Éppen száz évvel ezelőtt hunyt el Lánczy Leó, a magyar bankélet korabeli kiemelkedő alakja. Halálának apropóján érdekes diskurzus indult el a korabeli sajtóban: lehet-e egyáltalán egy gazdag zsidó filantróp a nemzeti törekvések része, vagy mindig a „nemzetek feletti kapitalizmus” hordozójaként fogják látni?
Lánczy még Lazarsfeld Leóként született egy gazdag pesti kereskedő fiaként 1852. május 10-én. Reáliskolát végzett, majd a Kereskedelmi Akadémiát hamar otthagyta, hogy üzleti tapasztalatot szerezzen. 1869-től az Angol-Magyar Bankhoz került, megmászta a pénzintézetek szamárlétráját, később a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank elnöke lett. Munkássága igazán rányomta bélyegét a főváros arculatára: hiteleivel támogatta a helyiérdekű vasutat és a városi villamoshálózat építését, a vasútépítkezéseket, a telefonhálózatot, de még a Vígszínház építését is, továbbá az első világháború alatt a hadigazdálkodást szervezte. (Sok kritikát is kapott érte a korabeli antiszemita sajtóban). Egy időben politizált is, 1893-tól 1901-ig országgyűlési képviselő a Szabadelvű Párt színeiben. 1921. január 26-án hunyt el, s itt térhetünk át az igazán izgalmas részhez – a kétségkívül nagy sikerű magyar-zsidó hazafi és bankár korabeli megítéléséhez.
Mint azt a liberális sajtó is csodálkozva megállapította, kevés támadó cikk jelent meg Lánczy halálakor, voltaképpen a tanácsköztársaság antikapitalista sajtója jobban támadta Lánczyt, mint 1921-ben a fajvédő lapok. Néhány kritikus szöveg azért persze így is akadt. A Nemzeti Újság január 30-i számába a hírhedt antiszemita publicista, Kádár Lehel írt cikket, nem palástolva véleményét: „Egyénileg lehetett az, akinek a liberális sajtó gyakorta zengi (…) de nekünk magyaroknak idegen volt. sőt annál is több: típusa az idegennek” – hisz zsidó volt. A Magyarországnak tett szolgálataival pusztán annyi történt, vélte Kádár, hogy „a patkányról lemállott a kaftán és európai lett.” A keresztényszocializmussal szimpatizáló, ekkoriban „ébredő” Kádár számára egy bankár – pláne egy zsidó bankár – ab ovo nem lehetett jó ember, vagy hasznos társadalmi szereplő: „Új honfoglalás indult meg, a bank pokoli tervszerűséggel kiépített politikája a földet kicsikarta a magyarság kezéből.” „A bank rést tört a Kárpátok láncán s a pénztármárványon csengő arany, mint a hamelni patkányfogó sípja, becsalta Galícia patkányait (…) s ráeresztette a magyarságra”.
Hasonló hangot ütött meg a szintúgy szélsőjobboldali kötődésű Kecskeméti Közlöny február 11-én, amely tisztázta:
„Nem (…) az idegen faji szolidaritást szóljuk meg (…). Ez előtt kalapot emelünk. Istentől belénk oltott ösztön, hogy saját fajunkat mindennél előbb szeressük, sikerét munkáljuk, hiszen a teremtés legapróbb férgei is úgy szaporodnak, igyekeznek, mintha a világot akarnák elözönleni. A szomorú csak az, hogy belőlünk már kiveszett ez a minden gátat elsöprő faji szolidaritás.”
Ebben a cikkben már megmutatkozik egy érdekes és kommentárt igénylő vélemény: a zsidó sikerek fajvédő irigylése. Néhány korabeli antiszemita szöveg kevéssé a zsidóságot támadta, mint inkább a zsidóság néhány belátott pozitív tulajdonságát, avagy irigyelt helyzetét akarta átültetni a magyarságba.
Sréter István – egy ideig Teleki honvédelmi minisztere, később a Vitézi Rend törzskapitánya – még csak arról beszélt, hogy „mi magyarok a magyar Isten választott népe vagyunk”, azonban – az ekkor a Bajcsy előnevet még nem használó – Zsilinszky Endre 1920-as könyvében már azt fejtegette, hogy „tanulunk a zsidóktól és mint Jákob egykor Jehovát, mi is megfogjuk a Hadurat és addig birkózunk vele, míg meg nem áld minket!” Ravasz László pedig egy református oktatási anyagban azt írta a magyar népről a harmincas évek végén, hogy „ő az a pusztában nevelkedett rózsa, amiről a prófécia szól”, elegánsan ugorva a részlet felett, hogy Izajás próféta Cion feltámasztásáról írt így. Az antiszemitizmus ezen formája a zsidó sajtó figyelmét sem kerülte el. Mikor Bernolák Nándor 1921-ben azt javasolta, hogy a magyarság fajvédelmi célokból tanulja el a zsidóktól a család szeretetét, az Egyenlőség így írt:
„Az antiszemitizmusnak sok változatát csodáltuk az utóbbi időkben, ez azonban mégis meglep”. A lap ezt a gondolkodást a „gyűlöld, mert jó” „kontroverziájának” nevezte.
