Teljesen más irányt adna az amerikai külpolitikának Joe Biden, ha jövő kedden megválasztanák az Egyesült Államok elnökének. A demokrata elnökjelölt nem mondhatni, hogy zsákbamacskát árul, hiszen nyolc éven át Barack Obama elnök helyetteseként már megmutathatta, hogy mire képes. Lássuk, hogy mire számíthat a világ és főleg Európa, ha januártól Biden lesz a Fehér Ház ura.
„Biden becsületes ember, akit nem lehet nem szeretni, de az elmúlt négy évtizedben szinte az összes nagyobb kül- és biztonságpolitikai kérdésben tévedett”
– ezt nem más írta memoárjában, mint Robert Gates, az Obama-kormányzat védelmi minisztere.
Ez bizony nem jó ómen Joe Biden demokrata elnökjelölttel kapcsolatban, aki jelen állás szerint simán behúzza a keddi amerikai elnökválasztást, így várhatóan jövő januártól nemcsak az első számú gazdasági hatalomnak, hanem a világ legerősebb hadseregének is a vezetője lesz.
Ahhoz, hogy elkezdjünk megismerkedni Biden külpolitikai koncepciójával, hívjuk segítségül a demokrata politikus saját szavait. A The New York Timesban 2017-ben megjelent véleménycikkében arról írt, hogy
„a külügyekben végzett több mint 45 éves munkám során megfigyeltem egy egyszerű igazságot: Amerikának az a képessége, hogy a világot vezesse, nemcsak a hatalmunk példájától függ, hanem a példánk hatalmától is”.
De lássuk a részleteket!
Elsőként érdemes végigvenni, hogy Biden külpolitikai programvázlatában milyen hangzatos vállalások szerepelnek, utána pedig megnézni, hogyan teljesített a demokrata politikus több évtizedes politikai pályafutása alatt.
Joe Biden a programja alapján azt a nemes célt tűzte ki maga elé, hogy elnökként „itthon helyreállítja a méltóságteljes vezetést, a világ színpadán pedig a tiszteletreméltó vezetést” Donald Trump elnökségének viharos négy éve után. Biden felfogásában „a kül- és a belpolitika mélyen összekapcsolódik”. Az elnökjelölt fő célja „demokráciánk és szövetségeink” megújítása, „a világ élére állni a legfontosabb globális kihívások megválaszolása céljából”, és „teljesen más irányt adni az amerikai külpolitikának”.
Magyarán továbbra is vezető szerepet képzel el az Egyesült Államok számára a globális erőtérben, ám azt Trumppal ellentétben – aki meg volt győződve arról, hogy a szövetségesek csak kihasználják Amerikát – nem egyoldalú lépésekkel, hanem nemzetközi összefogással szeretné megvalósítani, miután olyan feladatok előtt áll a világ, „amelyekkel egyetlen nemzet sem képes egymaga szembenézni” „a klímaváltozástól az atomfegyverek terjedéséig, a nagyhatalmi agressziótól a nemzeteken átnyúló terrorizmusig, a kiberhadviseléstől a tömeges migrációig”.
Tovább olvasva a programját, a sok magasröptű megfogalmazás után, amelyek azért – valljuk be – eléggé „bullshitnek” vagyis „rizsaszövegnek” tűnnek, vannak azért konkrétumok is.
Biden visszaállítaná például az amerikai külügyminisztériumban (State Department) a naponkénti sajtótájékoztatókat, hogy átláthatóbbá tegye a külpolitikát.
A fontosabb tervei közé tartozik, hogy törölné az egyes muszlim országok polgáraival szemben Trump által elrendelt beutazási tilalmat, megnövelné az Egyesült Államok által befogadott menekültek számát, támogatná azokat a nemzetközi civil szervezeteket, amelyek propagálják az abortuszt, foglalkozna a klímaváltással, és ami rossz hír az illiberális politikát folytató rezsimeknek: kormánya világszerte elkötelezetten dolgozna az emberi jogok és a demokrácia erősítésén.
Ez utóbbi érdekében még egy nagyszabású nemzetközi konferenciát is összehívna, és már a hivatalba lépése utáni első évben „őszintén szembeszállna azzal a kihívással, amit a visszacsúszó nemzetek jelentenek”, „közös programot dolgozna ki a közös értékeinket fenyegető veszély elhárítására”.
A konferencia célja pedig az lenne, hogy a résztvevők elkötelezzék magukat a korrupció elleni harc, az autoriter hatalommal szembeni védekezés (például a választások biztonsága terén) és az emberi jogok ügyének előmozdítása mellett.
Biden programja kitér még arra is, hogy „vissza kell szorítani Oroszországnak a nyugati demokráciák elleni támadásait”.
A demokrata elnökjelölt egyesítené a világ demokráciáit, ezeknek az élén szállna szembe „a populistákkal, nacionalistákkal, demagógokkal, az autoriter hatalmakkal”.
Mindez alighanem zene Németország, Franciaország és az EU vezetői füleinek, akiket Trump rendre kihagyott a döntéseiből, sőt gyakran ellenséges magatartást tanúsított velük szemben.
Rossz hír viszont az amerikai demokraták körében „autoriter, populista, nacionalista” politikusokként elkönyvelt külföldi vezetőknek, akik az elmúlt négy évben nem számítottak semmiféle vegzálásra Washington részéről.
De nézzük tovább, hogy mit tervez még a demokrata jelölt a külpolitika terén.
