A kérdés igencsak jellemző hazai közállapotainkra: más országban fel sem vetődhetne, hogy a nemzeti irodalom első Nobel-díjas alkotóját az értelmiség egyik csoportja elvitassa a másiktól ideológiai-politikai érvekre hivatkozva.
Márpedig nálunk ekörül folyik a huzavona, a szélesebb közvélemény feje felett, mely ügyet sem vet az „irodalmi és kritikusi berkeken” belül folyó vitára. Holott Kertész életművének integrálása a középfokú oktatásba lehetőséget kínál legsúlyosabb traumánkkal és „zsákutcás” huszadik századi történelmünkkel való szembenézésre.
A Kertész Imre Intézet most az író eddig publikálatlan írásait is tartalmazó kötetet jelentetett meg Világvég-történetek címmel, az intézet igazgatójának, Hafner Zoltánnak az utószavával.
Ebből kiderül, hogy a szerző 1992-ben a Helikon kiadóval kötött szerződést erre a könyvre. Az azonban nem volt elégedett a kézirattal ebben a formában, majd pedig 1995-ben nem is válaszolt a szerző reklamáló levelére. A könyvkiadónak ez a minősíthetetlen eljárása felidézte a Kádár-rendszer kultúrpolitikáját, melynek nevében a Magvető kiadó 1973-ban a visszautasította a Sorstalanságot is. (Erről szól többek között A kudarc című regény, mely közli Kardos György napjainkban is tanulságos levelét is.) Gondoljuk csak meg: már a rendszerváltás, és külföldi sikerei után bánt így a Helikon Kertésszel, két évvel a Kossuth-díj, és hét évvel a Nobel-díj előtt!
A história sokat elárul arról, hogy a Kertész Imrét magáénak tekintő, kritikusokból és esztétákból álló társaság, melynek véleménye akkor is, ahogy most is, meghatározza a „magas irodalom” recepcióját, és ezt a könyvek kiadásában és promóciójában is érvényesíti, hogyan állt hozzá a számára túlságosan egysíkú, „mindig csak a holokauszton rágódó” íróhoz. Kertész jellemzően kelet-európai publikációs problémái abból fakadtak, hogy az egyetlen könyvkiadó, a Magvető, mely már a nyolcvanas évektől „nyugat-európai” színvonalon bánt egyes „export-képes” szerzőivel, a rendszerváltás után pedig monopol-helyzetbe került, őt a „második vonalba” sorolta, és egészen 1999-ig nem adta ki.
A Hafner Zoltán által gondozott, és az általa írt utószót is tartalmazó Világvég-történetek című kötet két, kisebb terjedelmű, eddig publikálatlan kéziratot tartalmaz. (Világpolgár és zarándok, illetve Budapest, Bécs, Budapest) valamint öt hosszabb, már eddig ismert szöveget. (Ugyanazt élni és írni, A nyomkereső, A pad, Jegyzőkönyv és Az angol lobogó). Különösen figyelemre méltó a Káin és Ábel történetét értelmező első kiadatlan novella, mely a Sorstalansággal egy időben, 1967-ben született. Ez a Tóra ismert történetét állítja párhuzamba a gyilkosok és áldozatok huszadik századi sorsával. Elég, ha felidézzük Ábel utolsó gondolatát: „Mindig megalázó, ha meggyilkolnak minket. Behunyta a szemét.”
Ismeretes, hogy Kertész Imre életművének befogadását elutasította az a szélsőjobboldali értelmiségi közeg, mely a stockholmi akadémia döntéséig tudomást sem vett róla, utána viszont, zsidó származásra való tekintettel kitagadta a magyar irodalomból, és „Imre Kertész” néven emlegette őt. Kevésbé ismert a később kisajátítójaként ismert baloldali értelmiségi problémája a nagyszerű, páratlanul élesen látó íróval, amit Kardos György nevezetes, a Sorstalanságot visszautasító levele foglalt össze. A Magvető zsidó származású igazgatója a holokauszt hiteles, illetve általa hitelesnek tartott ábrázolását kérte számon Auschwitz és Buchenwald egykori foglyától. Kardos a Soát csak baloldali értelmezési keretben volt képes elfogadni, megőrizve Dimitrov nevezetes, 1935 augusztusában született definícióját, mely szerint: „A hatalmon levő fasizmus a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája.”
Kertész viszont egységben látta a huszadik századot, nem adott felmentést a hitleri Németországot legyőző Szovjetuniónak sem, mely a háború után több, mint negyven éven át könyörtelen, fullasztó diktatúrát hozott létre majd tartott fenn Magyarországon.
Ezért írta azt Az angol lobogó cím kisregényében: „A totális háború pusztítását a totális béke avatta teljes, mondhatni tökéletes pusztulássá”.
Örvendetes, hogy a Kertész Imre Intézet, melynek 2017-es megalapítása óta már több hasznos, a szerző megértését segítő kiadványt jelentetett meg, immár eddig ismeretlen kéziratokat is közread. Meggyőződésem azonban, hogy az intézménynek foglalkoznia kellene a fő mű, a Sorstalanság középiskolai oktatásával is, hogy ezáltal a holokauszt integrálódjon a tantervekbe, története eljusson a magyar fiatalok nemzedékeihez. Az auschwitzi rámpára került, tizenöt éves Köves Gyuri története művészi alkotásként csak akkor élvezhető, ha az olvasók felfogják, hogy a főhős magába fordulása, elzárkózása a koncentrációs tábor iszonyatos világától nem volt egyedi eset, hanem a szinte bizonyos pusztuláshoz vezető lelki átalakulás és fizikai leromlás szükségszerű állomása volt.
Ahhoz, hogy ez világossá váljon, meg kell ismerni egy másik, magyar hátterű emlékiratot, melyet egy hasonló korú debreceni zsidó fiatalember írt, aki hasonló borzalmas megpróbáltatásokon ment keresztül, mint Kertész Imre.
Ez Róth Miklós: Tizenhat évesen Auschwitzban című visszaemlékezése, melyben ugyanazok a jelenetek is megtalálhatók, mint Kertésznél, csak éppen más szemszögből ábrázolva.
És ha már szó esett arról, hogy a könyves szakma mennyire ellentmondásosan áll hozzá a holokauszt-témához, érdemes megjegyezni: míg a Sorstalanságot a Nobel-díj után vagy háromszázezer példányban adta a Magvető, addig Róth Miklós emlékirata hatszáz példányban jelent meg. És mivel az utóbbit figyelemre se méltatta a kritika, nyomtalanul elsüllyedt a zsidóságról és a holokausztról szóló hazai kiadványok tengerében.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.