„Ha a dogma és a félelemkeltés irányítja tovább az intézményeinket, akkor lehet, hogy nem fog győzedelmeskedni a józan ész” – vallja Daphne Patai. A radikális feminizmus kritikusaként ismert, magyar gyökerekkel rendelkező amerikai professzorasszonyt az ideológiai és kultúrharcok új csatáiról kérdeztük. Azt is elárulja: „nem vagyok túl lelkes az amerikai társadalom jövőjével kapcsolatban”. A Mandinerben megjelent interjút Veszprémy László Bernát és Szilvay Gergely készítette.
Édesapja, Patai Rafael 110 éve született, ismert orientalista és zsidó író volt. A Múlt és Jövő zsidó folyóiratot, amelyet az ön nagyapja, Patai József adott ki, 1989-ben feltámasztotta Kőbányai János Magyarországon. Ápolják édesapjának emlékét az Egyesült Államokban vagy Izraelben hasonló módon?
Erre nehéz felelni. Egy szerző emléke az a munka, amit hátrahagy. Édesapám, noha több tucat könyve jelent meg életében, és még további három a halála után, visszafogottan ítélte meg saját munkásságát. Idős korára interjúkat csináltam vele, amelyekben azt mondta: elégedett azzal, hogy néhány dologgal hozzájárult a kutatási területéhez. Úgy vélte, volt néhány könyve, amelyeket más nem írhatott volna meg. De nem gondolta magát fontosnak, sem kutatási eredményeit tartósnak. Néhány könyve még beszerezhető, de teljes munkásságához kutatni kell. Az Egyesült Államokban az iratait a New York-i Közkönyvtár Kézirattárában lehet olvasni.
Édesapám 1936-ban az első doktori címet kapta meg, amelyet kiadott a Jeruzsálemi Héber Egyetem. Ezért személyes könyvtárát az egyetemnek adtuk oda. Nevét viseli egy ösztöndíj is, melyre a zsidó népismeret hallgatói jelentkezhetnek. Ezek mind azt mutatják, ami a legfontosabb volt édesapámnak: a kutatás támogatását minden területen, amelynek életét szentelte.
Sosem kételkedett a kutatás fontosságában, attól függetlenül, hogy a hatás kicsi vagy nagy volt. A publikáció utóéletét a szerző nem tudja irányítani, és nem láthatja előre a munkája által gerjesztett hullámokat sem.
Ha az ember újra elolvassa édesapjának írását az „arab észjárásról”, az nem csak őszinte és pontos megjegyzései miatt meglepő, hanem azért is, mert nyelvezetét már valószínűleg intoleránsnak minősítenék a mai progresszív elvek szerint. Van még helye ön szerint a népkarakterológiának a tudományban?
Abban igaza van, hogy manapság bizonyos csoportok – de nem minden csoport! – kritizálása elfogadhatatlannak van kikiáltva – attól függően, hogy mi az adott csoport identitása. Édesapám könyve, Az arab észjárás annak jele, hogy egész életében kutatta és értékelte az arab történelmet és kultúrát. De mivel a könyv tárgyalja az arab kultúra problémás aspektusait, ma már „lerasszistázzák”.
Noha létezik egy olyan elképzelés, miszerint csoportok mindenfajta általánosítása sértő és kerülendő, nyilván ma is élnek nemzeti és más csoportokra vonatkozó jellegzetességek leírásával a tudományos életben és azon kívül is. Gondoljunk csak olyan szavakra, mint a „fehérek” szidása, az eurocentrizmus vagy szimplán „a nyugat”. De mivel manapság mindent egy velejéig romboló identitáspolitika ural, csak bizonyos csoportok általánosíthatnak. És mint sok más téren, itt is kettős és hármas mércék érvényesülnek, illetve bárkire könnyelműen aggatják a „privilegizált” és „fehér felsőbbrendűségű” szavakat – és sajnos túl ritkán vitatkozunk ezekkel a jelzőkkel. Amíg az emberek kapitulálnak az identitásalapú követeléseknek és sérelmeknek, illetve a vádaknak saját kultúrájukkal szemben, ameddig az áldozatkultusz ápolása eléri a kívánt eredményeket, a tudomány értéke csökkenni fog. Nem lehet komoly tanítást és tanulást végezni ott, ahol az oktatás alá van rendelve az indoktrinációnak. Azt is fontos látni, hogy a tudományos élet rossz szokásai már régen kiszivárogtak, és megmérgezték a teljes társadalmat.
Az ön édesapja írt egy cikket 1933 októberében – ekkor még csak 23 éves volt, és még mindig teljes magyar nevét, az Ervin Györgyöt használta. Ebben a cikkben úgy írta le Adolf Hitler felemelkedését, mint egy eseményt, amely „végre felébreszti a német zsidóságot”, amely korábban „hűtlen” volt népéhez. 2016-ban sokan attól féltek, hogy Donald Trump fogja elhozni az amerikai zsidóság végét. Manapság sokan azt írják, hogy Joe Biden és a baloldali radikálisok fogják az amerikai zsidóság vesztét okozni. Hogyan látja az amerikai zsidóság mai helyzetét?
