Izrael legyőzte Oslót, de a palesztin nép továbbra is megmarad, és továbbra is küzdeni fog azért, hogy szülőföldjén maradjon. A palesztinok nagy többsége szeretné leváltani a jelenlegi vezetést, és szívesen tartana új választásokat.
Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság elnöke szeptemberben virtuális találkozón vett részt a palesztin frakciókkal az Izrael és az Egyesült Arab Emírségek között megkötött normalizációs megállapodásának apropóján – közli Gershon Baskin véleménycikkét a The Jerusalem Post. Baskin többek között a Béke nyomában Izraelben és Palesztinában című könyv szerzője.
„Nem vagyok benne biztos, hogy a palesztinok többsége továbbra is támogatja-e a palesztin miniállam elképzelését Ciszjordániában és Gázában, amelynek fővárosa Kelet-Jeruzsálem volna” – kezdi írását Baskin, hozzátéve, hogy szerinte ezt valószínűleg Ciszjordánia lakosságának alig fele támogatja, és a palesztin fiatalok többsége egyáltalán nem. A gázaiak egyértelmű többsége nem támogatja, és a diaszpórában élő palesztinok legnagyobb része sem.
Mivel Baskin sokat jár Ciszjordániában, úgy gondolja, hogy már nem lehetséges fizikailag elválasztani Izraelt egy palesztin államtól a 78-22 százalékos megosztottság alapján, oly módon, ahogy abban Oslóban implicit módon megállapodtak (a föld 78 százaléka Izraelnek, 22 százaléka pedig a létrejövő palesztin államnak jutna).
Baskin szerint a palesztin nép úgy véli és elfogadja, hogy Jasszer Arafat történelmi kompromisszumot kötött, amikor beleegyezett Izrael elismerésébe az 1967. június 5. előtt létező határok alapján. Véleményük szerint Arafat lemondott hazájuk 78%-ról.
A későbbi tárgyalások során a palesztinok kompromisszumot kötöttek a határok pontos meghúzásáról, felismerve azt a tényt, hogy időközben számos izraeli település létesült, melyek szerintük a nemzetközi joggal ellentétesek. A palesztinok megértették, hogy lehetetlen visszatérni a ’67-es zöld határhoz; ezért területi cserékben állapodtak meg, egy az egyben alapon.
Számukra a zöld vonal mindkét oldala Palesztina ugyan, de abba nem mentek bele, hogy tárgyalásokat folytassanak az állam 22 százalékáról, amelyről azt hitték, hogy az övék lesz majd, amikor aláírják az oslói megállapodást.
Most, sok évvel később — és Donald Trump amerikai elnök tervét figyelembe véve, amely Ciszjordánia harminc százalékát (pontosabban a fennmaradó 22 százaléknak a harminc százalékát) átadja — lehetetlennek tűnik még a minimális méretű állam létrehozása is Ciszjordániában, Gázában és Kelet-Jeruzsálemben.
Baskin szerint a települések és az izraeli infrastruktúra kiépítése és kiterjesztése a telepesi blokkokon túl egészen Ciszjordánia belsejéig, valamint a zöld határon belüli izraeli építkezés megöli az egyezményt. Benjamin Netanjahu miniszterelnök a 2008-as és 2009-es Olmert-Abbász tárgyalások utáni években szándékosan fektetett be hatalmas összegeket a települési blokkokon kívüli és a palesztin lakossági központokhoz legközelebb eső elszigetelt települések kiterjesztésére.
Ennek az építkezésnek a célja egyértelmű: ellehetetleníteni egy életképes palesztin állam létrehozásának minden lehetőségét. A Netanjahu-kormány terve sikerült.
Egyre több palesztin, utasítja el egy palesztin miniállam gondolatát, és a Trump-terv palesztin oldal általi teljes elutasítása egyértelműen jelzi, hogy az „egy föld két államnak két nép számára” elképzelése ma már csak történelem.
