Az egyre inkább szélsőbaloldali és zöld fundamentalista irányba sodródó nagy múltú néppárt egyáltalán nem foglalkozik az átlagemberek egyre súlyosbodó hétköznapi gondjaival.
A német szociáldemokraták az utóbbi öt évben csak rossz és még rosszabb híreket ismertek. Minden egyes választáson az eredmény még rosszabb volt, mint az előző alkalommal: 2013-ban 25,7%, 2017-ben 20,5%. Ha ma szövetségi választásokat tartanának, az SPD legjobb esetben 13%-ot kapna.
A legutóbbi tartományi választásokon, Szászországban a választók 7,7 százaléka szavazott rájuk, és a közelgő thüringiai választásokon még kevesebb szavazatot jósolnak a több mint 150 éves pártnak. De a meredek zuhanás nem korlátozódik a keletnémet tartományokra. Ma Bajorországban és Baden-Württembergben is csak a szavazók 8, illetve 9 százaléka döntene a szociáldemokraták mellett.
E körülmények között azt várhatnánk, hogy a pártvezetés szigorú önvizsgálatot tart, és felteszi azt a kérdést, hogy eddigi támogatói miért fordulnak el tömegesen a párttól. De eddig erről szó sem esett.
Az SPD 2013 óta a kereszténydemokrata CDU-val része a kormányzó nagykoalíciónak. Az azóta eltelt időben a párt egyre baloldalibbá és zöldebbé vált. 2017-es választások óta, annak ellenére, hogy már akkor elvesztette támogatói 10 százalékát, egyre szélsőségesebb és radikálisabb álláspontokat képvisel, amelyek normális munkaviszonyban álló és normális családi viszonyok között élő választók számára nem vállalhatók. Mintha pont azok váltak volna ellenfeleikké, akiknek az érdekképviselete a párt alapításakor a cél volt.
Fétissé vált az egyenlőség jelszava. Vezető politikusok hirdetik az egyenlőség nevében a „rendszerváltás” szükségességét, a szabad piacgazdaság valamiféle szocialista berendezkedéssel való leváltását. Ennek megfelelően élen járnak az államosítási követelésekben, főleg a lakáspiac államosításában. Támogatják a korlátozás nélküli bevándorlást, és tagadják annak hátrányos következményeit. Baloldali radikális és erőszakos csoportokat támogatnak szóban és pénzzel, a más véleményen levők szólásszabadságát korlátozó mediatörvényeket hoztak.
Mind újabb és újabb terheket rónak az amúgy is nehezebb helyzetben levő dolgozókra. A szociáldemokrata környezetvédelmi miniszternőtől származik az az ötlet, hogy a klímakatasztrófára való hivatkozással tiltsák be az olajjal való fűtést, tekintet nélkül arra, hogy mintegy 30 millió háztartás fűt jelenleg olajjal.
Ugyanígy támogatják a belsőégésű motorok, vagyis gyakorlatilag az individuális közlekedés betiltását, valamit a szénerőművek leállítását. Támogatják egy további „klímaadó” kivetését, az olaj, a benzin és a gáz még erősebb megadóztatását. Követelik vagyonadó kivetését és ennek keretében az összes személyes banki tranzakció állami ellenőrzését. Vezető szerepet játszanak a a német nyelvnek a „genderegyenlőség” nevében történő meggyalázásában.
Mintha nem is létezne az 1959-ben elfogadott Godesbergi Program, amelyben a szociáldemokraták búcsút mondtak a marxizmusnak és a forradalmi retorikának.
Az a párt, amely valaha a technikai fejlődés és a dolgozó emberek felemelkedésének fő támogatója volt, időközben olyan politikát folytat, amely pontosan ezeknek az embereknek az érdekeit sérti a leginkább. Mint egy szociáldemokrata politikus egyszer megjegyezte:
A színes tévé volt az utolsó technikai fejlődés, amelyet a szocialisták üdvözöltek.
Ma segédkeznek a zöldeknek a német ipari bázis lerombolásában, és az egyenlőség nevében uszítanak a sikeresek ellen. Viszont egyáltalán nem foglalkoznak az átlagemberek hétköznapi gondjaival, holott ezek napról napra súlyosabbak lesznek.
Ezek az emberek fizetik Európában Belgium után már most is a legmagasabb adókat. Az adószint a legmagasabb kategóriában (amelyik már évi 40 ezer eurónál kezdődhet) az 50%-ot is meghaladhatja. Ehhez jönnek még a szociális járulékok, valamint a közvetett adók, úgy is mint a 19% áfa, különböző különadók, különösen az üzemanyagokra. Ha egy liter benzin 1,55 euróba kerül, akkor ebből az árból 90,7 cent az államkasszába vándorol.
Ahelyett, hogy az állam rablóhadjáratát támadná, az SPD lelkesen támogatja az új „klímaadót”, amely főleg a sok millió ingázni kényszerülő dolgozót fogja sújtani, de a szociáldemokraták szerint az jelenleg tervezett formájában még túl alacsony is.