Joe Biden „akár erőszakkal is megvédi az amerikai népet”, ha arra van szükség, de véget vetne az afganisztáni és a közel-keleti háborúknak, „fenntartaná a páncélerősségű elkötelezettséget Izrael biztonsága mellett”, de visszaállítaná, illetve megerősítené és kiterjesztené az Iránnal kötött nemzetközi atomalkut, és visszatérne a Párizsi Klímaegyezménybe is.
Vessünk egy pillantást arra is, hogy Biden miként működött hosszú washingtoni politikai karrierje alatt, amelynek során többször is a szenátus külügyi bizottságának elnöke, illetve nyolc éven át alelnök volt.
Biden 1991-ben ellenezte a kuvaiti katonai beavatkozást, amelyben az amerikai hadsereg a nemzetközi koalíció élén sikerrel vetett véget a Szaddám Huszein-féle megszállásnak. 2003-ban már megszavazta a rossz emlékű iraki inváziót, 2007-ben viszont ellenezte a csapaterősítést Irakban, ami megmentette az amerikai beavatkozást a totális katasztrófától. 2011-ben pedig támogatta amerikai csapatkivonást a közel-keleti országból, ami utat nyitott az Iszlám Állam felemelkedésének.
Biden ellenezte a 2009-es afganisztáni csapaterősítést is, ami sikeresnek volt mondható, 2011-ben pedig az Oszama bin Laden likvidálását célzó kommandós akciót, amit az Egyesült Államokban mindmáig óriási fegyverténynek tartanak.
Washingtonban mindezeket általában melléfogásokként értékelik. Biden mellett szól viszont, hogy az 1990-es években támogatta a nagyobb amerikai szerepvállalást a Balkánon, 2011-ben pedig ellenezte a líbiai beavatkozást, ami utólag bölcsnek tűnik, tekintve az észak-afrikai ország jelenlegi állapotát.
Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy Joe Biden George H. W. Busht leszámítva a legnagyobb külpolitikai tapasztalattal kerülhet az elnöki székbe, bár alelnökként egyetlen sikeres külpolitikai kezdeményezése sem volt. Ráadásul fennáll a veszély, hogy Biden túlságosan is a hidegháború gyermeke, és túlságosan is XX. századi módszerekkel akarja majd megoldani a modern kori kihívásokat.
Természetesen mindazoknak, akik sikeresnek látják Trump Közel-Kelet-politikáját, az iráni rezsim megfékezésére tett erőfeszítéseit, Izrael és a térségbeli arab országok normalizációs lépéseit, a NATO-szövetségesek védelmi költségvetésének növelését, a Trump által kötött kereskedelmi megállapodásokat, azoknak van tartanivalójuk Biden elnökségétől.
Minden józan emberi számítás szerint a demokrata politikus visszatér majd a második világháború után kialakult multilaterális status quóhoz, támogatja a NATO-t, visszalép a WHO-ba és az ENSZ Emberi Jogi Tanácsába. Röviden: igyekszik helyreállítani a liberális nemzetközi rendet, amely sokat segített Washingtonnak abban, hogy a világ első számú hatalma maradjon.
Biden azonban a várakozások szerint folytatja a Kínával szembeni konfrontatív politikát, bár a bírálói úgy tartják, hogy túl nagy barátságot ápol Pekinggel. Elmondása szerint Észak-Koreával szemben is keményen fel akar lépni.
Amint arra Grady Means egykori fehér házi tanácsadó rámutatott: nem minden alap nélkül lehet tartani attól is, hogy a Biden jelöltsége által összehozott, egyébként egymással gyakran ellentétes demokrata illetve progresszív frakciók hatalomra kerülve belviszályoktól hangos, ingatag kormányzatot hozhatnak létre.
A demokrata párt radikális progresszív balszárnya még abban az esetben is heves politikai csatározásokat és kiszámíthatatlanságot hozhat, ha a demokraták novemberben többségbe kerülnek a képviselőház után a szenátusban is, ami a külpolitikára is rányomhatja a bélyegét. Ez elsősorban akkor lehet végzetes, ha Kína, Észak-Korea, Irán esetleg „kóstolgatni” kezdené az újdonsült elnököt valamilyen provokációval. Ezek a rezsimek csak az erő nyelvén értenek, és ha nem kapnak határozott választ, attól vérszemet kaphatnak.
Emellett jelen állás szerint a második világháború utáni legkaotikusabb globális színtér vár a veterán politikusra, esetleg teljesen tapasztalatlan helyettesére, Kamala Harrisre.
Ráadásul jó esély van arra, hogy Biden nagyvonalú belföldi és külföldi programjai (például a környezetvédelem és a globális egészségvédelem terén) sok pénzt felemésztenek, és ezt a védelmi költségvetés rovására teszi majd.
Ami pedig Magyarországot illeti, nem kecsegtet túl nagy reményekkel, hogy Joe Biden egy televíziós műsorban nemrég egyszerre említette hazánkat Belarusszal, amikor a totalitárius rendszerek felemelkedéséről beszélt.
A magyar diplomácia vezetője erre vehemensen reagált. Szijjártó Péter videoüzenetében Biden fiának ukrajnai kétes ügyleteit, és magának a volt alelnöknek az állítólagos szerepét firtatta a korábbi ukrán főügyész menesztésében.
Ez az idejekorán lejátszódott adok-kapok Biden és Budapest között nyilvánvalóan megadta a hangot az amerikai-magyar viszonyhoz egy esetleges Biden-elnökség alatt, amelynek ráadásul – ahogyan fent már taglaltuk – egyik legfőbb célja lesz megregulázni a „visszacsúszó” demokráciákat, amelyekhez a demokrata körök nyilvánvalóan odasorolják Magyarországot is.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.