale Egyetem docense, Joe Fischel is visszhangozta ezt az érzést a „Keep Pride Nude” című cikkében, amelyben felteszi a kérdést:
„Mi a feltételezett kár, ha egy gyermek …. meglátja egy felnőtt fenékét, vagy akár egy felnőtt nemi szervét vagy mellét?”
Fischel amellett érvel, hogy a gyerekek egy sor más perverziónak legyenek kitéve. Még a perverzitását is megpróbálja igazolni, amikor azt mondja, hogy „a gyerekeknek talán tetszene”.
Nem a New York Times, a Washington Post és a Yale tanárai az egyetlen befolyásos szereplők, akik megpróbálják normalizálni a pedofíliát. Flora Gill, a GQ.co.uk kéthetente megjelenő, „szexről és kapcsolatokról” szóló rovat vezetője egy mára már törölt tweetjében a „gyerekpornó” megalkotására szólított fel, amit ő „belépő szintű pornónak” nevezett.
Hogyan is lehetne elfelejteni a hírhedt Drag Queen Story Hour (Transzfesztita Mesedélután) programot, és amelyet három alkalommal is rajtakaptak, hogy elítélt szexuális bűnözőket látott vendégül? A program egyik rendezvényének házigazdája is egy olyan férfi volt, akit hétrendbeli gyermekpornográfia birtoklásával vádoltak meg.
Ott van még a Netflix a „Cuties” című, gyomorforgató filmjével, amelyet egy texasi esküdtszék gyermekpornónak minősített.
A népszerű baloldali személyiség, Vaush szintén a pedofília védelmében lépett fel, amikor egy videójában azt mondta, hogy a gyermekpornót vásárló pedofilokat nem kellene felelősségre vonni. Az „antifasiszta” Vaush érdeklődik a „gyarmatosítás előtti hawaii civilizáció szexuális dinamikája” iránt is, ahol az emberek állítólag szexeltek gyerekekkel, annak ellenére, hogy „nem volt a gyerekekkel való visszaélés kultúrája”, amiből arra következtet, hogy a pedofília nyilvánvalóan nem a gyerekekkel való visszaélés egyik formája.
A baloldalnak pedofília-problémája van, és ez egyre rosszabb lesz, hacsak a jobboldal nem áll ellen a „toleranciára” való álságos felhívásoknak, és az olyan értelmetlen jelszavaknak, mint a „szerelem az szerelem”, vagy az olyan üres sértéseknek, mint a „homofób”. Az ilyen retorikai eszközöket nem jóhiszeműen használják, és a naivitás csúcsa, ha úgy kezeljük őket, mintha nem másról lenne szó, mint jól kidolgozott manőverekről, amelyek célja a gyermekkori ártatlanságot sértetlenül hagyó szexuális etika aláásása.