Az SPD vezető szerepet visz a dízelautók elleni hajtóvadászatban, a kormány és a zöldek autóellenes hadjáratában, amely már eddig is hatalmas károkat okozott az autóiparnak.
Időközben túlzás nélkül beszélhetünk a német autóipar válságáról, amely milliók munkahelyét veszélyezteti. Minden nagyobb autógyártó cég többezres elbocsátásokat hirdetett meg és hajtott máris végre. Napról napra nő a rövidített munkaidőben dolgozók és a munkanélküliek száma. Nem túlzás egy elbocsájtási hullámról beszélni, amely a teljes autóipart érinti. Mit mond erről a szociáldemokrata párt? Semmit.
Eredeti választóinak egyre nehezebb helyzete és érdekei úgy tűnik, egyáltalában nem érdeklik, sőt, mindent megtesznek azért, hogy a helyzet még nehezebbé váljék. Hogyan lehetséges ez?
Szinte úgy tűnik, mintha az SPD-t valamiféle halálvágy kerítette volna hatalmába. Az öngyilkos politika egy magyarázata lehet, hogy a vezetőség a koalíciót mindenáron egyben akarja tartani a következő, 2021-es választásig. Ennek az az oka, hogy egy akkor majd tíz százalék körül mozgó pártnak esélye sem lesz a következő megválasztandó kormányban való részvételre, ezenkívül nyilvánvaló, hogy a CDU és Merkel eltökélt szándéka a zöldekkel koalícióra lépni.
A szocdem képviselők és funkcionáriusok alapvető érdeke viszont az, hogy minél tovább hatalmon belül maradhassanak. Ez a feltétele annak, hogy kiválásuk után is élvezhessék a közpénzből való bőséges ellátást, az átlagon felüli járandóságokat, úgy, hogy soha többé ne kelljen dolgozni menniük.
De minél tovább képviselik önös érdekekből a jelenlegi kormány gazdaságromboló irracionális politikáját, annál rosszabbak lesznek a választási eredményeik az elkövetkező választásokon, annál nehezebb helyzetbe hozzák valaha volt választóikat, ami azonban – úgy látszik – nem különösebben zavarja őket.
Egy másik magyarázat – amelyik az előzővel tulajdonképpen egybevág –, hogy a hetvenes évektől kezdve a szociáldemokraták bázisa radikálisan megváltozott. A balos hatvannyolcasok részben a zöldek alapítóihoz tartoztak, részben azonban, főleg Willy Brandt vonzerejének tudhatóan, beléptek az SPD-be. A régi káderek, akik még a munkásosztályból felkapaszkodott értelmiségiek és klasszikus munkásvezetők voltak, lassan kihaltak, illetve kiszorultak a pártból.
Helyettük főleg állami alkalmazottak, tanárok, hivatalnokok, jogászok és művészek áramlottak a pártba, amely így egyre inkább a városi alkalmazottak és állami hivatalnokok szervezetévé vált. Ekkor jelent meg egy új pályafutási minta, amelyik aztán minden mást felváltott: a minden szaktudástól és munkatapasztalattól mentes felemelkedés a pártvezetésbe, amelyik 14-16 éves korban az ifjúsági szervezetben kezdődik, és lépésről lépésre vezet tovább a pártvezetésbe.
A mai SPD vezetői között alig akad bárki, aki valaha is valamilyen szakmában a párton kívül dolgozott volna. Egyetlen szakképzettségük: pártfunkcionárius.
Ezeknek a vezetőknek legtöbbször nincsenek gyerekeik, és a belvárosi latte-macchiato-generációval együtt mélységesen megvetik azokat az ismeretlen lényeket, akik gyárakban, építkezéseken és irodákban dolgoznak, hajnalban kelnek, elviszik a gyerekeket az iskolába, és hosszabb autózás után nekikezdenek a napi munkának.
Hetek óta azzal van a teljes párt elfoglalva, hogy új pártfőnököt keressen. Miután Andrea Nahles menekülésszerűen elhagyta posztját, senki sem volt hajlandó a rogyadozó párt elnökségét átvenni. Ez már magában is kórtünet, de a most pályázók listája még inkább az. A körzeti konferenciákon, ahol a kandidátusok bemutatkoznak, kizárólag az kérdés, hogy ki tud még radikálisabb, még államszocialistább programot előterjeszteni.
Időközben ezt még régi érdemes tagok is megelégelték. Harald Christ, az SPD középvállalkozói tagozatának felelős elnöke a napokban lemondott, mert mint mondta, a szocdemek „egy baloldali irányt követnek, amely meggyőződésemnek teljességgel ellentmond. Kizárólag arról tanácskoznak, hogy ki tud a baloldali ideológiából kifolyólag még nagyobb újraelosztást kitalálni”.
Az SPD drámai hanyatlásának nincsen egyetlen kényszerítő oka. De az biztos, hogy az önző, életidegen, a dolgozó embereket lenéző vezető és közép-funkcionárius réteg szerepet játszik benne. (Hasonló fejleménynek lehetünk különben tanúi szinte egész Nyugat-Európában.) A párt megérdemelten fog belátható időn belül eltűnni – sajnos pont akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne egy igazi szociáldemokráciára.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.