Persze felmerül a kérdés, miért volt erre szükség az antiszemita sajtóban? A válasz talán az, hogy egyes antiszemiták – mint a kecskeméti lap szerzői – belátták a zsidóság tehetséges és sikeres mivoltát, s akár még azt is, hogy egyes zsidók nagyon is hozzájárultak a nemzet épülésének ügyéhez, de ők nem-zsidó sikereket akartak látni. A probléma nem az volt tehát, hogy Lánczy ne lett volna hasznos bankár, hanem hogy zsidónak született: s ilyen értelemben a fenti cikk lényegében eleve bukásra ítéltnek tekintette az asszimilációs projektet.
Ezen kitérő után érdemes idézni még a cionista sajtó reakcióját, nevezetesen Jobbágy Jenő publicista véleményét, aki lapunk egyfajta Horthy-kori elődjébe, a Zsidó Szemlébe írt nekrológot. Cikke a lap február 4-i számában jelent meg Búcsúztató címen, s bár soraival messze nem kell egyetérteni, a provokatív cionista publicista szövegét érdemes górcső alá venni száz évvel az események után.
A nekrológ már csak azért is érdekes, mert itt derült ki lényegében először, hogy Lánczy kitért, nevezetesen református, ráadásul egyházközségének presbiterje is volt. Ezt még annyira nem találta érdekesnek a szerző („Úgy mondják, a református temetőben is olyan férgek mulasztják a testet, mint mifelénk”), ám igen jellemző, hogy az antiszemita lapok egyszerűen zsidóként kezelték Lánczyt, attól függetlenül, hogy ő megkísérelte elhagyni egykori közösségét.
„Hogy mi megállunk egy megkeresztelkedett zsidó koporsójánál, külön okunk van. Mi nem a napi politikának, de a zsidó nép történelme számára jegyezzük fel e sorokat” – tisztázta Jobbágy. Mint folytatta, a bankároknak néha nagyobb hatásuk van az emberek életére, mint egyes politikusoknak, s Lánczy „hosszú pályafutásában benne van a kiegyezés ótai magyar zsidóság története”.
Jobbágy éppen annak hiányával vádolta Lánczyt, amit a fajvédő sajtó támadott: szerinte nem támogatott zsidó ügyeket, alig néhány szegény zsidó diáknak segítette tanulmányait. „Lánczy Leó a pénzfejedelem mindent elvállalt a zsidóságból, ami hasznos. Minden ízében zsidó finánc talentumával elért mindent, amit pályáján elérhetett”. A lap szerint viszont „a megkeresztelkedők az antiszemitizmus elől menekülve oly tulajdonásgok miatt és oly teljesítmények miatt hagyják ott a zsidóságot, amik legfőképp őbennük élnek. Mert (…) a keresztény tábor Lánczy Leóban (…) és az összes hasonlókban sohasem is fog mást látni, mint a zsidó kapitalizmus exponenseit.”
A vád annyiban igazolt szerinte, hogy vagyonukat és „zsidó tehetségüket nem igen hagyják el a keresztelő medence előtt. Csak az antiszemitizmust hagyják itt nekünk: mert bizony mondom, nem a pajeszos galíciai a magyar antiszemitizmus vezéroka, de a megkeresztelkedő zsidó bankigazgatók és a gazdasági helyzet, amelyben az összzsidó nép magyarországi korhadt ága él.”
Jobbágy tehát expliciten arra jutott, hogy egy asszimilálódni kívánó zsidó bankárt mindig a „zsidó kapitalizmus” képviselőjének fogják látni, és ezért – bár ezt nem írta cikkébe, de soraiból világos – a zsidó tőkéseknek szerinte elsősorban zsidó ügyeket kellene támogatni, nem pedig a többségi társadalom szociális nehézségein enyhíteni.
Lánczy a legkevésbé sem volt a szó mai értelmében „baloldali”, sorsában mégis megmutatkozik a diaszpóra zsidóságának egy alapvető dilemmája: megéri-e a teljes asszimiláció útjára lépni – például református presbiternek állni –, és megéri-e felépíteni fél Budapestet, ha aztán a „nemzeti” sajtó halálakor csak azért is zsidónak látja az embert, és egyedül a zsidó célokra adott – kevés – támogatását hajlandó meglátni? Vagy mai szempontokból: megéri-e oktatást biztosítani egy kelet-európai ország fiatal reménységeinek, illetve megéri-e anticionista ügyeket támogatni a Közel-Keleten, csak hogy aztán egészen idős fejjel rádöbbenjen az ember: a kelet-európai népek a pénzt és támogatást köszönik, de saját szuverén nemzeti terveiket akarják megvalósítani, és minden Izrael-ellenessége ellenére sokan csak azért is a „kártékony kapitalizmus” hordozójának látják? Ha már mindenképpen projekteket akar támogatni a dúsgazdag ember, nem inkább zsidó projekteket kéne támogatnia?
A fentiekre ennek a cikknek keretében nem lehet felelni, s talán nincs is rá univerzálisan „működő” felelet. Mi is tehát az értelme a megsárgult nekrológok olvasásának? Ahogyan Jobbágy írta: „Egy ember meghalt. Egy nép eltűnődhet, egy rég halott fia és saját boldogtalan sorsának okai fölött”.
