„A Monarchiára nemcsak vereség vár, de forradalom is”
Henry Wickham Steed: The Habsburg Monarchy,
London, Constable and Co. 1913, 94. old.
Kevés aktuálisabb könyv jelent meg az utóbbi időben, mint Jeszenszky Géza Az elveszett presztízs című munkájának új kiadása. Azért tanulságos napjainkban, mert a soron következő parlamenti választásokra készülve a politikai örvény újra felszínre hozott népszerű mítoszokat a történelmi Magyarország feldarabolásáról, a valóban brutális és sok tekintetben igazságtalan trianoni békéért viselt felelősségről.
Mindezt akkor lehet a legjobban cáfolni, ha felidézzük a korabeli európai, s különösen a brit közlemény képét, megítélésének kedvezőtlen alakulását az Osztrák-Magyar Monarchiáról, melynek 1918-ig történelmi jogon része volt Szent István birodalma is.
Az 1919 után hatalomra került radikális nacionalista politikusok a baloldali erőket (mindenekelőtt a Szociáldemokrata Pártot, és a belőlük kivált kommunistákat) illetve a zsidóságot okolták az első világháborús vereségért, előkészítve ezzel a még tragikusabb második világháborús katasztrófát és a holokausztot.
Ez a „bűnbakképzés” támadt fel most újra, „soft” formában a kormányközeli sajtó hasábjain, ezúttal a szabadkőművességet okolva a magyar szívnek oly kedves Kárpát-medencei ábrándok szétrombolásáért.
Nagy-Britannia változó hozzáállása az „európai egyensúlyhoz”, s az annak részét alkotó Habsburg-birodalomhoz azért lényeges, mert diplomáciája reálisabban mérte fel az erőviszonyokat, mint a kontinentális megfigyelők.
Sokat mondó tény, hogy az 1878-as berlini kongresszuson az akkor még a világ első számú hatalmának számító Brit Birodalom képviselője, Benjamin Disraeli (aki mellesleg Viktória királynő első zsidó származású miniszterelnöke volt) hozzájárult ahhoz, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia harminc évre megszállja Boszniát, amit a meggyengült Oszmán Birodalom kiürített.
1908-ig tehát nemzetközi egyezményen alapult az osztrák-magyar okkupáció, az utána következő egyoldalú annexiót viszont már nem ismerték el az európai hatalmak. Ekkor gyulladt meg a balkáni puskaporos hordó kanóca, mely 1914 június 28-án, Szarajevóban, a trónörökös Ferenc Ferdinánd elleni merénylettel robbant fel, és a kialakult szövetségi rendszerek miatt lángba borította Európát.
Kevésbé láttak élesen az angolok, nevezetesen David Lloyd George miniszterelnök akkor, amikor az első világháborút lezáró európai politikai rendezés keretében elfogadták Horthy Miklós tengernagyot az etnikailag homogénné vált Magyarország kormányzójának. 1921 novemberében brit hadihajó érkezett a Dunán és Madeira szigetére vitte a „második királypuccs” után Tihanyban házi őrizetben tartott IV. Károlyt, az utolsó Habsburg-uralkodót. (Persze, az adott körülmények között a brit kormánynak nemigen volt ennél jobb választása.)
Jeszenszky Géza könyvéből egyértelműen kitűnik, hogy Ausztria-Magyarország sorsát mindenekelőtt a külpolitikai érdekek határozták meg: az antant-hatalmak a számukra veszélyt jelentő Németország szövetségesét látták a sok nemzetiségű Habsburg-birodalomban.
A Kárpát-medence súlyos belső konfliktusait feltáró angol újságíró, Robert William Seton-Watson épp 1908-ban jelentette meg Racial Problems in Hungary (Faji problémák Magyarországon) című könyvét. Hozzá hasonlóan a londoni Times bécsi tudósítója, Henry Wickham Steed is annak alapján közelített a magyarok és a többi nemzetiség viszonyához, hogy az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés fölött eljárt az idő, és a Monarchiára, mint regionális nagyhatalomra nincs többé szükség Európában. Ezt világosan meg is fogalmazta 1913-ban megjelent könyvében, melyből a cikk címében idéztem.
