A forradalmi kormány a közjóra hivatkozva, az állam alkotmányos korlátait lebontva tiporta lábbal az elidegeníthetetlen polgári szabadságjogokat.
Egy nemzet történelmében nincs annál tragikusabb, mint hogy sorsfordító forradalmai kudarcba torkolljanak külső fegyveres beavatkozás által, avagy elveszítse hitelét, és így eltántorítsa a köznépet attól, hogy kiálljon olyan nemes eszmények mellett, amelyek megalapozása halaszthatatlan volt a társadalom előrehaladása szempontjából.
Ilyen volt a francia forradalom is, melynek emblematikus eseménye a párizsi Bastille erőd július 14-i sikeres ostroma. A franciák nemzeti ünnepeként számon tartott esemény 1789-1799 közötti históriája arról tanúskodik, hogy a forradalom nem felfalni szokta saját gyermekeit, hanem a forradalom hevében hatalomra szert tevő csoportok, kisajátítva a felállított intézményeket, felfalhatják a forradalmat, saját zsarnoki jellemük által vezérelve kisiklathatják azt, ezzel sárba tiporva a nemes célt, mely köré a forradalmi erők eredetileg szerveződtek.
A francia forradalom több periódusra osztható aszerint, hogy az eredetileg liberális, alkotmányosságra törekvő megmozdulás hogyan torkollt egy több ezer ember halálát okozó jakobinus terror véres káoszába, majd a direktórium időszaka után hogyan tudta megragadni a hatalom monopóliumát egy megalomán, autoriter hadvezér, aki milliók haláláért felelt hódító és soviniszta hadjáratai miatt.
A francia forradalom kisiklása lényegében ellehetetlenítette azt, hogy Franciaország visszaálljon egy 1789-ben kivívott alkotmányos rendszer – monarchia – állapotába, ugyanis sem az 1830-as, sem az 1848-as párizsi forradalmak nem hoztak gyökeres változást. A tiszavirág életű fellángolások árnyékában a már a 14. század eleje óta centralizált és mamut méretű francia állam mindig sikeresen elkerülte, hogy mérsékelje kontrollját a polgárok élete felett.
Hogyha szigorúan csak azt a periódust tekintjük relevánsnak, amely valóban egy gyökeres, az egyén szabadságát kivívni akaró és eredményre vezető megmozdulás volt, akkor a francia forradalmat joggal illeszthetjük az amerikai függetlenségi harc és az angol „dicsőséges” forradalom sorába.
Az 1789-1791 közötti időszakot ugyanis a jogkiterjesztések, az alkotmányozás és a szuverenitás kivívása kísérték végig, melyek eredménye a nemesi kiváltságok és születési előjogok eltörlése, az alapvető és egyetemes polgári szabadságjogok kőbe vésése, és egy állami önkényt következetesen korlátozó nemzeti alkotmány létrehozása voltak.
XVI. Lajos reformjai – melyek keretében az 1770-es évekre a privilégiumokat élvező, fenntarthatatlan, kevésbé produktív és a versenyt korlátozó céhrendszert felszámolták, és a manufaktúraipar felfuttatásával a gazdasági modernizációt megalapozták, ezzel párhuzamosan olyan szabadságpárti intézkedéseket is foganatosítva, mint a hugenották és katolikusok egyenjogúsítása 1787-ben – a Bourbonok monarchiája számára széles társadalmi támogatottságot és elismerést hoztak, azonban hamar megmutatkoztak ennek árnyoldalai.
A forradalom okai ugyanis nem csupán arra vezethetők vissza, hogy a 18. századi francia felvilágosodás nagy hatású gondolkodói újszerű gondolataikkal és követeléseikkel szót emeltek a szabadságkorlátozó, uralkodói önkényen és a feudális renden alapuló abszolutista rendszerrel szemben, rávilágítva annak elmaradott struktúrájára és a polgárosodás által kísért haladást hátráltató mivoltára.