Nave Dromi jobboldali izraeli újságíró azt írta (Arutz7, 2020. október 11.): „Izraelnek meg kell győznie a palesztinokat arról, hogy veszítettek, és az Izrael ellen folytatott harcuk további hátrányokat idéz elő számukra.” Igen, a palesztin nép veszített. A palesztinok elsöprő többsége számára egyértelmű, hogy nem tudják legyőzni Izraelt — írja az elemző.
A palesztinoknak nincs katonai opciójuk. De Izraelnek sem. Izrael legyőzte Oslót, de a palesztin nép továbbra is megmarad, és továbbra is küzdeni fog azért, hogy a földjén maradjon. Miközben Izrael elhagyta Oslót nagyrészt a második intifáda terrorizmusa miatt, a zsidó állam egyre inkább jobboldali lett.
Kevés az érdeklődés Izraelben a palesztin kérdés megoldása iránt. A jobboldali elkötelezettséget tovább erősíti, ha az arab államok maguk nem tartják be az Arab Békekezdeményezés törekvését, és békét kötnek Izraellel anélkül, hogy megoldanák a palesztin állam kérdését. Úgy tűnik, hogy ez a folyamat folytatódik, és további arab államok csatlakoznak a már meglévőkhöz.
A palesztin politikát zűrzavar jellemzi, és a jelenlegi vezetés 2006 óta van hatalmon mindenféle választás nélkül. A palesztinok túlnyomó többsége szeretné ezt a vezetést leváltani, és új választásokat tartani.
A jelenlegi palesztin vezetés tagjai azonban nyomulnak hatalmuk megszilárdítása érdekében. Egyes híresztelések szerint többen, akik jövőbeli vezetői ambíciókat dédelgetnek, fegyvereket vásárolnak és osztogatnak népszerűségük növelése érdekében. Tárgyalások folynak koalíciók megalakításáról, hogy megakadályozzák a belharc kiújulását, ha Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság elnöke már nem lesz képes uralkodni.
Baskin reméli, hogy amikor a palesztin népnek végül esélye lesz új vezetőket választani, azok, akik potenciális vezetőnek tekintik magukat, valódi jövőképet mutatnak a palesztin nép számára és nem valamiféle rózsás álmot.
Míg a palesztinok szemében az erősebb félnek (Izraelnek) kellene javaslatot tennie a megoldásra, ostobaság lenne, ha a palesztin nép azt várná Izraeltől, hogy bármit is javasoljon, ami kicsit is hasonlít egy olyan tervhez, mellyel a palesztinok egyet tudnak érteni. Ugyanakkor ugyanolyan ostobaság arra számítani, hogy Izrael elfogad minden új javaslatot, amelyet a palesztinok előterjesztenek.
Mindkét fél tanácstalan az izraeli-palesztin konfliktus észszerű irányvonalának meghatározása kérdésében.
Mint Baskin írja: „nem palesztin, hanem izraeli vagyok, így nem dönthetek arról, kik legyenek a palesztin nép vezetői. De mint a palesztin nép barátja, határozottan azt tanácsolom, hogy olyan vezetőt válasszanak, aki reális célt tűz ki népe számára. A palesztinok csak most kezdik megtapasztalni az Abbász utáni éráért folytatott küzdelmet. Úgy tűnik, hogy a színteret a katonai erő konszolidálódása és a harcias kijelentések egyaránt alakítják.”
Az elemző úgy véli, hogy a palesztinok nem nyernek olyan vezetők megválasztásával, akik harcba szállnak Izrael ellen. Ugyanakkor azt sem javaslja, hogy a palesztin vezetők engedjenek Izrael minden szeszélyének és kívánságának. A kihívás egy olyan jövőkép, illetve terv bemutatása, mely ösztönözheti az embereket arra, hogy úgy formálják a jövőt, hogy az békét, nemzeti méltóságot, büszkeséget és szabadságot hoz számukra.
„Jómagam nem tudom, mi ez a jövőkép, így nincs is mit javasolnom a palesztin népnek. Remélem, hogy a fiatal palesztin generáció utat mutat, és jövőképük ténylegesen békéhez vezet.” — zárja fejtegetését a Jerusalem Post szerzője.
