Németországban egyre kevesebb nézet hangoztatható nyilvánosan. Sőt, egyre nő azon személyek száma, akik nem léphetnek fel nyilvánosan, mert valamivel kiváltották a politikai korrektség őreinek haragját.
Ez eddig főleg olyan személyeket érintett, mint a hűségesen szociáldemokrata Thilo Sarrazint, aki felhívta a figyelmet a határtalan migráció veszélyeire, vagy a kereszténydemokrata Hans-Georg Maaßent, a német alkotmányvédelem (a belső titkosszolgálat) volt elnökét, aki nem értett egyet a kancellárral, amikor az „idegenellenes hajtóvadászatokról” fantáziált.
Az utóbbi hetekben viszont erőszakos „tiltakozók” már olyan személyeket akadályoztak meg a nyilvános fellépésben, akik semmilyen, a politikai korrektség ellen irányuló bűnt nem követtek el.
Bernd Lucke, elismert közgazdász professzor hat évvel ezelőtt az AfD alapító tagjaihoz tartozott, majd rövid időn belül kilépett, és azóta semmilyen politikai szerveződésben nem vett részt. Időközben háromszor is megpróbálta közgazdasági előadásait a hamburgi egyetemen megtartani, mindhárom alkalommal „aktivisták” erőszakkal akadályozták meg ebben.
Thomas de Maizière, az előző Merkel-kormány belügyminisztere és a 2015-ös határnyitás egyik felelőse, Göttingenben nem tudta új könyvét bemutatni, mert „aktivisták” megrohamozták a termet, az előadó ruháját megtépték, végül a rendőrségnek kellett a volt minisztert a verekedőktől megmenteni.
A német szabaddemokraták, az FDP elnökének, Christian Lindnernek pedig a hamburgi egyetem maga tiltotta meg, hogy az egyetemen előadást tartson, viszont szívélyesen vendégül látta ugyanott Kevin Kühnertet, a kommunista igéket hirdető ifjúszocialisták (Juso) vezetőjét, valamint Sahra Wagenknechtet, a posztkommunista Die Linke vezető személyiségét.
A Lucke és de Maizère elleni támadásokról videofelvételek léteznek: Részben álarcos, erős felépítésű, öltözékükről felismerhetően az agresszív, úgynevezett „fekete blokkhoz” tartozó fiatal férfiak fenyegetik a professzort és a volt minisztert.
A rendőrség illetve az egyetem nyilvánvalóan vagy nem hajlandó, vagy nem képes az érintett személyek szólásszabadsághoz való jogát biztosítani.
A szólás- és gyülekezeti szabadság megtagadása eddig általában „csak” az AfD-re vonatkozott. Papíron ez a szabadság természetesen továbbra is létezett, de nem volt végrehajtható, mert az AfD által bérelt helységeket megtámadták és szétzúzták, a potenciális szónokokat életveszélyesen megfenyegették.
De amíg ez csupán a kiközösített AfD-re és támogatóira szorítkozott, addig ez a magatartás számíthatott a politikai és médiaelit támogatására. A polgári alapjogok ilyetén való megszüntetése sem az SPD-t, sem a CDU-t, sem az FDP-t nem nyugtalanította. Most, hogy ezen pártok tagjai is a kiátkozottak közé kerültek, volt egy kis siránkozás, de más nem történt.
Pedig már jó ideje nemcsak az AfD és más, szélsőségesnek mondott egyesületek tartoznak a szélsőbalos mozgalom és az úgynevezett antifasiszták célpontjai közé.
Ebben az évben már több CDU- és FDP-irodát megtámadtak, az SPD berlini székházát úgyszintén támadás érte. Az érintettek mélyen hallgattak az eseményekről, mintha nekik kellene emiatt szégyenkezniük.
Legkésőbb a 2017-es a G20-as csúcstalálkozó okán kitört erőszakhullám után mindenkinek tisztában kellett volna lennie azzal, hogy mely személyek és szervezetek nyilatkozhatnak a jövőben a nyilvánosság előtt, és hogy kinek van joga eldönteni, ki és mely szervezetek tekintendők fasisztának és nemzeti szocialistának.
Egy hangos társadalmi kisebbség azt képzeli, hogy egy adott véleménykódextől való minden eltérés a nemzetiszocializmus visszatérését jelenti.
Ez a kisebbség megszállottan vallja, hogy ebben az országban a többség rosszindulatú klímabűnöző, rasszista, szexista, nő- és külföldiellenes, a kizsákmányolás és az igazak elnyomásának híve, és ezért az ő feladatuk lenne ezzel a többséggel szembeszállni és hatalmát megtörni.
Ez a felfogás időnként szinte az őrülettel határos, például amikor elkényeztetett és jólétben felnőtt serdülők azzal a váddal tüntetnek szüleik ellen, akik mindezt lehetővé tették, hogy azok „elrabolták a jövőjüket”. Hogy ez a kisebbség ilyen hangerőre tudott szert tenni, abban mindenképpen nagy szerepet játszottak és játszanak a politikai pártok és a média, leginkább a Zöldek és a velük szövetségben levő NGO-k, amelyek népszerűséget hajhászva boldogan támogatnak minden, a többség ellen emelt vádat, még a legabszurdabbakat is.
Mint minden mozgalom, ez is állandóan radikalizálódik.
A forradalmi dinamika fenntartása szükségessé teszi, hogy állandóan új és újabb ellenségeket fedezzenek fel. Minél ködösebbek a célkitűzések, minél gyengébb a valóságos élettel való kapcsolat, annál inkább szükség van újabb ellenségekre.
Ezek ellen időközben a nyílt erőszak is megengedett, mint néhány napja egy építési vállalat főkönyvelője ellen Lipcse Connewitz kerületében. A fiatal asszonyt lakásában támadta meg és verte össze egy „antifasiszta” banda, mivel ellenezte a cég építkezési terveit.
Sajnos a szólásszabadság végének kikényszerítése nem csak egy kisebbség célja. Vezető értelmiségiek és művészek hirdetik, hogy csak annak van joga a szólásszabadságot élvezni, aki a „jó” oldalán áll. Aki a jelenlegi kormány politikáját nem balról, hanem valamilyen más okból bírálja, az nyomban elveszti ezt a jogát.
Néhány nappal ezelőtt Navid Kermani, neves perzsa származású író, a német könyvkiadás békedíjasa, nyilatkozott ebben az értelemben:
„A szabadság nem jelenti azt, hogy mindig mindent ki lehet mondani. Hanem azt is, hogy mindenkit felelősségre kell vonni, aki olyasmit mond, ami másokat sért.”
Hogy ki határozza meg, mi a sértő, azt a kiváló irodalmár nem mondta meg – de nem is volt erre szükség, hiszen nyilvánvaló, hogy saját magára és többi helyes úton járó kollégájára gondolt.
Ezek után következetes lépésnek tekinthető, hogy az alkotmányvédelem néhány napja bejelentette: külön telefonvonalon várja a lakosság bejelentéseit arról, hogy hol és mikor hallottak a munka- vagy lakóhelyükön jobboldali radikális nyilatkozatokat, értesültek ilyen irányú tervekről vagy akciókról. A denunciálásra való felhívás valami különös véletlen folytán pont azon a napon történt, amikor a keletnémet diktatúra végének harmincadik évfordulóját ünnepelte az ország.
Harminc év után a besúgási kultúra immár újra feléledt, most már egész Németországban.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.