A forradalmat generáló közvetlen előzményekhez az is hozzátartozott, hogy az állam monopolérdekeinek kiszolgáltatott gazdaság mély válságba került az udvar monumentális kiadásainak köszönhetően felhalmozott adósságai miatt.
Ezzel együtt megmutatkozott a feudális földmonopóliumokon alapuló mezőgazdaság fejletlensége és a külső természeti tényezőknek való kiszolgáltatottsága is, amikor a rossz időjárási körülmények miatt előállt rossz termésátlagok éhínséget idéztek elő az országban.
Az 1789 augusztusában elfogadott Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, majd az 1791-ben bevezetett alkotmány a monarchikus államforma keretei között, ugyanakkor a királyi önkényt visszaszorítva alapozta meg a nemzet polgárainak szabadságát és az ezt védő, garantáló alkotmányos intézményrendszert angol-amerikai mintára.
Olyan polgári alkotmányt fogalmaztak meg, melyben egyszerre érvényesül a Rousseau által megfogalmazott népfelség elve, a Montesquieu nevével fémjelzett hatalommegosztás elve, és a Locke-hoz köthető individualizmus.
Ilyen, szabadságot és függetlenséget preferáló körülmények között a hatalmi viszonyok – vagyis a nép és az állam viszonya – is kiegyensúlyozott lett volna. S ez a koncepció egyben a diplomáciai békét is megőrizte volna, ugyanis a monarchikus keretek megmaradása, vagyis a Bourbon-dinasztia hatalmának legitimálása prioritás volt Európa más keményvonalas abszolutista államai számára is.
A Franciaországban 1791-re kialakult „forradalmi” monarchia egy olyan társadalomnak alapozott meg, amely nem az uralkodói és földbirtokos arisztokrácia önkényének van alávetve, hanem szabad és egyenrangú polgárok önkéntes társulásán alapul. Ugyanakkor az európai színtéren radikális reformjai ellenére is elismerték, zöld utat adva a franciák számára, hogy békés körülmények között, fegyveres konfliktusok vállalása nélkül vigyék véghez forradalmi céljaikat.
Ezen biztató körülményekre azonban árnyékot vetett a függetlenségét mindvégig megőrizni próbáló katolikus egyház és a monarchia intézménye iránti mély megvetés, mely megnyilvánult a forradalmi nemzetgyűlés által meghozott, „az egyház polgári alkotmányának” is nevezett törvényben, az 1792-től kezdődő, a papság ellen irányuló pogromokban és ugyanezen évben a király bebörtönzésében is.
Később nyilvánvalóvá vált egyre szélesebb tömegek számára is, hogy
a francia forradalom elitje számára nem az állam és az egyház következetes szétválasztása és az uralkodói önkény hatékony korlátozása volt az elsődleges cél, hanem az állam hatalmi monopóliumának erőszakos kiterjesztése,
még szélesebbre tárva kényszerítő hatalmának mozgásterét. Mindez már megállíthatatlanul a forradalom ügyével való teljes szembefordulást hozta magával.
A forradalom hitelvesztésének egyik árulkodó jele a katolikus egyház viszonya volt az új forradalmi kormányzással. A nemzeti konventben előterjesztett és megszavazott, egyházakra vonatkozó törvény ahelyett hogy leválasztotta volna az állam testéről az egyház szervezetét, megszilárdítva annak függetlenségét, jóval szorosabbra vonta az állam és az egyház kapcsolatát, megalázó függőségbe és kiszolgáltatottságba taszítva, a kormányzatnak való örökös alávetettségre kényszerítve a klérust.
A törvény tehát még a Bourbonok abszolutizmusán is túlmutatott, a jozefinista neoabszolutizmus egyházpolitikáját tükrözte, csak éppen a francia forradalom kontextusában ugyanez a „néphatalom képviselőinek” nevében történt meg. Az egyház „államosítását” eredményező törvény is kitűnően leírja a „forradalmi kormányzat” valódi jellemét, s ahogy arra Bibó István is rámutatott, a forradalom lázában égő Párizsban, a nép nevében kormányzó „forradalmi apparátus” az állam hatalmi monopóliumának birtokában kényszerítette új intézkedéseit a népre.