A császári Németország veresége egyértelműen vezetett a történelmi Magyarország feldarabolásához, azok után, hogy a világháború alatt az antant kötelezettséget vállalt Szerbia és Románia területi igényeinek kielégítésére, továbbá Csehszlovákia létrehozására.
De milyen összefüggés áll fenn a brit diplomácia, a zsidóság és a szabadkőművesség között? Két név a válasz. Az első Seton-Watson (újságírói álnevén Scotus Viator, a „Száguldó skót”), akinek Prágában szobrot emeltek. A második a zsidó származású, de már gyermekkorában református hitre áttért Jászi Oszkár, az 1914-ben megalakított, majd 1918 novemberében, Károlyi Mihály kormányában részt vevő Polgári Radikális Párt vezetője, és a nagyváradi Martinovics szabadkőműves páholy meghatározó személyisége.
Seton-Watson könyvében a szlovákok pártját fogta a magyar hatóságokkal szemben, és éles hangon ítélte el az 1907 október 27-én eldördült, 15 halálos áldozattal járó csernovai sortüzet, melyet – az amúgy szlovák nemzetiségű – magyar csendőrök adtak le a nemzetiségi jogaikat követelő szlovák tüntetőkre. Seton-Watsont emiatt elítélte a magyar közvélemény legnagyobb része, Jászi viszont kiállt mellette, mondván: „Hogy mindez – t.i. a sortűz – a huszadik század elején megtörténhetett, annak oka a gentry és az ő képére formált magyar úri osztálynak hihetetlen osztálygőgjében rejlik, mely nem lát embert a parasztban, különösen a nemzetiségi parasztban.” Ugyanakkor Jászi még 1918 novemberében sem számított arra, hogy a szlovákok el akarnak szakadni Magyarországtól.
Jászi-Jakubovits (mert hazai ellenfelei 1919 után a magyarosítás előtti nevét is feltüntették), levelezésben állt Seton-Watsonnal, ezért a közvélemény előtt a „magyarság árulójává” vált. A fajvédő, irredenta sajtóban őt tették felelőssé azért, hogy nemzetiségek, mindenekelőtt a szlovákok fellázadtak, és a csehekhez csatlakozva kiszakadtak a történelmi Magyarországból.
Jászit az ellenforradalmi Magyarország démonizálta. Vele együtt a zsidókat és a szabadkőműveseket is a vádlottak padjára ültette a trianoni békeszerződés miatt, melyet nemhogy elősegítettek volna, de próbáltak megakadályozni.
Érdemes idézni azt a levelet, melyet a Zürichben tanácskozó „Nemzetközi Izraelita Kongresszus” résztvevői intéztek 1919 március elején Károlyi Mihályhoz, a Köztársaság Elnökéhez. Ebben beszámoltak arról, hogy bizottságot küldenek a párizsi békekonferenciára, „hogy ott a zsidóság kívánságait tolmácsolja”.
Részlet a levélből: „Magyarországra vonatkozólag két határozatot hozott a kongresszus, az egyik Erdélyre, a másik Felső-Magyarországra vonatkozik. Megállapította a kongresszus, hogy a zsidók Erdélyben a legszélesebb körű szabadságot élveztek, míg ha ezen országrész Romániához csatoltatnék, minden ígéret és garancia dacára hitsorsosaiknak a legkeményebb elnyomatásban volna részük. Ezen határozatot a kongresszus egyhangúan fogadta el, sőt, a román zsidóság képviselője is hozzájárult. A nagyváradi főrabbi nyújtotta át a kongresszusnak, nagy meghatottság közepette.”