Elszomorító a helyzet, amelyben sok amerikai zsidó siet „woke”-mivoltát bizonygatni. Ennek ellenére nem hiszem, hogy Biden maga fogja rosszabbá tenni a helyzetet: ő követ, sosem vezet. És Trumpot sem szabad hibáztatni.
Az amerikai zsidók mindig is nagyrészt a Demokrata Pártot támogatták, még azt követően is, hogy a párt erősen ellenséges lett Izraellel és befogadta az antiszemitákat. Ráadásul a „woke” zsidók láthatóan képtelenek felismerni a sok pozitív dolgot, amit Trump elért.
Gyakran eltöprengek ennek a jelenségnek a magyarázatain. Érdekes kísérletet tett Jonathan Neumann 2018-as könyvében (To Heal the World? How the Jewish Left Corrupts Judaism and Endangers Israel) annak elemzésére, hogy miért a baloldali eszmék dominálnak az amerikai zsidók között.
Neumann úgy érvel, hogy amikor manapság sok amerikai zsidó azonosítja a tikkun olamot – a „világ meggyógyításának” zsidó koncepcióját – a „társadalmi igazságossággal”, azzal a zsidóság beolvadását erősítik, és aláássák a külön zsidó identitást.
Ha a társadalmi igazságosság eszméje – már ahogyan azt ma látják – a tikkun olam betöltése, akkor voltaképpen nincs is szükség judaizmusra, hiszen az már semmi különöset nem kínál, és persze Izrael sem kell.
A zsidó identitásról szóló diskurzus másik érdekes oldala, hogy remekül bemutatja: míg bizonyos identitásokat – fekete, őslakos, színesbőrű, eltérő nemek, vagyis sexes, és nemi identitások, vagyis sexualities – ünnepelni, ápolni és óvni kell, addig másokat támadni és gyengíteni. Így járt a kulturális és nemzeti büszkeség is, amelyet egyes csoportok esetében támogatni kell, de mások esetében nem. A jelenlegi feszültségeket tökéletesen mutatja, hogy egyszerre követelik: ne hagyjuk figyelmen kívül a „kisebbségi” identitásokat és kultúrákat – persze csak azon kisebbségek esetében, melyek áldozatként és elnyomottként utalhatnak magukra –, de közben „eltulajdonítani” sem szabad ezeket. Mind a kettő főbenjáró bűnnek számít. Nem csoda, hogy mindenki a kés élén táncol!
Izraelt és az izraeli kutatókat igyekeznek manapság kiszorítani a tudományos életből. 1920-ban az ön nagyapja, Patai József egy saját zsidó egyetem létrehozása mellett érvelt Magyarországon, válaszul a numerus claususra. Egyesek ma arról írnak, hogy Amerikában is zsidó egyetemek kellenek. Jó ötletnek tartja ezt?
Ma is vannak zsidó kötődésű felsőoktatási intézmények az Egyesült Államokban. Hogy ezek mennyire hatásosak, az más kérdés, hiszen a baloldali-liberális politika uralja a zsidó köröket, és könnyen uralhatja ezeket az iskolákat is.
Valós küzdelem zajlik a partikularizmus és az univerzalizmus között, és mind a kettő mellett lehetne sokat érvelni. De eltekintve hittudománytól, kétkedve fogadom a teljesen saját intézmények létrehozásának gondolatát. Hogyan lenne ez megoldható az Egyesült Államokban, ahol rengeteg nép lakik, több száz külön nyelvet beszélve?
Van érték abban, hogy egy közös kultúrán osztozunk – hiába támadja ezt sokat ma a baloldal és nincs okunk arra, hogy ez miért ne létezhetne megannyi más kultúra oldalán, amelyekből fakad az amerikai nemzet. Ennek ellenére egyértelműnek tűnik, hogy valamekkora kulturális összetartásra és nyelvi közösségre szükség van ahhoz, hogy egy nemzet fennmaradjon. Ez nem jelenti a kulturális különbségek elnyomását, de nem szabad a széttöredezést sem bátorítani, ami veszélyes erőket szabadítana fel. Eközben az is tény, hogy a statisztikák szerint éve óta gyorsan nő a zsidók ellen elkövetett atrocitások száma az Egyesült Államokban és a világ más részein is, ahogyan nőtt az egyetemi kampuszokon is az ellenségesség a zsidókkal szemben – nem csak az izraeliekkel szemben. Utóbbit gyakran álcázzák Izrael-kritikus vagy palesztinbarát tevékenységnek. Az egyetemeken egyre inkább az ilyen-olyan szeparatizmusok felé haladnak – például van külön identitáscsoportoknak saját kollégiumuk, de még diplomaosztójuk is. A szegregáció, amely ellen hatalmas polgárjogi küzdelmet folytattak, most a küzdelem által megsegíteni akartak által követelt dolog.
Az interjút itt olvashatja tovább.