A forradalmi átalakulások hevében tehát már 1791-1792-ben megmutatkozott az új, monarchiaellenes, republikánus, girondista kormányzat valódi szándéka és ért révbe a forradalom nemes eszményeinek megtagadásával együtt járó hatalomkoncentráció, mely egy abszolutizmust konzerváló, államközpontú, elnyomó rezsimet épített fel.
A folyamat 1793-94-ben a kevésbé radikális köztársaságpártiakat is kivégeztető jakobinus terrorban csúcsosodott ki,
melynek keretei között érvényre jutott a zsarnoki hajlamú „forradalmárok” – a megmozdulások eredeti céljaihoz sem kötődő – akarata, vagyis a királyság eltörlése, a vértengerben úszó guillotine-ok ölelésében a köztársaság kikiáltása, s az új nemzeti konvent felállítása, mely a jakobinus kormányzat erőszakos nyomásgyakorlása alatt működött.
Mindezen intézkedések ledöntötték azt az 1791-re kiteljesedő alkotmányos „forradalmi” monarchiát, mely eleget tett a forradalom szabadságpárti követeléseinek.
A kormány a közjóra hivatkozva, az állam alkotmányos korlátait lebontva tiporta lábbal az elidegeníthetetlen polgári szabadságjogokat.
A forradalom kisiklatásáért azonban nem csupán azok a forradalom hevében felemelkedett és pozícióba került egyének a felelősek, akik később az intézményesített terrort megszervező jakobinus apparátus élére álltak, mint például Robespierre, Saint-Just, Marat, Danton, hanem mindez eszmei okokra is visszavezethető.
Ahogy arra Bibó is találóan rámutatott, a franciaországi történések is tanúsítják, hogy a 17-18. századi utópista szocializmus is beépült az európai forradalmi gondolkodás rendszerébe – Fourier, Saint-Simon által –, s a közösségi tulajdonon és a közösség által kontrollált elosztáson alapuló „ideális” társadalom eszménye is ugyanolyan népszerű és úttörő volt, mint az alkotmányos rendszereket megalapozó, az egyén szabadságát képviselő Locke-i liberalizmus. Még a francia felvilágosodás sokat idézett, emblematikus gondolkodója, Rousseau is minden rossz forrásának tartotta a magántulajdonon alapuló társadalmi rendet.
A francia forradalomban az utópista szocialista, egalitárius eszmék nyertek teret, s a liberté-egalité-fraternité triumvirátusából az egyenlőség Octavianus-a került ki győztesen,
háttérbe szorítva az elidegeníthetetlen szabadságjogokat és az alkotmányosságot, lehetetlenné téve az önkéntes szolidaritást és a szuverén népképviseletet is az állami terror nyomása alatt.
Módszeresen kiépítették az egyenlők zsarnokságát, a közérdek és közjó mikéntje a vezetők relatív erkölcsi meggyőződésétől függött. Ennek jegyében felszámolták az 1789-91-ben létrehozott alkotmányos rendszert, a jog racionális uralmát. A francia forradalom így alapvető vonásaiban sem azonosítható az etalonnak tekintett angol és amerikai forradalmakkal, ugyanis sem az alkotmányosság, sem a népszuverenitás, sem a vallásszabadság eszményei nem érvényesültek.
Ahogy Tocqueville, a La Fayette körét támogató szabadságelvű arisztokrata is kifejtette „Az amerikai demokrácia” c. művében: az egyenlőség eszménye abszolút megférhet egy olyan intézményrendszer keretei között, melynek intézményei korántsem szabadok és függetlenek. Ám az egyén szabadsága könnyen felmorzsolódhat a hatalmi szerveket korlátlanul birtokló teljhatalmú vezetők nyomása alatt.
Címlapkép: jelenet az Assassin’s Creed Unity c. videójátékból.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.